Lemezkritika: Snail Mail - Lush
2018. június 11. írta: aron.kovacs

Lemezkritika: Snail Mail - Lush

lush.jpg

Az a hír járja, hogy már megint cool a gitárzene, legalábbis indie rock-körökben. A 2010-es évek szintipop-hullámának (gondoljunk a Chvrchesre, a Hurry Up, We're Dreaming-féle M83-re vagy a Purity Ringre) kifulladása után persze jóleső újra a régimódi lo-fi gitárzenét hallani újgenerációs előadóktól, de felvetődik a kérdés, hogy van-e valódi újdonság ezekben a zenékben? Hiszen mit lehet még létrehozni ezekkel az eszközökkel, amit a jó öreg kilencvenes évekbeli elődök (a Pavementtől Liz Phairig és a Guided by Voicesig) nem csináltak meg már vagy negyed évszázaddal ezelőtt?

Az egyik nagy újítás látszólag az, hogy a 2010-es évek második felének indie rock-generációja főleg nőkből és különféle kisebbségek (legyen az faji vagy szexuális) képviselőiből áll és jóval vegyesebb a kilencvenes (vagy akár a kétezres) évek főleg szomorú fehér férfi-rockzenekarokat tömörítő indie színtereinél. Ebbe a társaságba tartozik Sophie Allison (aki Soccer Mommy néven már kiadta az év egyik ünnepelt indie rock nagylemezét), Courtney Barnett, a Savages, Moses Sumney, Mitski, a Car Seat Headrest, Perfume Genius, a Priests vagy Jay Som, de az egyik legígéretesebb előadó talán a még mindig csak tizenkilenc éves Lindsey Jordan, akinek Snail Mail nevű szólóprojektje 2015-ben mutatkozott be néhány otthoni felvétellel, majd tavaly tett szert szélesebb körű elismerésre a Habit című EP-vel (erről az egyik dalt én is beválasztottam a kedvenc 2017-es zenéim közé). És most, hogy ennek a néhány kiadványnak köszönhetően már az indie rock új korosztályának lehetséges vezéreiként között emlegetik Jordant, a Snail Mail végre előállt az első rendes nagylemezével.

A Lush-t az egyik legnagyobb független lemezcég, a Matador adja ki - náluk jelennek meg az olyan indie-dinoszauruszok zenéi is, mint a Yo La Tengo vagy a Belle and Sebastian - és nagyon úgy tűnik, hogy Jordannel sem tettek rossz lóra. Az album hangzása nem olyan kezdetleges, mint a korábbi Snail Mail EP-ké, de még mindig megmarad a kényelmes, lo-fi gitárzenei komfortzónában, úgyhogy hasonlíthatjuk Liz Phair korai dolgaihoz vagy akár az olyan slacker-zenékhez, mint a Sebadoh vagy a Superchunk. Jordan kissé monoton és egyértelműen nem "professzionális" énekhangja (ami egyesek számára talán elvesz némi élvezetet a zenéből) szintén beleillik ebbe a képbe, ahogy a kertvárosi élet unalmáról, a viszonzatlan szerelmekről és hasonló tinédzserproblémákról szóló szövegei is (ha csak azt nem akarjuk forradalmi változásnak venni, hogy Jordan lányokról énekel). Úgy látszik, ez a kissé érzelemmentes és egyhangú énekstílus gyakran sajátja a női indie dalszerzőknek, de például a sok tekintetben nagyon hasonló hátterű (de ausztrál) Courtney Barnett bizonyos dalaival ellentétben Jordan elmélkedései a magányról és a szomorúságról ennek ellenére sosem válnak fárasztóvá.

Ebben szerepe van a Lush nagyszerű hangszerelésének is: Jake Aron producer annyira ütős elegyet hozott létre a csodás, ragyogó gitárokból, valamint az erőteljes basszusból és dobból, hogy szinte észre sem vesszük, hogy az album valójában kilenc kifejezetten lassú és szomorú rockdal gyűjteménye.  Az eklektikusság hiányát betölti az érzés, hogy itt egy igazán jelentős zenész első nagyszabású művét halljuk; a Lush-ban van valami fiatalos frissesség, de közben az érett látásmód sem hiányzik belőle, ezért leginkább az olyan albumokhoz lehet hasonlítani, mint Liz Phair 1993-as klasszikusa, az Exile in Guyville - egy bemutatkozás, amelyben látszólag máris minden a helyén van. Reméljük, hogy a Lush nem lesz Jordan egyetlen remek albuma (és, hogy hallunk még olyan nagyszerű dalokat tőle, amilyen a "Pristine", a "Stick" vagy a "Heat Wave"), de ha mégis az lesz, akkor is úgy gondolhatunk majd rá a jövőben, mint a 2010-es évek egyik legjobb indie rock-debütálására.

Matador; 2018

4/5

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr8514041456

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

stereomackó 2018.07.03. 21:05:26

Annyian istenítik ezt a lemezt, hogy már már kezdem hülyén érezni magam amiatt, hogy nekem egyáltalán nem tetszik. Főként, hogy a superchunk, pavement, sebadoh, gbv hatások miatt elvileg marhára kéne szeretnem. :((((