A Beach House legjobb 10 dala
2018. május 11. írta: aron.kovacs

A Beach House legjobb 10 dala

beach_house.jpg

Szerintem 2010 előtt senki sem gondolta volna, hogy az évtized nagy indie sikersztorija a baltimore-i Beach House nevéhez fog kötődni. A zenekar - ami a kezdetektől Victoria Legrand énekes-billentyűsből és Alex Scally gitárosból állt - akkoriban még csak két albumot tudott maga mögött és (bár már a 2006-os cím nélküli debütálásra felfigyeltek bizonyos indie zenére szakosodó weboldalak) senki sem keverhette volna össze őket mondjuk az Arcade Fire-rel vagy a Strokesszal vagy a Franz Ferdinanddal. A Beach House leginkább amolyan lo-fi/hálószobapop projektnek tűnt, csendes, melankolikus és introvertált zenéjük távolabb sem állhatott volna a fesztiválszínpadok világától.

De aztán - a 2008-as Devotion megjelenését követő hosszas turné után - történt valami; a Beach House kiadót váltott (a Carparktól az egyik legjelentősebb független lemezcéghez, a Sub Pophoz távoztak) és harmadik lemezükkel minden értelemben szintet léptek. A Teen Dream ambiciózusabb, dinamikusabb, filmszerűbb album volt, mint minimalista, befelé forduló elődei. Ez az album sztárokat csinált Legrandból és Scallyból az indie világában, de ők sosem adták ki az irányítást a kezükből - a következő években az olyan lépésekkel hívták fel magukra a figyelmet, mint amikor több fesztivál felkérését lemondták, ha nem engedték a nekik megfelelő időpontban fellépni őket. A 2012-es, még áramvonalasabb és epikusabb Bloom tovább növelte a zenekar népszerűségét (többek között Jay-Z és Beyoncé is rajongók lettek) és még a visszafogottabb 2015-ös albumpáros, a Depression Cherry és a Thank Your Lucky Stars sem tudta megállítani a Beach House felemelkedését.

Még most is misztikus légkör veszi körül a párost: hetedik albumuk (amit nemes egyszerűséggel 7-nek neveztek el) első kislemeze február 14-én jelent meg (és ha a 02. 14. számokat összeadjuk, hetet kapunk) és a 11 új dallal együtt katalógusuk immár 77 dalból áll. A 7 persze nem csak a számmisztikai utalások miatt figyelemreméltó: ahogy az összes új Beach House album, ez is nagyjából ugyanazt nyújtja (éjszakai atmoszféra, megnevezhetetlen vágyakozás, lassú és elnyújtott eksztázis), de mégis pont eléggé megváltoztatja az összetevőket ahhoz, hogy ne váljon unalmassá. A legnagyobb újdonság egyértelműen a társproducer, az ex-Spacemen 3 tag Peter "Sonic Boom" Kember személye, aki túlméretezett dobokat és helyenként pszichedelikus zajokat kever a klasszikus Beach House-hangzásba.

Az épp ma megjelenő új album tiszteletére visszatértem a korábbi Beach House -albumokhoz, vagyis az új évezred egyik kiemelkedő indie rock-katalógusához és megpróbáltam kiválasztani a 10 legjobbat abból a bizonyos 77 dalból. Az eredmény itt látható:

10. "Elegy to the Void" (Thank Your Lucky Stars; 2015)

A Thank Your Lucky Stars - 2015 második Beach House albuma - mindössze két hónappal elődje, a Depression Cherry után jelent meg és a zenekar különösen fontosnak érezte, hogy tudassa velünk, ez egy valódi új album, nem pedig valami felhasználatlan B-oldalas dalokból álló válogatás. Néhány kritikus és hallgató megtorpanásként élte meg ezt a viszonylag rövid és egyszerű dalgyűjteményt, mások a 2006-os Beach House csendes lo-fi stílusához való visszatérésként gondoltak rá. Bárhogy is volt, a Thank Your Lucky Stars kissé alulértékelt alkotás maradt: nem olyan könnyen megközelíthető, mint a Teen Dream vagy a Bloom, de sötétebb hangulata, lo-fi produkciója és repetitív ritmusai mögött azonban néhány igazán gyönyörű pillanat is megbújik. Ezek közé tartozik a "One Thing" vagy a "She's So Lovely", de az egyértelmű csúcspont az albumról kissé kilógó "Elegy to the Void", egy rejtélyes és elragadó ballada, ami tényleg egyedülálló a Beach House életművében.

Hat és fél percével messze ez a leghosszabb dal az albumon, boszorkányégetéseket és nagy fekete órákat emlegető szövege pedig még a Thank Your Lucky Starst átható nyomasztó atmoszférában is különösen nyugtalanítónak hat (persze már a címben szereplő Űr sem sejtet sok jót). Legrand gazdag, mély hangja és a baljós vonóskíséret remek alapot adnak ehhez a halálhoz szóló ódához, de a legemlékezetesebb részlet talán Scally ismétlődő, szívszorító gitárszólama, ami nagyjából a dal felénél lép be és aztán a végéig kíséri Legrand sorait. Az "Elegy to the Void" bizonyítja, hogy még a Beach House talán legkevésbé jelentős albumán is találhatunk olyan dalokat, amikért kevésbé zseniális zenekarok ölni tudnának.

9. "Sparks" (Depression Cherry; 2015)

Amikor 2015 nyarán a "Sparks" megjelent az új Beach House album első kislemezeként, mindenki arra volt kíváncsi, Legrand és Scally mennyit módosítanak a hangzásukon a jó fogadtatású, de kevés újdonságot hozó Bloom után. Az már ebből az egy dalból nyilvánvaló volt, hogy az előző album kristálytiszta produkcióját a Depression Cherryn egy másfajta megközelítés fogja váltani, ami közelebb van a shoegazinghez, mint a dream pophoz - vagy inkább: közelebb van a My Bloody Valentine-hoz, mint a Cocteau Twinshez. A lényeg persze nem változik: Legrand hatalmas érzelmei és absztrakt látomásai maradnak a középpontban, csak éppen a Teen Dream és a Bloom egyértelműbb körvonalai helyett itt a Lovelesst idéző feedbackbe áztatott gitárok, túlhajtott orgonák és dobok, valamint Legrand saját hangjának vallásos himnuszokat idéző loopja alkotják a hátteret. A "Sparks" rendezetlenebb dal, mint bármi a korábbi Beach House-lemezeken (és magán a Depression Cherryn), de azért nem kaotikus: klasszikus Beach House egy kis jóleső kilengéssel a zajosabb hangszerelés felé.

A Depression Cherry fogadtatása is nagyrészt pozitív volt - bár néhányan már itt megkockáztattak olyan véleményeket, hogy a zenekar kifáradóban van. És valóban, a 2015-ös albumpáros az a két Beach House-album, amihez a legkevesebbszer térek vissza. Az viszont Legrand és Scally határtalan tehetségét mutatja, hogy valójában még ezek sem nevezhetők gyenge albumnak és a Depression Cherryn is van még néhány dal ("Space Song", "PPP"), ami akár el is foglalhatná a "Sparks" helyét ezen a helyen.

8. "Apple Orchard" (Beach House; 2006)

Ha neked is (ahogy sokaknak) a Teen Dream vagy a Bloom jelentette a bevezetőt a Beach House zenéjébe, kissé furcsa élmény lesz meghallgatni a zenekar korábbi lemezeit, főleg a 2006-os bemutatkozást. Ez az album színtiszta hálószobapop, ami évekkel megelőzte ennek a lo-fi indie pop hangzásnak a meglepő népszerűségét; van valami homályos enerváltsága, valami kissé szemcsés, lustán pszichedelikus hangulata ennek az albumnak, amit a Slowdive és a Galaxie 500 legszebb pillanatait idéző, finoman torzított gitárok és orgonák, valamint fojtott, repetitív ritmusok keltenek életre az olyan dalokon, mint az "Apple Orchard".

Ez a dal félálomszerű gitárszólamával és lazán kavargó orgonáival szinte lebegve halad előre, miközben Legrand enyhén nosztalgikus és melankóliával teli, apró képeket és érzelmeket közvetítő impresszionista sorai (a kedvencem: "Tudod, hogy van ez barátom/Abban a képkeretekkel teli dobozban") szépen kiegészítik a dal fáradt, forró nyári estéket idéző érzetét. A mai Beach House-hoz képest az "Apple Orchard" elképzelhetetlenül minimalista dal, de régi, kifakult fotókat eszünkbe juttató, gondtalan és meglepően fülbemászó zúgása továbbra is a zenekar egyik leggyönyörűbb pillanatává teszi.

7. "10 Mile Stereo" (Teen Dream; 2010)

A legnehezebb döntések a lista készítése közben egyértelműen a Teen Dreamhez kapcsolódtak: ha egyszerűen a zenekar áttörést hozó 2010-es albumának tíz dalát nevezem a tíz legjobbnak, igazából azzal sem tévednék nagyot. A Teen Dream nem csak a Beach House legjobb albuma, de az egész dream pop-stílus egyik meghatározó példája is, amit simán egy lapon lehet említeni a Galaxie 500, a Mazzy Star vagy a Cocteau Twins remekműveivel és egyben a 2010-es évek legjobb albumai között is előkelő helyet foglalhat majd el. De a Teen Dream nem csak egységes albumnak jó: majdnem az összes dal működik magában is és szinte bármelyik lehetett volna "a kislemez". Végül a "Norway" lett az, ami már 2009-ben kiszivárgott az internetre, majd 2010 januárjában jelent meg hivatalosan - és akár ezen a helyen is szerepelhetne, ahogy a "Walk in the Park", vagy az album csodálatos záródala, a "Take Care" is. De egyenrangú az említett dalokkal a kevésbé ismert "10 Mile Stereo" is, ami mégis nagyszerűen megmutatja, mekkora előrelépést jelentett a Teen Dream a két évvel azelőtti Devotionhöz képest.

A "10 Mile Stereo" semmiképpen sem jelenhetett volna meg a korábbi Beach House-lemezeken: letisztult, nagyszabású hangszerelése (a dal egy ismétlődő gitárriffel indul, majd lendületes dobok és orgonák jelennek meg, amik szinte a robbanásig építkeznek) fényévekkel lehagyja a 2006-os bemutatkozás lo-fi produkcióját, dinamikája pedig felmossa a padlód a Devotion egy idő után már fárasztóvá válóan lassú felvételeivel. Volt néhány rajongó, aki fájlalta, hogy a korábbi lemezek bensőségességét és visszafogottságát a Teen Dream után ez a bombasztikus, filmszerű stílus váltotta fel, de az tagadhatatlan, hogy a "10 Mile Stereo"-hoz hasonló dalokon ez a teljesebb hangzás sokkal jobban kiemelte Legrand katartikus érzelmeit.

6. "Gila" (Devotion; 2008)

Vannak rajongók, akik számára még mindig a Devotion jelenti a szentírást a Beach House-életműből - hiszen ezen az albumon érettebbé és kifejlettebbé vált Legrandék dalszerzése, miközben még nagyrészt megmaradtak a lo-fi hangzásnál, ami olyan bájossá tette 2006-os bemutatkozásukat. Az tagadhatatlan, hogy van valami jóleső nosztalgia abban, ha visszatérünk ehhez a "hírnév előtti" albumhoz, amelyen már megtaláljuk a Teen Dream vakmerőbb és grandiózusabb hozzáállásának alapjait, de még a Sub Pop-lemezek csillogó produkciója nélkül. És persze vannak itt nagyszerű dalok - a "Wedding Bell", a "Turtle Island" vagy Daniel Johnston "Some Things Last a Long Time"-jának fájdalmasan rövid feldolgozása is itt lehetnének akár, de az egyértelmű csúcspont a "Gila", ez a későbbiek ismeretében szinte teljesen lecsupaszítottnak tűnő, elkábult ballada. A monoton ritmusra, száraz gitárra és orgonára épülő dalt Legrand álmos énekszólamával kiegészítve tökéletes himnusz a semmittevéssel töltött nyári napokhoz. Ahogy Legrand a refrénben szinte a végtelenségig nyújtja a címben is megörökített egyetlen szót, átérezzük, hogy ebben a teljesen minimalista és letisztult dalba mégis mennyi nosztalgia, melegség és emberiség szorul. Persze, a Teen Dream szintetizátorokkal, háttérvokálokkal, még több orgonával és ki tudja még, mivel töltötte fel az üres helyeket, de van, hogy pont ezekre az üres helyekre vágyunk - és akkor a "Gila" mindig ott lesz.

5. "Zebra" (Teen Dream; 2010)

A "Zebra" talán a Beach House leghíresebb dala - ez Legrand és Scally saját "Fade Into You"-ja, az első dal a legjobb lemezükön, ami öt kompakt és elragadó percben nagyjából előrevetít és összefoglal mindent, amit a következő kilenc daltól várhatunk. Ez a dal nem csak a Teen Dreamnek volt a bevezetője, hanem annak a zenekarnak is, amellyé a Beach House a 2010-es években vált: az első két lemez visszafogott melankóliáját itt váltotta fel a stadionméretű érzelmek és az áramvonalas, felfelé ívelő produkció. A "Zebra" valójában meglepően egyszerű dal: az alapot egy gyönyörű, ismétlődő gitárdallam jelenti, ezt a háttérben Legrand sóhajai egészítik ki, miközben az énekesnő csodás, Nicót idézően mély hangjának ereje itt minden korábbinál egyértelműbbé válik, ahogy olyan felejthetetlen sorokat énekel, mint a "Nem ismerlek jobban, mind mindenki más?" kérdés, vagy a szárnyaló refrén, ami még mindig az egyik legjobb a Beach House-életműben.

A "Zebra" mindenképpen a zenekar legfontosabb dala: Legrand és Scally itt mutatták meg először, hogyan képesek a korai lemezek hálószobapopjára építkezve olyan elsöprően érzelmes rockzenét csinálni, ami lenyűgöző tájképeket idéz és hatalmas méretű érzelmeket idéz meg egyszerre. Amikor a dal elérte csúcspontját az utolsó refrénnél, a Beach House már nem egy szerény, kéttagú indie pop-projekt volt, hanem az évtized nagy indie-sikertörténete, akiket csak az Arcade Fire-méretű zenekarokkal lehet egy lapon említeni.

4. "Lazuli" (Bloom; 2012)

Miután a Teen Dream meghozta az áttörést a Beach House számára, a következő albummal muszáj volt valami még nagyszabásúbbat és meggyőzőbbet mutatniuk ahhoz, hogy mindenki elismerje őket a 2010-es évek első számú indie sztárjaiként. És a 2012-es Bloom a lehető legjobb folytatásnak bizonyult: még ragyogóbb hangzása és továbbra is remek dalszerzése elhozta a várt kritikai és kereskedelmi sikert Legrand és Scally számára és bebiztosította helyüket az indie rock világának csúcsán. És ha nem is volt olyan kifogástalan, mint elődje, még mindig tele volt nagyszerű dalokkal, amelyek közül néhány tényleg magasabbra tette a mércét, mint a Teen Dream legjobb pillanatai. Felejthetetlen volt persze a "Myth" (ami majdnem olyan jó albumnyitó, mint a "Zebra") vagy az "Other People", de az a dal, amin Legrandéknak tényleg sikerült tovább javítani a Teen Dreamen már tökéletesített grandiózus, érzelmes stadionrock-hangzást a második kislemezként megjelent "Lazuli" volt.

Ahhoz képest, hogy milyen egyszerű a dal keletkezéstörténete (Victoria Legrandnak nagyon tetszett a "lazuli" szó hangzása, ezért eldöntötte, hogy ír egy dalt, amiben ez szerepel), a "Lazuli" tényleg epikus dream pop odüsszeia, ami a Cocteau Twins leginkább eksztatikus pillanatait idézi. A minimalista bevezető után (ami akár az első két Beach House-albumról is származhatna) gitárok, orgonák és szintetizátorok kavalkádja robban a dalba, amelyek színek és érzelmek minden korábbinál szélesebb skáláját jelenítik meg és még jobban kitágítják azt az új, látványos és levegős világot, amit Legrand és Scally a Teen Dreamen fedezett fel.

3. "Dive" (7; 2018)

A Beach House végtelen vonzereje abban rejlik, hogy legbelül mindig ugyanazok maradnak - ugyanazok a mély érzelmek, ugyanaz a melankólia és ugyanaz a megfoghatatlan és lenyűgöző érzés tér vissza minden új dalukban - csak a felszínen jelennek meg kisebb-nagyobb változások, hogy a zenéjük semmiképpen se váljon unalmassá. A 7 talán egy kicsivel jelentősebb változást jelent a zenekar számára, mint bármi más a Teen Dream óta: megszokott társproducerük, Chris Coady helyett itt a Spacemen 3 egykori tagjaként ismert Peter Kember/Sonic Boom segített nekik az album hangzásának felépítésében, és hatása érezhető is az új dalokon. A 7 súlyosabb, zajosabb és pszichedelikusabb, mint bármi, amit Legrand és Scally eddig felvettek, a zene néhol a My Bloody Valentine-t, máshol a Spacemen 3-t és a Spiritualizedot, vagy éppen (ahogy az első kislemezként megjelent "Lemon Glow"-n) a korai The Knife-ot idézi. De az érzések mégis ugyanazok maradtak.

A második kislemezként megjelent "Dive" az egyik legjobb példa erre: Legrand hangját a dal első felében a hagyományos Beach House-t idéző, fojtott dobok és álmodozó szintik kísérik, de aztán a második részben a hangzás kinyílik - mintha a dal a víz alól hirtelen felbukkanna a felszínre - és a 7 egészét meghatározó, tisztább dobok és lendületes gitárok veszik át a vezetést. A Beach House egész karrierje arra épül, hogy ugyanazt az érzést minden albummal új köntösbe bújtatják és a "Dive" azt bizonyítja, hogy találékonyságuk továbbra sem merült ki.

2. "Master of None" (Beach House; 2006)

A "Master of None" kissé kilóg a Beach House bemutatkozásáról: ez a dal nem annyira adós a Slowdive/Spiritualized-féle pszichedelikus dream pop vonalnak, amit az album nagy része követ. Ez a dal inkább egyszerűbb, letisztultabb indie gitárpop - valamivel lendületesebb és ritmusosabb, mint társai és lusta orgonák helyett egy áramló gitárszólamra épül, valamint Legrand szövegére egy kapcsolatról kapcsolatra vándorló, de belül üres és magányos emberről. Bár a "Master of None" igazából semmire sem hasonlít a Beach House-életműben, meglepő módon mégis ez lett az egyik legismertebb daluk, amivel mindenhol találkozhatunk az azonos című Netflix-sorozattól Miranda July nagyszerű 2011-es független filmjéig, A jövőig, illetve The Weeknd House of Balloons című klasszikus lemezéig (ahol a "The Party & The After Party" című dalban hallhatjuk egy részletét).

1. "Silver Soul" (Teen Dream; 2010)

Igen, a "Silver Soul" kicsit egyértelmű választás - de csak azért, mert tényleg ez a Beach House legnagyszerűbb dala, még úgy is, hogy 2010 óta sokszor majdnem felülmúlták. A Teen Dream részben azért volt olyan zseniális album, mert megmutatta, hogy a hálószobapop visszafogott eszközeivel is lehet U2-méretű érzelmeket sugározni és a "Silver Soul", az album második dala mindennél jobban összefoglalta az egész Beach House-érzés lényegét: sűrű lo-fi produkciója talán még nem lógott volna ki a bemutatkozásról vagy a Devotionről, de ahogy Legrand, Scally és Chris Coady producer szélesre tárják ezt a hangzást, hogy beengedjék a napfényt és a szelet (valamint, hogy új, csodás tájakat mutassanak meg a dalokon keresztül), az teljesen példa nélküli volt a zenekar addigi pályafutásában. A "Silver Soul"-on Legrandék nagyrészt a megszokott eszközöket használják, de eszköztáruk apró kitágításával olyan energiát és előrehajtó erőt adnak a zenéjükhöz, ami teljesen új és ellenállhatatlan oldalukat mutatta meg a Teen Dreamen.

De ez csak a technikai rész, és a "Silver Soul"-t elsősorban nem a technika teszi a Beach House legjobb dalává: ez a felvétel Julee Cruise-hoz és a Mazzy Starhoz méltón rejtélyes és csábító, komor és fojtottan erotikus, szárnyaló és elképesztően gyönyörű. Egyszerre álomszerű ("Ez egy látomás, teljes illúzió"), kiemelten szexuális ("A homokban fekvő testek/Mozognak a sötétben") és néhol nagyon is sötét ("Érezzük, ahogy mozog a bőrünk alatt/Ez egy betegség, egy őrült gyengeség") - vagyis olyan, mint a szerelem. "Újra megtörténik", ismétli újra és újra Legrand a refrénben. Nem egyértelmű, hogy pontosan mi is az, ami megtörténik. Csak az biztos, hogy valami gyönyörű.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr4113908436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.