Stanley Kubrick filmjei a legrosszabbtól a legjobbig
2018. január 27. írta: aron.kovacs

Stanley Kubrick filmjei a legrosszabbtól a legjobbig

stanleykubrick.jpg

Nincs sok értelme feltenni a "Ki minden idők legnagyobb filmrendezője?" kérdést, hiszen a válasz sosem lehet egyértelmű. De azért könnyen felállíthatunk egy sort azokból, akik esélyesek lehetnek erre a képzeletbeli címre filmtörténeti jelentőségük okán: eszünkbe juthat Alfred Hitchcock, Orson Welles, Federico Fellini, Akira Kurosawa, Andrej Tarkovszkij, Jean-Luc Godard és még páran. De - ha engem kérdeztek - ha van egy rendező, aki talán a többiek felé kerekedhet, az Stanley Kubrick.

Kubrick egy kérlelhetetlen maximalista volt, aki sosem engedett a saját elveiből és sosem adta alább annál, amit tökéletesnek tartott. Nem viselte el a hibákat: ha nem volt elégedett, képes volt több százszor felvenni egy jelenetet és szó szerint őrületbe kergetni a színészeit, és minden követ megmozgatott azért, hogy gyűlölt első filmjének összes kópiáját megsemmisítse. Pontos, kiforrott véleménye volt az emberiségről és a történelemről, amit mindig beleszőtt a filmjeibe attól függetlenül, hogy azok éppen a vietnami háborúban, a tizennyolcadik századi Angliában vagy a világűrben játszódtak. A technikai újítások megszállottja volt, aki képes volt a filmezés egy addig teljesen ismeretlen módját feltalálni, csak hogy egy jelenet úgy nézzen ki, ahogy azt ő eltervezte. Halálosan komolyan vette a munkáját, de az irónia és a fekete humor sem állt távol tőle - és mindig előszeretettel gúnyolódott a fennálló rendszereken. Fittyet hányt a műfaji határokra - bizonyára ő az egyetlen rendező, aki elkészítette a 20. század egyik legjobb sci-fijét, háborús filmjét, horrorját, film noirját és kosztümös drámáját. A legtöbb filmje regény- vagy novellaadaptáció, de Kubrick összes forgatókönyve elrugaszkodik az alapanyagtól és tulajdonképpen saját változatot teremt belőle (ezzel a rendező sokakat feldühített, elsősorban persze Stephen Kinget). A zenét mindig egyedi (és néha egyenesen felháborító) módon használta, akár a Kék Duna keringőre felemelkedő űrhajókra, akár a "Singin' in the Rain"-nel aláfestett ultraerőszakra gondolunk. Filmjeit általában vegyes kritikákkal és nagyhangú vitákkal fogadták, de a kritikusok és a mozirajongók többsége a legtöbbet ma már minden idők legjobbjai közé sorolja. Még élete végén is ugyanolyan fáradhatatlan volt, mint mindig: utolsó filmje, a Tágra zárt szemek forgatásával még tett egy utolsó, minden korábbit túlszárnyaló megerőltetést, aztán pár nappal a film befejezése után elvitte egy szívroham.

2018-ban (a rendező születésének kilencvenedik évfordulóján) hihetetlen módon ötven éves lesz a 2001: Űrodüsszeia - a film, amit Steven Spielberg generációja nagy durranásának nevezett - ennek alkalmából következzen itt a múlt század mozitörténetének talán legnagyszerűbb életműve, sorrendbe állítva a mélyponttól (mert olyan is volt) a csúcspontig:

fear_and_desire.jpg

13. Fear and Desire (1953)

A Fear and Desire, Stanley Kubrick rendezői debütálása és első háborús mozija volt a film, amit a rendező oly ádázul próbált eltüntetni a Föld színéről - és azt meg kell adni neki, hogy nagyon közel volt a sikerhez. A film évtizedeken keresztül eltűntnek számított, mert csak egyetlen megmaradt kópiáját ismerték és azt csak nagy ritkán játszották le. Ennek köszönhetően létrejött egyfajta kultusz a film körül, ami csakis a ritkaságára alapult, és arra, hogy a Fear and Desire-t olyan kevesen látták, hogy kialakult körülette valami misztikus légkör. Aztán 2010-ben megtaláltak egy addig ismeretlen kópiát egy Puerto Ricói laborban és Kubrick bemutatkozó filmje végre mindenki számára elérhetővé vált (mivel a szerzői jogait nem újították meg, akár a YouTube-on is meg lehet nézni teljesen legálisan). Vagyis mindenki beláthatta, hogy a rendező tényleg nem tévedett, amikor "kétbalkezes amatőr film"-nek nevezte a Fear and Desire-t.

Ha eltekintünk attól, ami egy kezdő rendező ügyetlenkedése és a szűkös költségvetés számlájára írható (például attól, hogy a szereplők katonai egyenruháin kívül a filmben igazából semmi sem utal arra, hogy a történet egy háború közepén játszódik), a Fear and Desire még akkor is elképesztően rossz film marad. A szinte fájdalmasan tehetségtelen színészek, valamint Howard Sackler forgatókönyvének tartalmatlan filozofálása és szinte röhejesen értelmetlen mondatai (például: "Senki sem sziget? Talán valaha ez igaz volt, a Jégkorszak előtt. De a gleccserek elolvadtak és most mind szigetek vagyunk." Micsoda?), amiket nagyrészt a látszólag véletlenszerű jelenetekbe belebeszélő narrátor mond el, szinte elviselhetetlenek. A Fear and Desire nagybetűs Komoly Gondolatokat akar megfogalmazni, de a 25 éves Kubrick ezekhez még nem volt elég érett - pár évvel később bemutatkozó filmjének erőltetett komolykodását maga mögött hagyva elkészítette a gondolataikkal a puszta történeten túlmutató háborús mozik mintapéldáit. De előbb még néhány film noir-próbálkozás jött.

 

spartacus.jpg

12. Spartacus (1960)

A Spartacust nem igazán lehet Stanley Kubrick filmjének nevezni: a forgatókönyvet a feketelistás Dalton Trumbo írta Howard Fast regényéből és az egész megalomán történelmi tablófilm Kirk Douglas túlméretezett lázálma volt. A színész először a westernjeiről ismert Anthony Mannt bérelte fel, hogy rendezze meg a Spartacust, de őt aztán egy heti forgatás után rejtélyes okokból kirúgta és Kubrickot kérte meg, hogy legyen Mann utóda (Douglas és Kubrick korábban együtt dolgoztak A dicsőség ösvényein). Kubrick ekkorra már hozzászokott, hogy a forgatásain mindent ő irányít és az összes szál az ő kezében fut össze - ezért is lehetett különösen nehéz neki a Spartacusba úgy belekezdeni, hogy már végleges volt a forgatókönyv és a színészválasztások is, sőt, az első néhány jelenetet Mann már be is fejezte. Kubrick persze nem hagyta annyiban a dolgot: tett néhány kétségbeesett próbálkozást, hogy sajátjává tegye a filmet, például alaposan megvágta Douglas szövegét (ezen aztán annyira összevesztek, hogy többet sosem dolgoztak együtt).

De a Spartacus mégis megmaradt olyan epikus hollywoodi (ál)történelmi drámának, amilyenből jó néhányat bemutattak az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, Hollywood fénykorának legeslegvégén (gondoljunk csak a Ben Hurra, a Quo Vadis?-ra vagy az 1961-es El Cidre, amit éppen Anthony Mann rendezett). Ennek megfelelően a filmet inkább a pátoszos történet és a különböző öregedő színészóriások jelenléte határozza meg: vannak jelenetek Kirk Douglasszel, Laurence Olivierrel, Charles Laughtonnal, Peter Ustinovval - de arra semmi sem utal, hogy a filmet egy bizonyos Stanley Kubrick rendezte. Kubrick bizonyára nem tartotta nagyra ezt a filmet, de valami haszna azért mégis volt annak, hogy elvállalta a megrendezését: itt tapasztalta meg először, hogy milyen egy igazi hollywoodi szuperprodukción dolgozni, ez az élmény pedig sokat segített pár évvel később, amikor egy még nagyszabásúbb filmet kezdett el tervezgetni - saját túlméretezett őrült vállalkozását, a 2001: Űrodüsszeiát.

 

killerskiss.jpg

11. A gyilkos csókja (1955)

A gyilkos csókja volt az első - és a gyengébb - Kubrick két noirja közül és miközben még mindig érezhető rajta, hogy egy pályája elején járó rendező munkája, már nagyságrendekkel jobb film, mint a két évvel korábbi Fear and Desire. Kubrick életművének visszatérő témája az emberben rejtőző elpusztíthatatlan erőszak és a két noirját úgy is leírhatjuk, mint két filmet arról, mik szabadíthatják el ezt az erőszakot: a Gyilkosságban persze a Pénz tölti be ezt a szerepet, A gyilkos csókjában pedig a Nő; ez az amúgy minden tekintetben kisméretű 1955-ös alkotás sem fukarkodik a Nagy Gondolatokkal - nem véletlen a látványos "Vigyázz, hova lépsz" felirat az egyiken a számos lépcső közül, amelyeken a szereplők fel- vagy lemásznak a film bő egy órája alatt.

Hogy vannak-e hibái A gyilkos csókjának? Hát persze, hogy vannak: néhány jelenet túlzottan sokáig tart (mint az amúgy elég jól eltalált utolsó összecsapás a feldarabolt próbababákkal teli raktárban), mások pedig még mindig elég amatőrnek tűnnek (mint az ügyetlenül megoldott happy end - de ez azért nem csak Kubrick bűne, a stúdió erőszakolta ki, hogy így érjen véget a film). De a megszállott rajongóknak - azoknak, akik tudják, hogy Kubrick a Look magazin fotósaként kezdte és lenyűgöző felvételeket készített különböző Amerikai nagyvárosokról (főként New Yorkról), mielőtt filmrendezésre adta a fejét - azért nagyon is érdekes lehet A gyilkos csókja, elsősorban gyönyörű fekete-fehér fényképezése miatt. Az a jelenet például, amikor a főszereplő átnéz a vele szemben lakó nő lakásába, akár legendás is lehetne, ha valamelyik klasszikus noirban szerepelne. Ez persze még mindig elég jelentéktelen darabja az életműnek, de már figyelemreméltó fejlődést mutat mindössze két évvel a nagyon nehéz kezdet után.

 

lolita.jpg

10. Lolita (1962)

Majdnem az összes Kubrick-film valamilyen irodalmi mű adaptációja, de az elismerésre méltó tény, hogy a rendező szinte sosem remekműveket dolgozott fel; talán tudta, hogy azokon egy filmes feldolgozás csak rontani tud. Voltak azért kivételek, pontosan kettő: a Mechanikus narancs, ami Anthony Burgess kultikus antiutópiája, a Gépnarancs adaptációja és a Lolita, amely Vladimir Nabokov azonos című könyvéből, a 20. század egyik legünnepeltebb és legvitatottabb regényéből készült. A film - aminek a forgatókönyvét amúgy maga Nabokov írta - elég jól illusztrálja, hogy miért nem érdemes remekművekből filmet forgatni: így elveszik az összes nyelvi bravúr (vagyis az, ami valójában remekművé teszi a könyvet) és megmarad a történet tisztességes reprodukciója, ami igazából semmit sem ad hozzá az eredeti műhöz. Sőt, ebben az esetben a film még el is vesz valamit Nabokov szövegéből, hiszen a stúdió (Kubrick beleegyezése nélkül) megvágta a Lolitát, így kimaradt minden "vitatható" jelenet - ezzel a könyv egy igen jelentős része veszett el teljesen. Ennek köszönhetően Nabokov nyomasztó pedofil-történetéből egy romlott, a csábító szerepét betöltő lány és egy gyenge, inkább szánnivaló idősödő férfi filmje lett.

De van itt azért néhány nagyszerű részlet: a legjobb talán a feszült első jelenet (ami pont a történet végét meséli el), de emlékezetes pillanat marad még Lolita hullahoppozása vagy Humbert és a szállóalkalmazott ügyetlenkedése az összecsukható ággyal (ez is Humbert szánalmasságát támasztja alá). Nem maradhat említés nélkül Peter Sellers szokás szerint nagyszerű alakítása; Sellers már rövid táncjelenetével lekörözi az összes többi színészt a filmben és egyben előrevetíti sokkal fontosabb alakítását Kubrick következő filmjében, a Dr. Strangelove-ban. Nem meglepő, hogy David Lynch kedvenc Kubrick-mozijaként beszélt a Lolitáról, hiszen a film fekete- illetve abszurd humora, képi világa és néhány hátborzongató jelenete érezhetően hatással volt az ő rendezői munkájára a Kék bársonytól akár a Twin Peaksig. Ennek ellenére azonban a Lolita csak néhány percnyi igazi ötletességet tud felmutatni és megmarad egy korszakos regény mindössze elfogadható adaptációjának.

 

a_clockwork_orange.jpg

9. Mechanikus narancs (1971)

A 2001: Űrodüsszeia 1968-as bemutatója után Stanley Kubrick nagy bajban volt: ki kellett találnia, miről szóljon a következő filmje, miközben az előző szó szerint mindenről szólt. Hogy lehet egyáltalán folytatni egy rendezői karriert a 2001 után? Sok bizarr ötlet megfordult Kubrick fejében - például egy Beatles-tagokkal közös A gyűrűk ura-adaptáció, amiben Paul és Ringo játszották volna Frodót és Samut, John lett volna Gollam, George pedig Gandalf - de végül a brit szerző, Anthony Burgess antiutópiáját, a Gépnarancsot választotta alapanyagnak. A Lolita mellett ez volt az egyetlen alkalom, amikor Kubrick olyan könyvhöz nyúlt, amit akár remekműnek is lehet nevezni és ebben az esetben sem tett hozzá túl sok mindent Burgess eredetijéhez. A Mechanikus narancs ennek ellenére máig a rendező egyik legismertebb alkotása, popkulturális jelentősége csak a Ragyogáséhoz mérhető: Alexék jelmezeit, orosz szavakat és brit szlenget keverő saját "nyelvüket", az ultraerőszakot és a "Singin' in the Rain"-jelenetet, a Ludovico-eljárást és a tejivás jelentőségét még olyanok is ismerik, akik amúgy nem is látták a filmet.

De tényleg annyira jó film a Mechanikus narancs, amennyire híres? Bizonyára nem, de azért Kubrick legkevésbé jelentős remekművének lenni is irigylésre méltó helyzet. A film nagy újítása, hogy az orwelli, rémálomszerű disztópiát Monty Python-féle angol abszurd humorral dobja fel (ezzel Burgess könyvének szatirikus hangvételét is megidézi), mintegy megelőlegezve Terry Gilliam Brazilját. Ha már itt tartunk, a Brazil sokkal jobb film, mint a Mechanikus narancs: Gilliam remekműve máig aktuális tudott maradni, miközben a Kubrick-film brutális tinédzsereivel nem igazán lehet sokat kezdeni a 2010-es években. Ha az igazán fontos üzenetet keressük a Mechanikus narancsban, akkor érdemesebb megvizsgálni a forgatókönyv legnagyobb változtatását az eredeti történethez képest: míg Burgess happy enddel (jó, ironikus happy enddel, de akkor is) zárja Alex történetét, addig Kubrick teljesen elhagyja a könyv utolsó fejezetét és abban a pillanatban zárja le a filmet, amikor antihőse visszaszerzi étvágyát a sokat emlegetett ultraerőszakra. Mint mindig, a következtetés lényegében az, hogy a veleszületett, eredendő erőszakot sosem lehet elfojtani. Kubrick fekete humora és lázadó szelleme itt hangosabb és látványosabb, mint valaha: a Beethoven kilencedik szimfóniájával vagy a Tell Vilmos nyitányával aláfestett erőszakos részek és szexjelenetek mintha csak azért készültek volna, hogy minél több nézőnél kiverjék a biztosítékot. A Mechanikus narancsot legjobban utolsó képei foglalják össze: Alex vágyálmában elegáns, viktoriánus közönség előtt dug egy lánnyal; ez a film szintén elsőrangú polgárpukkasztás, de annál nem sokkal több.

 

full_metal_jacket.jpg

8. Acéllövedék (1987)

Egy ilyen kijelentés szinte már közhelynek számít, de mégis ezzel kezdeném: az Acéllövedék sokkal jobb film lenne, ha csak a kiképzéses részből állna. De talán annak a feltevésnek is van némi valóságalapja, miszerint Kubrick negyedik háborús mozijának erőtlen vietnami jelenetei talán nem okoznának akkora csalódást, ha nem néznénk végig előttük a 20. század legijesztőbb horrorfilmjét. Mert az Acéllövedék első fele magában simán lekörözné a Ragyogást: Kubricknak itt nincs szüksége kísértetjárta hotelekre és szerepüket túljátszó színészekre ahhoz, hogy halálra rémisszen minket - ezek a szereplők és jelenetek valósak és épp ezért a hatásuk is sokkal nagyobb. Már az első képsor is megmagyarázhatatlanul felkavaró: végignézzük, ahogy a kiképzés kezdete előtt kopaszra borotválnak egy sor újoncot, ezzel megkezdve személyiségük lerombolását, és átalakításukat nem érző és nem gondolkodó gyilkológépekké. A film első részének középpontjában a túlsúlyos és kicsit lassú észjárású Pyle közlegény van, aki az egész embertelen gépezetet megszemélyesítő, szadista Hartman kiképző őrmester testi és lelki tortúrájának következményeképp kiüresedett gépemberre válik, majd egyetlen életcélja (teremtője agyonlövése) beteljesítését követően önmagával is végez.

Az egyszerre rémületes és fekete humorral teli első rész után mintha egy másik film kezdődne: most már Joker közlegényt követjük a vietnami háború kellős közepén, de bárhogy próbálkozik Kubrick, nem tudja felülmúlni az Acéllövedék mesteri első felét. A véres harcok közepén idióta szörfrockot hallgató és a Mickey Mouse-indulót éneklő katonák jelenetei fáradt ironizálásnak tűnnek, és a fejezet érzelmi csúcspontja - amikor kiderül, hogy az amerikai katonákat sorra gyilkoló mesterlövész egy fiatal vietnami lány - sem olyan hatásos, amilyen lenni akar. De a kiképzés képsorainak abszurd őrülete, feszült atmoszférája és pengeéles alakításai (R. Lee Ermey és Vincent D'Onofrio mindketten viszonylag ismeretlen színészek, de Hartmanként és Pyle-ként itt mindenkit lejátszanak) biztosítják az Acéllövedék kiemelt helyét a Kubrick-életműben.

 

the_shining.jpg

7. Ragyogás (1980)

A Ragyogás popkulturális hatása nagyobb, mint bármelyik Kubrick-filmé: bizonyos jeleneteit és sorait még olyanok is előszeretettel idézgetik, akik magát a filmet nem is látták; és ha véletlenszerűen kiválasztunk egy 1980 után készült horrorfilmet, akkor szinte biztos, hogy valahol lesz benne egy utalás Ragyogásra. A számtalan ikonikus pillanatban gyönyörködve - a Grady-ikrektől a Szépkilátás Hotel folyosóin tricikliző Dannyig és persze a "Here's Johnny!"-jelenetig - hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a Ragyogás fogadtatása először kifejezetten hűvös volt (bár ma már bizonyára Stephen King az egyetlen élő ember, aki utálja Kubrick klasszikus horrorját).

De mit lehet még elmondani a Ragyogásról, amit nem ismételtek már el legalább százszor? Igazából nem sokat; például pár éve még egy dokumentumfilm is készült a film különböző értelmezési lehetőségeiről (A 237-es szoba rajongóknak kötelező). Mindenki tudja, hogy a forgatás valóságos tortúra volt a stáb  számára: Kubrick képes volt vagy százszor újravenni egyetlen jelenetet, ha nem volt elégedettel egy felvétellel vagy a színészek játékával, perfekcionizmusa sosem volt ilyen szélsőséges (talán csak a Tágra zárt szemek idején, majdnem két évtizeddel később). A rendező forgatás közben David Lynch Radírfejét nézte és nézette a stáb tagjaival, részben talán innen származik a Ragyogás nyugtalanító légköre. De ezt a filmet leginkább a "természetfeletti" szóval lehet leírni: Jack Nicholson Jack Torrance-ként természetfelettien őrült, Shelley Duvall Wendyként természetfelettien rémült (a színésznőt Kubrick addig kínozta a forgatás közben, amíg csomókban kezdett hullani a haja), Danny Lloyd Dannyként pedig csak simán természetfeletti. Emiatt persze egyikük sem tűnik valós figurának, de a Ragyogás annak ellenére is a huszadik század talán legfélelmetesebb filmje, hogy viszonylag nehéz átérezni a szereplők helyzetét.

Stephen King ellenérzéseit elsősorban bizonyára nem az váltotta ki, hogy Kubrick viszonylag lazán követte a film alapjául szolgáló könyve cselekményét (például az eredeti történetben Hallorann nem hal meg, a szálló ellenben felrobban - a forgatás közben a hotel belsejeként szolgáló díszlet amúgy leégett, amit Kubrick biztos nagyon viccesnek talált), hanem inkább az, ahogy a rendező átértelmezte Jack karakterét. Kingnél külső hatások - látszólag a szálló "szelleme", valójában az alkohol, ami az író saját függőségére utal - váltják ki a férfiből a gyilkos indulatokat, de Kubrick verziójában Jack már a film első jelenetében úgy néz ki, mint aki legszívesebben egy baltával menne neki a családjának. A rendező itt sem tágít az emberi természetről alkotott pesszimista képétől: nála nem valami külső kényszer, hanem a belső, örökölt állati ösztön szüli az erőszakot és persze semmi moralizálás vagy tanító szándék nem fér a képbe. A Ragyogás egy majdnem negyvenéves film, de még ma is képes izgalmas párbeszédeket és vitákat indítani - és persze ma is képes ugyanolyan zsigeri rémületet kelteni, mint 1980-ban.

 

the_killing.jpg

6. Gyilkosság (1956)

Kubrick legalulértékeltebb filmje a film noir egyik méltatlanul elfelejtett gyöngyszeme, aminek a hatása érezhető például Quentin Tarantino Kutyaszorítóban című rendezői debütálásán, üzenete pedig ma is ugyanolyan aktuális, amilyen hatvan éve lehetett. A Gyilkosság elképesztő minőségi ugrást jelent az előző évben bemutatott A gyilkos csókjához képest; tulajdonképpen tökéletes alkotás lenne a szükségtelen és elég zavaró narrátor nélkül, aki valamiért majdnem minden jelenet elején elmondja nekünk, hogy éppen hány óra van, és mit csinálnak a szereplők.

Ezt leszámítva a film megdöbbentően jól kiállta az idő próbáját: egyetlen rossz jelenetet sem találunk benne, a színészi alakítások és a forgatókönyv szintén remekül működnek; Kubrick a szereplők egy részét maró gúnnyal mutatja be (így az Elisha Cook Jr. és Marie Windsor által megformált kapzsi és megkeseredett házaspárt), mások azonban meglepő együttérzéssel vannak megrajzolva (Mike-on, az idős csaposon és beteg feleségén például egészen megesik a néző szíve). A film egyszerre működik erkölcsi példázatként és fekete komédiaként: az említett gúnyos jellemábrázolásokon kívül az egész rablás abszurditása nevetséges hatást kelt (különös tekintettel arra a jelentre, amikor egy mesterlövész egy versenylovat készül "meggyilkolni"), de Kubrick közben felfedi a határtalan pénzéhség szülte erőszak undorító valóságát is (gondoljunk csak arra az emlékezetes jelenetre, amiben Johnny, a film negatív hőse egy útszéli árokban próbálja bőröndbe gyömöszölni a lopott pénzt). De persze a film zárójelenete mondja ki a végső ítéletet: a kinyílt bőröndből kihulló és a szélben elsodródó bankjegyek látványa nem csak az egyik legemlékezetesebb kép Kubrick egész életművében, de meg is adja a kegyelemdöfést a Gyilkosság mohóságuktól vezérelve teljesen értelmetlen bűntetteket elkövető/halált haló szereplőinek.

 

eyes_wide_shut_1.jpg

5. Tágra zárt szemek (1999)

Kubrick utolsó filmjét még mindig nem dolgoztuk fel teljesen - a Ragyogás vagy a 2001: Űrodüsszeia is vegyes fogadtatásban részesültek bemutatásuk évében, de míg ezekre a többség ma már remekművekként tekint, a Tágra zárt szemek még mindig ingoványos területnek számít. Bár a Spartacust leszámítva Kubrick egyetlen művében sem szerepel annyi sztárszínész, mint a Tágra zárt szemekben, ez a film mégis afféle kultmoziként maradt fenn, aminek van egy odaadó rajongótábora, a nagyközönség azonban leginkább értetlenséggel vagy elutasítással viszonyul hozzá.

Ez részben persze érthető: a Tágra zárt szemek egy erotikus thriller Tom Cruise és Nicole Kidman - a kilencvenes-kétezres évek fordulójának első számú sztárjai - főszereplésével, vagyis távol esik a rendező megszokott terepétől. De közben nagyon hosszú (több mint két és fél órás), nem kifejezetten eseménydús és elég elvont (a forgatókönyv Arthur Schnitzler 1926-os freudista Álomnovellájára alapul). Vagyis a művészfilmek kedvelői számára túl populáris, a multiplexek közönségének azonban túl agyas és komplex. Lehet, hogy a Tágra zárt szemek sosem lesz olyan széles körben ismert és elismert alkotás, mint például a 2001, de ez valahogy helyénvalónak tűnik: így Kubrick utolsó filmje egyfajta titkos üzenetként funkcionál, ami csak a kiválasztott keveseket érheti el - és azoknak, akik a végsőkig követik a rendező látomását, a Tágra zárt szemek az életmű méltó lezárása lehet.

A Tágra zárt szemek egy kétségbeesett férfi odüsszeiáját örökíti meg a New York-i éjszakában, aminek során elmosódik a határ a valóság és a képzelet, az álom és az ébrenlét között (az álomszerűséget Kubrick több megoldással próbálta erősíteni - például a New York utcáin sétáló Tom Cruise jeleneteit úgy vették fel, hogy a színész egy futógépen járkált egy helyben, a hátteret pedig mögé vetítették). De Dr. Harford utazása nem csak a vakító fényekkel megvilágított, de valahogy mégis hamisnak tetsző nagyváros világának különböző rejtett zugaiba vezet: a New York legfelső köreiben mozgó orvos leereszkedik az emberi természet és a szexualitás mélységeibe is ezen a karácsony előtti felfedezőúton (amit galériatulajdonos felesége vallomása inspirál, miszerint kis híján megcsalta egy másik férfival). A különféle beteges szexuális devianciák azonban eltörpülnek a Kubrick-életmű legtöbb összeesküvés-elméletet inspiráló jelenete mellett, amelyben Dr. Harford bekerül egy maszkos alakokból álló rejtélyes szekta minimum sátánista rituáléjába - akikről később kiderül, hogy valójában a város dúsgazdag előkelőségei. Ez a jelenet első nézésre egyenesen rémisztő, de mindenképpen nyugtalanító; a rituálénak helyet adó kastély az egyetlen helyszín, amit nem tölt be az említett furcsa ragyogás, de épp ezért egyedül ez a hely tűnik igazinak, mintha minden más (például Ziegler partija a film elején és az egész karácsonyi felhajtás) csak azért lenne, hogy eltakarja ezt a valóságot.

Az internet tele van mindenféle Tágra zárt szemek-elemzésekkel, amelyek többsége meg van győződve arról, hogy Kubrick utolsó filmjében valóban az igazságot mutatta meg, amit mi (akik tágra zárt szemekkel élünk a világban) magunktól nem látnánk meg. Lehet, hogy tényleg ez a helyzet - végül is a rendező hat nappal azután meghalt, hogy bemutatta a film végső változatát a stúdiónak (ami persze szépen illeszkedik is az összeesküvés-elméletekbe). De az is lehet, hogy az egész egy utolsó beteg vicc volt egy rendezőtől, aki mindig vonzódott a beteg viccekhez. Bármi is az igazság, annyi biztos, hogy Kubrick nagyon komolyan vette a Tágra zárt szemeket - olyan súlyú jeleneteket is képes volt százszor újraforgatni, mint amelyikben Nicole Kidman belép egy ajtón. És ha ő maga ennyire a szívén viselte a film sorsát, nekünk is érdemes lenne rászánni az időt, hogy megnézzük párszor; a Tágra zárt szemek egy megoldhatatlan rejtély, Kubrick utolsó szava az emberi természet kérdésében, és végeredményben egy teljesen egyedi és lenyűgöző, furcsa és felkavaró mozi.

 

2001_a_space_odyssey.jpg

4. 2001: Űrodüsszeia (1968)

Minden igaz, amit valaha hallottál vagy olvastál erről a filmről - a 2001: Űrodüsszeia egy epikus, elnyújtott, grandiózus, érthetetlen, látomásos, filozofáló, unalmas és felülmúlhatatlan sci-fi magnum opus, ami egy csapásra elfogadhatóvá tette a korábban komolytalannak tartott műfajt a "kulturált" filmnézők körében, miközben bebiztosította Kubrick helyzetét a filmipar kérlelhetetlen és különutas maximalistájaként. Szinte hihetetlen, hogy a 2001 bemutatója óta már eltelt egy fél évszázad, hiszen a sci-fi máig sem jutott sokkal messzebb a világűr és az emberi elme mélységeibe Kubrick és a társszerző Arthur C. Clarke roppant projektjénél. De közben azt is nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett az első nézők reakciója a 2001 nyújtotta, korábban sosem tapasztalt filmélményhez. Annyi biztos, hogy a film 1968-ban megosztotta a kritikusokat: miközben néhányan a legmagasabb jelzőkkel illették, mások ötlettelennek és kibírhatatlanul unalmasnak tartották.

Bár ma már szinte egyhangúan a valaha készült legjobb és legnagyobb hatású sci-finek tartják a 2001-et a kritikusok és műfaj kedvelői, tökéletes filmnek mégsem lehet nevezni. De ez nem is várható el egy olyan alkotástól, ami az emberi faj egész történetét akarja felölelni magától az emberré válástól egyenesen addig, amíg az egykori majom felülemelkedik saját emberi mivoltán, hogy az egész világűrt meghódító isteni lénnyé váljon. A 2001-ben annyi filozofikus és egzisztenciális kérdésfelvetést találunk, hogy itt fel sem tudnám sorolni mindet; az első az emberré válás folyamatának elindulása (amit itt az ikonikus fekete kő jelképez), aztán persze ott van az egész zseniális HAL-9000-szál, amivel Kubrick azt üzeni, hogy az ember saját hibáit még a teremtményeibe (ebben az esetben az intelligens számítógépbe) is átörökíti, a film végén pedig még a halál utáni élet és a reinkarnáció témája is előkerül. Egy ilyen határtalan ambíciókkal teli mű esetében szinte elkerülhetetlen a helyenkénti csapongás és a terjengősség - a 2001-be belefér például tízpercnyi kaleidoszkóp-szerű utazás egy csillagkapun keresztül és jó néhány idegőrlően lassú jelenetsor, amikben különböző űrhajók fel- és leszállnak, miközben a Kék Duna keringő szól.

A 2001-ben tehát egyszerre van benne Kubrick jó és rossz oldala, de már csak a puszta méretei miatt ellenáll bármilyen hagyományos értelemben vett kritikának. Tény, hogy a bemutatása eltelt ötven év egy kiemelkedő "agyas" sci-fije sem készülhetett volna el nélküle - sem a Harmadik típusú találkozások, sem A nyolcadik utas: A halál, sem Szárnyas fejvadász (vagy a Szárnyas fejvadász 2049). Bár, ha szigorúan vesszük, nem hibátlan film - ellentétben a következő hárommal, amik viszont szerintem azok - a 2001: Űrodüsszeia mégis talán a legfontosabb Stanley Kubrick életművében. (És mellesleg az egyetlen, amiért a rendező Oscar-díjat kapott, még ha csak a legjobb vizuális effektusok kategóriájában is.)

barry_lyndon.jpg

3. Barry Lyndon (1975)

Akkor essünk túl rajta: szerintem a Barry Lyndon minden idők leggyönyörűbb filmje, és kész. Thackeray pikareszk regényének (magyarul Nemes Barry Lyndon úr emlékiratai címen jelent meg) adaptációját Kubrick teljesen korhű körülmények között akarta leforgatni, ezért például a szobabelsőket kizárólag gyertyákkal világították meg. Ez persze felvetett egy komoly problémát: nem létezett olyan kamera, amivel ilyen gyenge megvilágítású terekben is lehetett filmezni. Kubrickot persze ez a körülmény sem állíthatta meg: kölcsönzött pár speciális lencsét a NASA-tól és forradalmasította az operatőri munkát - bár igazából csak annyit akart, hogy a Barry Lyndonban egy percig se törjön meg a 18. századi Európa illúziója. És mi a helyzet a kültéri jelenetekkel? Nos, azok kivétel nélkül csak a "varázslatos órában" készültek, vagyis abban az órában, amikor a lenyugvó nap fénye mindent aranyszínű ragyogással tölt be. A végeredmény inkább életre kelt 18. századi festmények sorára hasonlít, mint egy 20. századi végi filmre - minden képkockája lélegzetelállító és buja műalkotás.

Bár hajlok arra, hogy már a látványtervezésével és a filmezésével megérdemli ezt a helyet, a Barry Lyndon azért nem csak a vizuális szempontok miatt kiemelkedő alkotás: ez az epikus kosztümös életrajzi film olyan ráérősen és kényelmesen lakja be a 18. századot, ahogy a 2001: Űrodüsszeia az űrkorszakbeli fantáziát a jövőről. Azzal a filmmel ellentétben azonban a három óránál is hosszabb futásidő itt egy perccel sem tűnik többnek a kelleténél. Kubrick mesterien rajzolja meg a címszereplő portréját (egy megbízhatatlan és mindentudó narrátor segítségével - és itt még ez az eszköz is működik!), vigyázva, hogy sose mondjon ítéletet Barry fölött (se pozitívat, se negatívat). Ennek köszönhetően a néző megítélése is folyamatosan változik, ahogy a történet egyre több részletét ismeri meg; egy ponton talán biztosak vagyunk benne, hogy a főszereplő egy kifejezetten romlott és taszító figura, de a végére mégis elkerülhetetlenül megsajnáljuk Barryt, ezt a korántsem tökéletes, de esendő és szinte szánnivaló alakot.

A filmben, ahogy Kubrick legtöbb remekművében, arányosan keveredik a valódi tragédia (például Barry fiának halála) a tragikomédiával (a történet csúcspontjaként funkcionáló, egyszerre katartikus és nevetséges párbaj Barry és Bullingdon között). Itt is megjelenik a klasszikus zene ötletes és eredeti használata, ami már a 2001: Űrodüsszeia és a Mechanikus narancs soundtrackjét is meghatározta - Handel komor és ünnepélyes Sarabande-ja hangulatilag is illő kíséretet biztosít a Barry Lyndonnak. Bár négy Oscar-díjat kapott, a Barry Lyndon hűvös fogadtatásban részesült a kritikai oldalról és lassú történetvezetése miatt a nagyközönség is elzárkózott előle - most sem tartozik a legnépszerűbb Kubrick-filmek közé, bár ma már szerencsére többen elismerik a zsenialitását. Reméljük, ez a jövőben sem lesz másként.

 

paths_of_glory.jpg

2. A dicsőség ösvényei (1957)

A dicsőség ösvényei nem csak Kubrick első igazi remekműve, de a huszadik század legfontosabb politikai filmje is - egy pengeéles háborúellenes mozi, ami ma is ugyanolyan erőteljes és kiborító, mint hatvan évvel ezelőtti bemutatója idején (amikor ugyebár betiltották a franciaországi forgalmazását az ország hadseregéről festett képe miatt). De A dicsőség ösvényei zsenialitása éppen abban rejlik, hogy túlmutat - az amúgy megtörtént események által ihletett - történetén, és üzenete valahogy a század egész történelmére vonatkoztathatóvá válik.

A Humphrey Cobb azonos című regényéből készült, az első világháború idején játszódó film egy csúfos kudarcot vallott (de annál látványosabban filmezett) francia támadással indul, amit két nagyravágyó tábornok parancsára indít el az empatikus Dax ezredes (Kirk Douglas, aki három évvel később a Spartacus címszereplőjeként még egyszer együtt dolgozott a rendezővel). Az öngyilkossággal is felérő rohamban persze számtalan katona életét veszti, a túlélők pedig fejvesztve menekülnek vissza a francia lövészárkok felé. Amikor a tábornokok megtudják, hogy mi történt, gyávasággal vádolják meg Dax katonáit és száz ember kivégzését követelik - az ezredesnek sikerül lealkudnia háromra ezt a számot, de a felettesei ebből nem engednek. A film ezt követően egy teljesen abszurd tárgyalótermi drámává válik és egy egyszerre tragikus és nevetséges kivégzés-jelenettel éri el a csúcspontot. Kubrick egy olyan világot mutat meg, ahol a hatalmasak ostoba és meggondolatlan döntéseiért az ártatlan kisemberek felelnek, akik egyetlen feladata amúgy is az, hogy meghaljanak, ha a nagyok azt kívánják. Ez az ellentét jelenik meg a helyszínekben is - a koszos, fülledt lövészárkok és a szögesdróttal és hullákkal teli csataterek képei éles kontrasztban vannak a tárgyalásnak és a tábornokok tervezgetéseinek helyet adó barokk nemesi kastéllyal. Dax az egyetlen figura a történetben, akinek még van gerince, de az elejétől fogva nyilvánvaló, hogy ő is kudarcra van ítélve a hatalom érzéketlen gépezetével szemben.

Bár az abszurditás itt is erősen jelen van, A dicsőség ösvényei helyenként meglepően érzelemdús film: a halálra ítélet katonák jelenetei például Kubrickra egyáltalán nem jellemző módon szívszorítók, és furcsa módon mégis működnek. Ugyanezt mondható el a film érzelmi tetőpontjának is nevezhető utolsó jelenetről, amiben egy foglyul ejtett német parasztlányt (akit amúgy Kubrick későbbi felesége, Christiane Harlan alakít) arra kényszerítenek, hogy énekeljen a részeg és durva francia katonák csoportjának; a férfiak először csúfolódnak és röhögnek, de aztán megérinti őket a lány egyszerű és őszinte éneke, elcsendesednek és ők is elkezdik dúdolni a dallamot. A jelenet egészen katartikus, de mégsem csöpögős vagy szentimentális - azt Kubrick sosem engedte volna meg magának. A dicsőség ösvényei dühítő képet fest a háborúról és "hatalomról", miközben bemutatja a rendszer képtelenségét - és biztos, hogy ez az egyetlen film Kubrick életművében, amin az érzékenyebb néző kicsit akár el is sírhatja magát.

 

dr_strangelove.jpg

1. Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (1964)

Igen, Stanley Kubrick számos remekművet készített majdnem ötvenéves karrierje alatt, de mi más lenne az első helyen? A Dr. Strangelove, Kubrick fergeteges hidegháborús fekete komédiája egy elképesztően vicces, nyugtalanító és borotvaéles szatíra, ami ma ugyanolyan aktuális, mint 1964-ben - annak ellenére, hogy a hidegháború most már egy ideje véget ért. Ha létezik olyan, hogy tökéletes film, hát akkor ez az: feszült és tömör másfél órája alatt egyetlen elvesztegetett másodpercet sem találunk, csak zseniális helyzet- és jellemkomédiát, remek színészi alakításokat és mára klasszikussá vált jeleneteket. A sziporkázó, szállóigékké vált sorokkal teli forgatókönyv (ami Peter George Red Alert című könyvére alapult) szintén a legjobb Kubrick életművében, majdnem az összes jelenetben találunk valami legendás aranyköpést, az amerikai elnök telefonhívásától ("Az egyik légitámaszpontunk parancsnoka... nagy butaságot csinált") Dr. Strangelove utolsó felkiáltásáig ("Mein Führer... Tudok járni!").

Kubrickot mindig vonzotta a polgárpukkasztás, a társadalom által istenített dolgok nevetségessé tétele - a Dr. Strangelove-ban pedig mindent nevetségessé tett, amit az ötvenes évek nukleáris háborútól rettegő Amerikája oly fontosnak tartott. A film az oly sokat emlegetett hidrogénbombát, az amerikai hadsereget, magát az elnököt, sőt, még a rettegett kommunista ellenfeleket is lerúgja a piedesztálról és olyan tiszteletlenséggel kezeli, amit a hatvanas évek első felében még senki más nem engedett meg magának - a Dr. Strangelove persze sokakat felháborított, de Kubrickot ez a legkevésbé se foglalkoztatta. És végül persze neki lett igaza: a Dr. Strangelove ikonikus jelenetei (a Stratégiai Tanácsteremtől a bombát meglovagló Kong őrnagyig) mára a filmtörténet alappilléreivé váltak, ahogy Peter Sellers felejthetetlen hármas alakítása is a hősies Lionel Mandrake-ként, a totojázó Muffley elnökként, illetve az őrült exnáci tudós Dr. Strangelove-ként (Kubrick még egy negyedik szerepet is rá akart erőltetni a már amúgy is túlhajtott Sellersre, aki aztán úgy megharagudott a rendezőre, hogy többször nem is dolgozott vele).

A Dr. Strangelove tehát fekete komédiaként és ijesztően valós politikai szatíraként ma is ugyanúgy működik, mint a hatvanas években, üzenetei a kommunikáció kudarcáról és az emberi ostobaságról semmit sem veszítettek erejükből, még ha a világ elvileg alaposan meg is változott az utóbbi ötven évben. De a lényeg ez: ha A dicsőség ösvényei a 20. század legfontosabb politikai filmje, ami frappánsan összefoglalja a múlt század történelmének sötét oldalát, akkor a Dr. Strangelove lehet a 21. század meghatározó politikai mozija. A Trump-érában egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Jack D. Ripper tábornokok világában élünk, egy olyan világban, ahol a határozott és tetteik következményeit teljesen figyelmen kívül hagyó (vagy csak egyszerűen őrült) emberek a valóság elferdítésével és saját "alternatív" valóságuk tényként való tálalásával bármit elérhetnek. Lehet, hogy ma már nem abban a paranoiás világban élünk, amit a Dr. Strangelove megörökít, de sokszor olyan érzésünk lehet, hogy Kubrick nagyon is pontosan megjósolta a 21. századi politikai valóságot és életérzést legjobb filmjével.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr10013534189

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.