2017: 50 kedvenc album (20-1)
2018. január 06. írta: aron.kovacs

2017: 50 kedvenc album (20-1)

albums.png

A 2017-es év legjobb albumait keresve találkoztam középkori folkkal és futurista R&B-vel, alternatív rappel és black metállal, minimáltechnóval és gótikus poppal. Az itt következő ötven nagylemez közt találunk olyat, amely az új szerelem dicshimnuszát zengi (Björk) és olyat is, ami magával a halállal néz szembe (Mount Eerie), vannak köztük nagy visszatérések (GAS) és ígéretes bemutatkozások (Moses Sumney), vannak, amik a világ nagy kérdéseire próbálnak választ adni (LCD Soundsystem), mások pedig csak annyit akarnak, hogy jól szórakozzunk, amíg hallgatjuk őket (White Reaper). Igazából csak egy dolog van, ami közös bennük: hogy mind a kedvenceim közé tartozik ebből az évből.

Előző rész itt. Tavalyi albumok itt, tavalyi dalok itt.

Ez pedig a 2017-es év legjobb zenéit összefoglaló listáim kulminációja, vagyis a 20 legjobb album az elmúlt tizenkét hónapból:

20

The National

Sleep Well Beast

(4AD)

sleep_well_beast.jpg

Sokan beszélnek arról, hogy 2017-ben az indie rock új generációja uralkodott (Priests, Jay Som, King Krule...), miközben az előző évtized nagyjai (LCD Soundsystem, Arcade Fire, Fleet Foxes...) is visszatértek hosszabb-rövidebb szünetek után. Utóbbiak között voltak, akik alkalmazkodni tudtak a 2010-es évek megváltozott politikai és zenei világához (például James Murphy és az LCD) és voltak, akik látványosan kudarcot vallottak (leginkább az Arcade Fire). Matt Berninger és zenekara, a The National a sikeres visszatérők közé tartoznak: a Sleep Well Beast izgalmasabb lemez, mint elődje (a 2013-as Trouble Will Find Me), ami érezhetően hatással van a Trump-éra, de nem határozza meg teljesen. Murphyhez hasonlóan Berninger is a halandóság témáját helyezi a középpontba ezen a sötét tónusú, borongós posztpunk/art rock-lemezen, amin találunk a zenekarra nem jellemzően kemény dalokat ("Turtleneck") és olyanokat, amik némi paranoiával és idegességgel keverik a The National megszokott stílusát ("The System Only Dreams in Total Darkness"). A Sleep Well Beast a szó legszorosabb értelmében felnőtt album, ami felnőtt emberek életérzéseit fogalmazza meg egy egyre inkább kilátástalannak tűnő korban.

 

19

Slowdive

Slowdive

(Dead Oceans)

slowdive.jpg

Ha egy kultikus rockzenekar vagy a kilencvenes évekből és 22 év után akarsz sikeres visszatérő albummal előállni, akkor nincs túlzottan könnyű dolgod. Neil Halstead és a Slowdive mégis sikerrel jártak: az 1995-ös Pygmalion megjelenése után feloszlott shoegazing-formáció (akiknél a műfajon belül csak a My Bloody Valentine-t tartják nagyobbnak) egy minden rajongót és kritikust kielégítő nagylemezzel tért vissza tele fülbemászó dalokkal ("Sugar for the Pill", "Star Roving") és azzal az álomszerű noise pop-hangzással, amibe mindenki beleszeretett a Souvlaki idején. A Slowdive kicsit visszavesz a sűrű gitárokra épülő produkcióból és inkább a könnyedebb dream popot teszi a középpontba, talán válaszként a My Bloody Valentine 2013-as albumára, ami pont az ellenkező irányba ment. Nem kaptunk túl sok újdonságot és kísérletezést ettől az albumtól, de nem is ez a lényeg; néha jó érzés a nosztalgiázás, és ebben az esetben az új album tényleg felér a régiekhez.

 

18

Mount Kimbie

Love What Survives

(Warp)

love_what_survives.jpg

Valamikor régen, az évtized elején a Mount Kimbie azzal a brit poszt-dubstep hullámmal tört be a tudatunkba, amivel James Blake vagy a Forest Swords is. Azóta sok dolog történt és Kai Campos és Dominic Marker párosa valahogy megszűnt elektronikus zenei formáció lenni - legalábbis a Love What Surviveson, az eddigi legjobb nagylemezükön jóval kevesebb "poszt-dubstep" hatást találunk, mint elődein. Ez az album inkább a 2010-es évek brit underground és posztpunk-zenéjének összefoglaló munkája, amelyen találunk punk-himnuszt King Krule tolmácsolásában ("Blue Train Lines"), Micachuval közösen felvett avantgárd popot ("Marilyn") és két dalt a Mount Kimbie régi alkotótársával, James Blake-kel ("We Go Home Together", "How We Got By"), a háttérben pedig egyszerűen a legjobb zenét halljuk, amit Campos és Marker valaha csináltak. 2017 jó év volt a menő brit indie zenészeknek (a King Krule és Forest Swords albumok is figyelemreméltók), a Love What Survives pedig az egyik csúcspont ezek közül.

 

17

Vince Staples

Big Fish Theory

(ARTium/Blacksmith/Def Jam)

big_fish_theory.jpg

Vince Staples első nagylemezének borítóján a Joy Division Unknown Pleasuresére utalt - már ez egyértelművé tette, hogy Staplest nem tarthatják vissza a hagyományos hiphop korlátai. Második albuma, a Big Fish Theory valóban áttöri ezeket az akadályokat: a rapper ezen a tizenkét dalok fejest ugrik az avantgárd elektronikába, a futurisztikus klubzenébe és a legmodernebb brit underground tánczenébe. A producerek között megtaláljuk SOPHIE-t és Flume-ot (a PC Musicot idéző "Yeah Right"-on), a vendégénekesek között pedig Damon Albarnt (Staples cserébe a Gorillaz új lemezén jelent meg). Persze a Big Fish Theory nem szakít teljesen Staples gyökereivel: a "Big Fish"-en vagy a "BagBak"-en felfedezhetjük a g-funk/nyugati parti rap-hatásokat és Kendrick Lamar is megjelenik egy verze erejéig (továbbá A$AP Rocky, Juicy J és Ty Dolla $ign is itt van), miközben a dühös és sivár szövegek megint telibe találják a politikai közhangulatot és továbbviszik a Summertime '06 vérfagyasztóan realista gettótörténeteit.

 

16

Charlotte Gainsbourg

Rest

(Because)

rest_1.jpg

Charlotte Gainsbourg hét év után tért vissza új albummal, de a Restre megérte ilyen sokat várni: az új dalokat Gainsbourg féltestvére, Kate Barry öngyilkossága (illetve apja, Serge Gainsbourg alkoholizmusa és korai halála) inspirálta, ezért beleillik a halálról szóló konceptalbumok mostanában egyre bővülő sorába. De a Resttől ne várjunk csendes költőiséget és elmélkedést: ez az album méltó folytatása Serge grandiózus, érzéki popzenéjének, csak éppen a régimódi nagyzenekari hangszereléseket itt modern elektropop-produkció váltja fel, amit nagyrészt SebastiAn szolgáltat (a címadó dalban pedig Guy-Manuel de Homem-Christo a Daft Punkból, de besegít még Danger Mouse, Owen Pallett és maga Paul McCartney). Ez a túlméretezett hangzás kontrasztban van a fájdalmas, franciául és angolul előadott szövegekkel, amik között egy Sylvia Plath vers adaptációját is megtaláljuk a "Sylvia Says"-en. A Rest nem mindennapi album a halálról és a gyászról, amit csak korunk egyik legnagyobb színésznője készíthetett el.

 

15

Fleet Foxes

Crack-Up

(Nonesuch)

crack_up.jpg

Nem volt evidens, hogy idén kapunk új Fleet Foxes-albumot, sőt még az sem, hogy a 2000-es évek végének ünnepelt indie folk-zenekara egyáltalán visszatér valaha. Robin Pecknold a 2011-es Helplessness Blues után egy időre eltávolodott a zenétől és többször is elgondolkodott rajta, hogy egyáltalán vissza akar-e térni. Amikor aztán visszatért, egy teljesen megváltozott világ fogadta: a 2011 óta eltelt hat évben a kései 2000-es évek indie színtere, amiben a Fleet Foxes először felemelkedett, már teljesen eltűnt és az átalakult erőviszonyoknak köszönhetően például a zenekar egykori dobosa, egy bizonyos Josh Tillman sokkal felkapottabb lett, mint maguk Pecknoldék. A Fleet Foxes új albumának azonban sikerült megmenteni a zenekart a feledés veszélyétől: a Crack-Up komplexebb, progresszívabb és nehezebben megközelíthető, mint bármi, amit eddig kiadtak, egyszerre tükrözve a világ helyzetét és Pecknold saját kétségbeesését a jövőt illetően. Talán nincs rajta egy olyan azonnal ható dal, mint a "White Winter Hymnal", de jelenleg nem is kívánhatnánk ennél jobb Fleet Foxes-albumot.

 

14

Kelela

Take Me Apart

(Warp)

take_me_apart.jpg

Kelela éveken keresztül mindenféle brit underground tánczenei producerek kedvenc énekesnőjeként működött és olyan dalokon jelent meg, mint Kingdom "Bank Head"-je (csinált még zenét a Teengirl Fantasyvel vagy a Future Brownnal is), de csak akkor mutatta meg igazán a tehetségét, amikor beindította szólókarrierjét. Első fontosabb kiadványa, a 2013-as Cut 4 Me máris elég jelentős rajongótábort szerzett Kelelának, majd előretörése folytatódott a 2015-ös Hallucinogen EP-n, bemutatkozó albuma, a Take Me Apart pedig már igazi futurista R&B-remekmű. A producerek között megtaláljuk az előrehaladó brit elektronikus zene krémjét (Jam City, Arca, Bok Bok), a mainstream közönség számára ismeretlen avantgárd zenészeket (Aaron David Ross, Kelsey Lu) és az indie-világ nagy neveit is (Romy Madley Croft az xx-ből, Ariel Rechtsaid) - de a középpontban mindig Kelela erőteljes hangja és kisugárzása van. FKA twigs első lemeze óta nem hallottunk ilyen egyszerre vadul erotikus és előremutatóan kísérletező R&B-albumot.

 

13

Converge

The Dusk in Us

(Epitaph/Deathwish)

the_dusk_in_us_2.jpg

Jacob Bannonék a The Dusk in Usszal véghezvitték a lehetetlent: felülmúlták 2012-es metalcore-remekűvüket, az All We Love We Leave Behindot és mellesleg kiadták az év legfontosabb metálalbumát. A Converge nevéhez már amúgy is fűződik néhány klasszikus lemez (először persze a Jane Doe-ra gondol mindenki, de a Petitioning the Empty Sky óta egy gyenge albumot sem adtak ki), de a The Dusk in Us több szempontból is felülmúlja legtöbb elődjét. Először is a szintén idén megjelent "Eve"-et idéző hosszabb, atmoszferikusabb dalok jelenléte szúrhat szemet (vagyis leginkább a több mint hétperces címadó felvételé), amik eltávolodnak a Converge-től megszokott rövid/gyors/hangos formulától - bár az utóbbira is találunk itt jó néhány példát az "Arkhipov Calm"-tól az "I Can Tell You About Pain"-ig. Az album másik és még érdekesebb jellemzői Bannon apasággal kapcsolatos szövegei, amik érezhető kétségbeesést fogalmaznak meg a jövővel kapcsolatban - mintha az énekes nem lenne biztos benne, hogy az elkövetkező évek olyan világot hoznának, ami biztonságos lehet egy felnövekvő gyerek számára. És ha ezt egy olyan zenekar frontembere üzeni, amilyen a Converge, akkor tényleg lehet okunk aggódni.

 

12

Fever Ray

Plunge

(Rabid)

plunge.jpg

Karin Dreijer második Fever Ray-albuma - ami nyolc évvel a cím nélküli első után jelent meg - talán nem volt olyan egységes és emlékezetes, mint elődje, de ahhoz elég meglepő volt, hogy mind felkapjuk a fejünket a Knife egykori tagjának visszatérésére. A Plunge részben továbbviszi az utolsó Knife-lemez, a hosszú és nehezen emészthető Shaking the Habitual témáit, azaz itt is középpontban van a feminizmus és a queer elmélet (kevés olyan idézhető sort hallottunk idén, mint a "To the Moon and Back" vagy a "This Country" szexuális felszabadultsággal teli kijelentései), de az elnyújtott, repetitív experimentális elektronika helyét itt a valamivel hagyományosabb elektropop veszi át. Persze a Plunge még mindig tele van azzal a skandináv hidegséggel, ami az elejétől meghatározta Dreijerék zenéjét, de az olyan dalok, mint a "To the Moon and Back" inkább a Deep Cuts fülbemászó szintipop-slágereit ("Heartbeats", "Pass This On") idézik, mint a Knife későbbi, idegenszerűbb felvételeit. Az "IDK About You" (amelynek Nídia volt a tárproducere) visz egyedül valami egzotikus, ismeretlen érzést a Plunge hűvös ritmusai és töredezett elektronikája közé.

 

11

Tyler, the Creator

Flower Boy

(Columbia)

flower_boy.jpg

A Flower Boy látszólag évek óta az első Tyler, the Creator lemez, amelynek felvételeit a rapper akár élvezhette is - de egyértelműen az első a karrierjében, ami azt üzeni, hogy Tyler képes más érzelmekre is a nemtörődömségen, az undoron és a gyűlöleten kívül. A szövegekből itt nagyrészt hiányoznak a nőgyűlölő és homofób kiszólások, amik már az Odd Future kezdetei óta meghatározták a kritika Tylerhez való hozzáállását, sőt néhány dalban ("Garden Shed", "I Ain't Got Time!") a rapper mintha saját homoszexualitásáról beszélne. Tylernél mindig ott a lehetőség, hogy viccel vagy szándékosan akarja átverni a hallgatókat és az újságírókat, de ezek mégis egészen más üzenetek, mint azok, amiket például a "French!"-ben fogalmazott meg hét évvel ezelőtt. De a legjobb az egészben a zenei háttér: a Flower Boy további fejlődést mutat a Cherry Bomb jazz/soul hangszereléseihez képest és egy meglepően meleg és sokszínű hangzást valósít meg, amit még jobban megerősít az olyan vendégénekesek jelenléte, mint Frank Ocean, Estelle vagy Steve Lacy. (Még egy alulértékelt idei album: a The Internet tagjaként is ismert Lacy szólólemeze, a Steve Lacy's Demo).

 

10

BROCKHAMPTON

SATURATION II

(Question Everything, Inc./Empire Distribution)

saturation2.jpg

Az év legjobb új előadója nyilvánvalóan a BROCKHAMPTON, "az internet első fiúbandája", egy sokszínű és megunhatatlan rapkollektíva Texasból, akik 2017-ben kiadtak három egyaránt nagyszerű albumot - és látszólag több jó kislemezt, mint a világ összes többi rappere együttvéve. A SATURATION II minden más raplemeznél jobban meghatározta ezt a nyarat, látszólag a semmiből jött és csak füstölgő romokat hagyott maga után, akár Kamaiyah A Good Night in the Ghettója tavaly. A különbség? A SATURATION II-t sokkal jobb szórakozás hallgatni, a "GUMMY"-tól a "QUEER"-ig vagy a "SWEET"-ig csak lendületes, fiatalos és fülbemászó alternatív rap majdnem-slágereket hallhatunk rajta, rajtuk jobbnál jobb verzék, laza ritmusok és mindent elsöprő refrének követik egymást. A rap világában Kendrick persze idén is mindent vitt - de az ő albuma akkor sem volt olyan szórakoztató, mint a SATURATION II, és ne felejtsük el, hogy bármilyen jó is volt a DAMN., a BROCKHAMPTON pontosan kettővel több király albumot készített nála.

 

9

LCD Soundsystem

American Dream

(DFA/Columbia)

american_dream.jpg

Már a legelső LCD Soundsystem-dal is az öregedésről szólt - persze a "Losing My Edge" csak egy egyre kevésbé menő középkorú hipszter panaszkodása volt, de mégis megadta az alaphangot James Murphy zenekarának fő témájához. Ezt követte 2007-ben az "All My Friends" és a "Someone Great" - két további himnusz az öregedésről - és 2010-ben a This Is Happening, egy album, amit Murphy teljes egészében fiatalkora zenei hőseinek szentelt (Velvet Underground, Bowie...), aztán 2011-ben a zenekar feloszlott. Mint kiderült, ez nem volt végleges: tavaly az LCD Soundsystem visszatért egy új album ígéretével és egy sor fesztiválos fellépéssel, majd idén (amikor a rajongók már kezdtek tényleg idegesek lenni) végül megjelent az American Dream. Murphy és társai most már öregebbek, mint a "Losing My Edge" vagy a Sound of Silver idején és ez érződik is az új dalokon: ez a zenekar eddigi legsötétebb albuma, szövegeiben nagy szerepet kap a politika, az egyre reménytelenebbnek tűnő jövő és a közeledő halál gondolata, miközben a borító felhőtlen ege és napsütése csöpög a szarkazmustól. Ezek a dalok (például a "Tonite" vagy a Murphy egykori barátja és a DFA társalapítója, Tim Goldsworthy ellen felszólaló "How Do You Sleep?") keserűek és dühösek úgy, ahogy eddig egyetlen LCD-album dalai sem voltak azok. Az American Dream az előző évtized talán legfontosabb indie zenekarának méltó visszatérése egy megváltozott világba, aminek azonban még mindig szüksége van rájuk.

 

8

Moses Sumney

Aromanticism

(Jagjaguwar)

aromaticism.jpg

Az év legjobb debütálását keresed? A jó hír az, hogy megtaláltad: Moses Sumney első nagylemezénél nem sok érettebb, bölcsebb és gyönyörűbb album jelent meg idén. Sumney egyike volt azoknak az ígéretes fekete zenészeknek, akik visszautasították a műfaji megnevezéseket, amikbe a feketéket általában beskatulyázzák (R&B, bármi is legyen az az "urban contemporary") Vagabon vagy ABRA mellett, de az Aromanticism kozmikus szépsége és szerelemnélküliségből felépülő álomvilága felülemelkedett az összes műfaji korláton. Sumney angyali falzettje, ambientes hátterei, Beach Boysos harmóniái és elvont szövegei bebizonyítják, hogy egy afroamerikai előadónak nem muszáj a ma politikai témáiról beszélnie ahhoz, hogy fontos és jó zenét csináljon. Az albumon szinte minden dal remekmű önmagában is (a tavaly megjelent "Lonely World"-től egyenesen a "Doomed"-ig, ami talán Sumney eddigi legjobb szerzeménye), de a tizenegy dal együtt az év egyik legszebb art pop-lemezét jelentik, egy több hallgatásra hívó remekművet - szinte hihetetlen, hogy ez Sumney mindössze első stúdióalbuma.

 

7

The War on Drugs

A Deeper Understanding

(Atlantic)

a_deeper_understanding.jpg

Szinte csak olyan albumok vannak ezen a listán, amelyek valamilyen módon reflektálnak a jelen által felvetett problémákra: a rasszizmus, a rendőri erőszak, a homofóbia, a nőgyűlölet és Donald Trump mindig visszatérő ellenfelek a mai előadók számára és a legtöbben kötelességüknek érzik, hogy felszólaljanak ellenük. Adam Granduciel ebben az értelemben a legnagyobb kivétel: az új War on Drugs-lemez szövegei nem csak a kor nagy kérdéseire, de látszólag semmilyen nagy kérdésre és még Granduciel saját életére sem utalnak semmilyen módon. Az A Deeper Understanding - a zenekar áttörést hozó Lost in the Dream albumának folytatása - egyszerre rusztikus és pszichedelikus modern látomás az amerikai zenéről, amiben a hallgató egy órára elveszhet és elrejtőzhet a világ elől. Igazából erre az albumra még jobban illik elődjének címe: Granduciel hagyja, hogy eltévedjünk saját klasszikus rockról szőtt álmában és egy rövid időre elfeledkezzünk mindenről, ami azon kívül esik.

 

6

Laurel Halo

Dust

(Hyperdub)

dust.jpg

Laurel Halo, a Berlinben élő kiemelkedő tehetségű experimentális popzenész új albuma, a Dust az első rendes nagylemez tőle a 2013-as Chance of Rain óta - és talán a legjobbja is. Bár szokás szerint számos műfaj elemeit vegyíti (detroiti techno, nu jazz, hangkollázs, glitch...), mégis ez talán a legkönnyebben befogadható munkája a szélesebb popzenei közönségek számára, bár a szürrealista szövegek és a kaotikus zajpop-hangzások sem állnak távol tőle. A Dust közreműködői között további egyedi látomással rendelkező avantgárd zenészeket is találunk (Kleintől Lafawndah-n át Julia Holterig), de ezen az albumon egyedül Halo művészi hangja kerekedik felül. Bár legelső EP-je is csak hét évvel ezelőtt jelent meg, Laurel Halo máris kora egyik legjelentősebb kísérletező zenészének és dalszerzőjének számít, aki talán csak Meredith Monkkal említhető egy lapon - a Dust lehet pályájának eddigi csúcspontja, de szerintem innen még csak felfelé vezethet az útja.

 

5

Kendrick Lamar

DAMN.

(Top Dawg/Aftermath/Interscope)

damn.jpg

Kendrick Lamar a rap jelenlegi királya és igazából senki sem veszélyeztetheti trónja biztonságát - most ereje teljében van, pályája csúcspontján és a DAMN.-en egy magabiztos uralkodó hangját halljuk. A szerény, de ígéretes bemutatkozás (Section.80, 2011) után Kendrick nem adta alá a szélesvásznú rap-remekműveknél: először elmondta az élettörténetét (good kid, m.A.A.d city, 2012), aztán elkészítette politikai témájú, az afroamerikai zene hagyományaira épülő csúcsművét (To Pimp a Butterfly, 2015), aminek még a kimaradt dalaiért is mindenki odavolt (untitled unmastered., 2016). A DAMN. borítóján Lamar úgy néz ki, mint aki kész a harcra - és jól tudta, hogy senkinek sincs esélye ellene. Elhagyva a To Pimp a Butterfly free jazzes alapjait a rapper a legmenőbb producerekkel (Mike WiLL Made-It, Sounwave, BADBADNOTGOOD, DJ Dahi) és néhány kisebb névvel (a rejtélyes Bēkon vagy James Blake) karöltve elkészítette saját változatát a rapben manapság népszerű hangzásokra a traptől az R&B-ig, miközben a szövegek megmaradnak épp olyan intelligensnek, mint Lamar előző két albumán. Nem tudom, meddig tart még a comptoni rapper egyeduralkodása, de a DAMN.-en Kendrick Lamar úgy beszél, mint aki még nagyon sokáig nem akarja átadni a Világ Legjobb Rappere címet.

 

4

Arca

Arca

(XL)

arca.jpg

Alejandro Ghersi nevéhez elég sok nagyszerű album fűződött 2017-ben - ezek közül a listán is szerepel néhány, például Kelela Take Me Apartja vagy Björk Utopiája, amelyeken egyaránt a producer szerepét töltötte be. A legjobb azonban saját cím nélküli harmadik albuma volt, egy gyönyörű és emberi elektronikus lemez, amelyen a Xen és a Mutant idegenszerű kompozíciói helyébe a könnyen befogadható elektropop lépett - legalábbis valami, ami olyan közel van a könnyen befogadható elektropophoz, amilyen közel Alejandro Ghersi kerülhet hozzá. Karrierje során először Ghersi a saját hangját is felhasználja kompozícióiban, spanyol anyanyelvén előadott szövegei a szerelemről szólnak mellőzve azt a kissé taszító, BDSM-es hangulatot, ami az előző kiadványain hallható instrumentális felvételekből érződött. Arca cím nélküli albumán közelebb engedte magához a hallgatóit, mint korábban bármikor és mi csak hálásak lehettünk neki ezért az ajándékért.

 

3

Mount Eerie

A Crow Looked at Me

(P.W. Elverum & Sun)

acrowlookedatme.jpg

Vannak albumok a halálról, és van az A Crow Looked at Me, Phil Elverum szívszaggató konceptalbuma felesége (és gyermeke anyja), Geneviève Castrée haláláról. Bizonyára sokan elérzékenyültünk Sufjan Stevens Carrie & Lowelljét hallgatva, David Bowie Blackstarja pedig betölthetetlen ürességet hagyott mindannyiunkban - de furcsa módon egyik lemez hatása sem mérhető az A Crow Looked at Me-jéhez. Elverum dalaiban nincs költészet vagy mitológiateremtés, szövegei semmit sem szépítenek meg; az album naplószerű felépítése (az összes dal elején megtudjuk, hogy éppen mennyi idő telt el Geneviève halála óta) még egyértelműbbé teszi, Elverum egyetlen szándékát, hogy úgy mutassa meg a gyász folyamatát, ahogy az a valóságban történik - és annak minden fájdalmát kiadja magából. Az A Crow Looked at Me-t nehéz sírás nélkül végighallgatni, és ha egyszer meghallgattuk, akkor szinte lehetetlen még egyszer visszatérni hozzá. Belénk van kódolva, hogy elnyomjuk a halál tényét és ha lehet, ne vegyünk tudomást róla - és bizony nem könnyű, amikor valaki köntörfalazás nélkül kimondja: "A halál valóságos". Mind hálásak lehetünk Phil Elverumnak ezért az albumért, az év talán legőszintébb művészi alkotásáért.

 

2

Lorde

Melodrama

(Lava/Republic)

melodrama.jpg

A Melodrama nem csak az év legjobb poplemeze: az új-zélandi Lorde, akit 2013-ban egyfajta csodagyerekként ismertünk meg és aki mindössze 17 évesen vette fel első nemzetközi slágerét "Royals"-t egy szélesvásznú, lenyűgöző remekművel állt elő, egy időtlen albummal a felnőtté válásról, az első szerelemről és az első szerelmi csalódásról. Az év popzenei meglepetésembere, Jack Antonoff áramvonalas elektropop-produkciója és Lorde idézhető sorokkal teli szövegei minden egyes dalt (még a "Sober" vagy a "Liability" rövid ismétléseit is) emlékezetessé teszik - a Melodrama a kevés olyan modern poplemez egyike, amik nem néhány sikeres kislemezből és egy csomó eldobható töltelékből épülnek fel; itt minden egyes dal az album fontos és nélkülözhetetlen építőköve a nagyszabású, szinte epikus daraboktól (a kétrészes "Hard Feeling/Loveless" vagy a "The Louvre") egyenesen a "Liability" rövid zongorás balladájáig. Még azt is nehéz eldönteni, hogy melyik az album valódi csúcspontja: a "Green Light" tiszta eufóriája persze az egyértelmű választás, de a "The Louvre", a "Supercut", a "Homemade Dynamite" vagy a "Perfect Places" nem sokkal maradnak el mögötte. És ami igazán nagyszerű munkává emeli a Melodramát: a végső üzenete, miszerint a zene mindig segíthet felülkerekedni a nehézségeken; és ki tudja, talán vannak, akiknek éppen ez az album segített valamilyen értelemben az elmúlt évben.

 

1

King Krule

The OOZ

(True Panther Sounds/XL)

the_ooz.jpg

Archy Marshallnak 2017-ben sikerült eltalálnia a közhangulatot. A brit zenész már 2010-es bemutatkozó kislemeze (a Zoo Kidként kiadott "Out Getting Ribs") óta nagyon következetesen építi karrierjét, kitartva a jazz-költészet, a posztpunk és az alternatív hiphop kereszteződéséből létrejött zenei stílusa és lehangoló, klausztrofobikus világlátása mellett. Harmadik nagylemeze (a második, amit a King Krule művésznéven adott ki), a The OOZ egy nagyméretű és ambiciózus munka, de mégis pont olyan koszos, homályos és csapongó, mint az összes többi zene, amit Marshall eddig felvett. A dalok mintha valami világvégi kocsmában adott koncert vacak minőségű felvételei lennének néha túlzottan hosszúnak ható instrumentális betétekkel és Marshall engesztelhetetlenül depressziós szövegeivel összetört otthonokról, cápaemberekről és a legnagyobb kívánságról, miszerint "bárcsak ember lennék". Ezek a dalok egy antiszociális kívülálló részeg elmélkedései, szöges ellentétben állnak a nagy társadalmi problémákat kihangsúlyozó pophimnuszoktól, de mégis sokkal többet mondanak korunkról, mint azok. A The OOZ egy félrecsúszott remekmű, egy szétesett segélykiáltás az embertelenség korából - és mellesleg a legeredetibb angol előadó által felvett lemez a Radiohead Kid A-je óta.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr8313534075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.