2017: 100 kedvenc dal (40-21)
2017. december 08. írta: aron.kovacs

2017: 100 kedvenc dal (40-21)

nevtelen.png

Depressziós brit posztpunk és szívfájdalmas új-zélandi elektropop, harcias metalcore és csendes folk rock, gyászos francia diszkó és politikai töltetű New York-i dance-punk - ezeket hallgattuk többek között ebben a kaotikus és fárasztó évben, ami végre valahára a végéhez közeledik. Ami itt következik, az nem több és nem is kevesebb, mint száz olyan dal, amik idén jelentek meg (vagy idén fejtették ki legnagyobb hatásukat), de ilyen-olyan okokból a következő években sem szabad elfeledkeznünk róluk. Íme az utolsó előtti rész:

Előző rész: 60-41

 

siphon.jpg40

Zola Jesus

"Siphon"

(Sacred Bones)

Zola Jesus (aki lehet, hogy Nika Roza Danilovaként született), mint sokan mások, nehéz éveket tudhat maga mögött: legutóbbi nagylemeze, a 2014-es Taiga megjelenése óta közeli barátai haltak meg rákban és kíséreltek meg öngyilkosságot - ez érthető módon eléggé rányomta a bélyegét a gótikus popénekesnő Okovi című visszatérő albumára is. Visszatérő album, mert nem csak a Stridulum és a Conatus kísérletezőbb hangzását láthatjuk itt viszont a Taiga szándékosan könnyen emészthető szintipopja után, de a rövid nagy kiadós kitérő után az Okovi megint Zola Jesus régi lemezcége, a Sacred Bones gondozásában jelent meg. A második kislemezként megjelent "Siphon" valamivel optimistább hangot üt meg, mint társai, éteri és hátborzongató ambientes szintiszólamai és harmóniái között Danilova egy családtag sikertelen öngyilkossági kísérletéről énekel - kihangsúlyozva, hogy az életben maradás minden esetben a jobb döntés - miközben segítő kezet nyújt azoknak, akik hasonló tettet fontolgatnak.

Zola Jesus - "Siphon"

 

show_you_the_way.jpg39

Thundercat

"Show You the Way" (feat. Michael McDonald, Kenny Loggins)

(Brainfeeder)

A basszusgitáros Stephen "Thundercat" Bruner a nagyon kevés olyan kortárs jazz-zenész egyike, akik szélesebb körben is ismertek a jazz eléggé zárt világán kívül. Ez részben annak köszönhető, hogy Bruner karrierje során nagyon sok különböző előadóval dolgozott együtt (köztük olyanokat találunk, mint Kendrick Lamar, Flying Lotus, Kamasi Washington vagy Erykah Badu), saját lemezein pedig a jazz hagyományai mellett a modern R&B és hiphop hatását sem nélkülözi. Az idei Drunk Bruner első lemeze a nagyszerű 2015-ös The Beyond / Where the Giants Roam EP óta, dalain olyan vendégek jelennek meg, mint Lamar, Wiz Khalifa vagy Pharrell Williams. De a legmeglepőbb az első kislemezként megjelent "Show You the Way" két  vendégénekese: Michael McDonald és Kenny Loggins a mostanában újra népszerűvé váló hetvenes-nyolcvanas évekbeli jachtrock kissé már feledésbe merült sztárjai, akik Thundercat és Flying Lotus elektronikus jazz-produkciójában találnak új otthont. McDonald és Loggins elsőre talán nem tűntek ideális partnernek Thundercat számára, de a "Show You the Way" bebizonyította, hogy az első benyomás nem mindig helyes.

Thundercat - "Show You the Way" (feat. Michael McDonald, Kenny Loggins)

 

yeah_right.jpg38

Vince Staples

"Yeah Right" (feat. Kendrick Lamar, Kučka)

(ARTium/Blacksmith/Def Jam)

Vince Staples első nagylemeze, a 2015-ös Summertime '06 borítója a Joy Division Unknown Pleasuresét idézte - és a zene sem állt olyan távol Ian Curtisék hideglelős, depressziós posztpunkjától. Ehhez képest Staples érezhetően kinyitotta hangzását az idei Big Fish Theoryn, beengede az avantgárd elektronika és a tánczene hatását, a rapper új stílusa pedig sosem volt olyan megdöbbentő, mint az album csúcspontján, a "Yeah Right"-on. Amikor először megláttuk, hogy kik dolgoztak Staplesszel ezen a dalon, már az túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen: Kendrick Lamar, a világ jelenlegi legjobb rappere mint vendégszereplő és a SOPHIE/Flume páros, mint producerek. A végeredmény pedig még meglepőbb módon megfelelt az elvárásoknak: ha összeolvasztanánk Staples és Lamar szövegírói tehetségét a PC Music kívülálló elektronikus popjával és az ízléses kortárs EDM-mel, akkor biztosan valami olyat kapnánk, mint a "Yeah Right".

Vince Staples - "Yeah Right" (feat. Kendrick Lamar, Kuĉka)

 

blanket_me.jpg37

Hundred Waters

"Blanket Me"

(!K7)

Nem a "Blanket Me" volt az egyetlen jól sikerült dal a folkos és az elektronikát összemosú Hundred Waters Communicating című idei lemezén (ott voltak még az olyan kislemezek, mint a "Particle" vagy a "Wave to Anchor") - de a "Blanket Me" valahogy túlnőtte magát azon, hogy egy kevéssé népszerű elektropop-trió nem túl nagy hullámokat kavaró negyedik albumán jelent meg. Ez a dal egy elsöprő erejű elektronikus ballada, éteri dallama, grandiózus, szétterjedő hangszerelése és Nicole Miglis énekesnő hangja olyan tiszta, nem evilági szépséget árasztanak, hogy ég az sem vehet el semmit a "Blanket Me" nyújtotta emelkedett élményből, hogy a dal közepe táján Miglos legalább ötvenszer ismétli el egymás után a cím két szavát. Egy ismertebb előadó kezében a "Blanket Me" az év egyik legnagyobb slágere lehetett volna, de nekünk talán jobb is így, hogy megmaradt rejtett gyöngyszemnek.

Hundred Waters - "Blanket Me"

 

turn_out_the_lights.jpg36

Julien Baker

"Turn Out the Lights"

(Matador)

Most, hogy jobban belegondolok, ez a lista a 2017 Száz Legszomorúbb Dala címet is viselhetné, annyi depressziós énekes-dalszerző képviselteti magát rajta. Itt van például Julien Baker, ez a feltörekvő memphisi énekesnő, akinek minden oka meglenne a boldogságra, hiszen miközben 2015-ös bemutatkozó nagylemeze (a Sprained Ankle) még az apró 6131 kiadónál jelent meg, a Turn Out the Lights című folytatás már az egyik legnagyobb független kiadó, a Matador gondozásában látott napvilágot. De az albumot végighallgatni - feltéve, hogy érted a szövegeket - felér egy kiadós gyomronrúgással. A címadó dal mutatja meg a legjobban, hogy a zenét és a dalszerzést tekintve mennyit fejlődött Baker a Sprained Ankle óta, de az első három sor mégis így hangzik: "Van egy betömetlen lyuk a szobám falán/Nem értem rá megjavítani/És amúgy is kezdek hozzászokni a hézagokhoz". A dal legfontosabb üzenete, hogy senki sem fog segíteni a bajban, mert a végén - ha eloltottad a fényt - úgyis egyedül maradsz.

Julien Baker - "Turn Out the Lights"

 

frontline.jpg35

Kelela

"Frontline"

(Warp)

Éveket vártunk arra, hogy Kelela, a brit R&B énekesnő, aki 2013-as Cut 4 Me mixtape-jével kivívta Beyoncé és Solange elismerését végre rendes bemutatkozó albummal álljon elő - és idén ez meg is történt. A Take Me Apart méltó folytatása az említett kiadványnak és a 2015-ös Hallucinogen EP-nek, Kelela itt is a kortárs R&B-t és a brit kísérletező elektronikus zenét (a producerek közt találjuk Jam Cityt, a Night Slugs kiadót alapító Bok Bokot vagy Arcát) egy olyan futurista pophangzásba, ami egyszerre érzéki és idegenszerű. Bár az első kislemezként megjelent "LMK" talán Kelela legkönnyebben befogadható felvétele, a Jam Cityvel készült nyitódal, a "Frontline" foglalja össze jobban az énekesnő eddigi karrierjét és a Take Me Apart lényegét. Ez előremutató és bonyolult future R&B, ami beviszi a mainstreambe az experimentális zene legújabb fejleményeit.

Kelela - "Frontline"

 

enter_a_raffle_win_a_falafel.jpg34

Equiknoxx

"Enter a Raffle... Win a Falafel"

(DDS)

Ez a dal nem csak a címe miatt furcsa - az Equiknoxx, ez a kísérletező elektronikus zene kedvelői között gyorsan népszerűvé váló jamaicai digitális dancehall-duó már a tavalyi Bird Sound Power című albummal megmutatta azt az sci-fi hangulatú jamaicai avantgárd-hangzást, amit még tovább tökéletesítettek az idei Colón Manen. Az "Enter a Raffle... Win a Falafel"-ben megtaláljuk a hagyományos reggae-alapok távoli visszhangjait, de ezek elektronikus zörejekkel, természetből vett hangmintákkal és footwork-ritmusokkal egészülnek ki, a végeredmény pedig közelebb van a musique concrète-hez, mint mondjuk Popcaan valamelyik dalához.

Equiknoxx - "Enter a Raffle... Win a Falafel"

 

blissing_me.jpg33

Björk

"Blissing Me"

(One Little Indian)

A "The Gate", az első kislemez Björk Utopiájáról tényleg egy kapuhoz hasonlított, átjárót jelenített meg a Vulnicura sötét és reménytelen világából az új album határtalan boldogságába. A "Blissing Me" című folytatás azonban már valódi fejesugrás volt az Utopia éteri szépségű, fuvolákkal és beteljesült szerelemmel teli álomvilágába, amit Björk és Arca közösen építettek fel; miközben Björk szövege (az 1995-ös Post záródalát, a "Headphones"-t idézve), ami két zenerajongó szerelmét meséli el, akik az egymásnak küldött dalok hatására szeretnek egymásba, végeredményben a megszakadt szíveket összeforrasztó zene gyógyító hatásáról tanúskodik.

Björk - "Blissing Me"

 

midnight.jpg32

Jessie Ware

"Midnight"

(Island)

Jessie Ware látszólag sosem tudja felülmúlni a 2012-es "Wildest Moments" című dal sikerét, pedig idén már a harmadik nagyszerű lemezét adta ki (a Glasshouse-t). Az alulértékelt Tough Love folytatása Ware egyik legjobb dalával, a "Midnight"-tal indult (ami egyben az album első kislemeze is volt), amiről az énekesnő úgy nyilatkozott, hogy ez az a dal, amit "mindig el akartam énekelni, de talán eddig nem voltam hozzá elég magabiztos". Pedig ez a dal inkább már kezdetektől fejlettnek és jól átgondoltnak tűnő látásmódja logikus folytatásának tűnik: a nem hétköznapi szerelem témája, a brit elektronikus popzenét, valamint a kortárs soult és R&B-t egyesítő hangzás és az emlékezetes refrén miatt a "Midnight" egy szinten van Ware legjobb kislemezeivel.

Jessie Ware - "Midnight"

 

anoche.jpg31

Arca

"Desafío"

(XL)

Arca cím nélküli albuma új oldaláról mutatta meg a venezuelai származású, Londonban élő producert: a Xen és a Mutant elvont, absztrakt elektronikája után itt a továbbra is rejtélyes, nem evilági zene jóval könnyebben befogadható és az Alejandro Ghersiként született előadó hangja is előtérbe kerül. A spanyolul előadott szövegek nagyrészt erős szexuális töltető szerelmi vallomások, így van ez az album hétköznapi popzenéhez legközelebbi felvételén "Desafío"-n is. Az olyan szókimondó sorok, mint az "Érezlek belülről/Nézd, szétszakadok idebent"  kontrasztban vannak Arca angyali hangjával és tőle szokatlanul gyönyörű, fülbemászó produkciójával. A "Desafío"-hoz hasonló dalokat hallgatva érezhetjük csak igazán, mekkora hatása volt Arcának Björk Utopiájára.

Arca - "Desafío"

 

only_once_away_my_son.jpg30

Brian Eno/Kevin Shields

"Only Once Away My Son"

(Adult Swim)

Annyira nem is volt meglepő, amikor megjelent Brian Eno és Kevin Shields "Only Once Away My Son" című közös dala az Adult Swim idei kislemez-sorozatának részeként. Végül is Eno, az ambient keresztapja már dolgozott egy neves shoegazing-zenekarral, még ha az nem is Shields bandája, a My Bloody Valentine volt (ő volt a Slowdive "Sing" című dalának társszerzője és billentyűsként a Souvlaki két felvételén is feltűnt). Eno és Shields közös kislemeze viszont pont olyannak bizonyult, amilyennek megálmodtuk volna, ha valaha eszünkbe jut, hogy ez a két zenész együtt is felvehetne egy dalt: egy gyönyörű kilencperces drone-gyakorlat, ami épp olyan meditatív és rejtélyes, mint Eno Ambient-sorozatának legjobb albumai és épp olyan felemelően, sűrűen és melankolikusan zajos, mintha a Loveless még kiadatlan felvételeinek valami instrumentális maradéka lenne.

Brian Eno/Kevin Shields - "Only Once Away My Son"

 

black_fly.jpg29

Circuit des Yeux

"Black Fly"

(Drag City)

Haley Fohr tavaly kiadott egy rövid, de kellemes albumot a Jackie Lynn művésznév alatt; ezen az inkább Circuit des Yeux nevű avant-folk projektjéről ismert indianai énekes-dalszerző meglepően visszafogott countryzenét játszott, amelybe csak itt-ott szivárogtak az avantgárd zene hatásai. A Reaching for Indigo - az első rendes Circuit des Yeux-lemez a 2015-ös In Plain Speech óta - beépíti ezeket a rusztikus hangokat a Circuit des Yeux-től megszokott experimentális popzenébe, a végeredmény pedig Fohr leginkább figyelemreméltó kiadványa. A hét és fél perces "Black Fly" a központi darab ezen az albumon: a dal akusztikus gitárral indul, ebbe hasít bele Fohr mély hangja és az első pár perc tényleg a klasszikus amerikai népzene jegyében telik el. Csak a dal második felében jelenik meg a Circuit des Yeux-re korábban jellemző furcsább, kísérletezőbb hangzás; a "Black Fly" megmutatja egyensúlyt teremt a régies és az előremutató között és kétségkívül Fohr eddigi legjobb szerzeménye.

Circuit des Yeux - "Black Fly"

 

prom.jpg28

SZA

"Prom"

(Top Dawg/RCA)

Ebben az évben SZA néven ismert neo soul-énekesnő, Solána Rowe végre rendes popsztárrá vált (bemutatkozó nagylemezét, a Ctrl-t négy Grammyre jelölték). Három korábbi EP-jén (See.SZA.Run, S és Z) SZA a 2010-es évek népszerű alternatív R&B-hangzásába kísérletezőbb elemeket (posztdiszkó, cloud rap, chillwave) kevert, a Ctrl ehhez képest hagyományosabb pop/R&B hangzást képvisel olyan vendégekkel, mint Kendrick Lamar, Pharrell Williams vagy Travis Scott. A legjobb dal, a "Prom" fojtott gitárokra épülő diszkós popzenéje azonban inkább a régi EP-ket idézi, miközben a szövegben SZA elbeszélője a bizonytalanságát fejezi ki saját éretlenségével kapcsolatban. A "Love Galore" volt a legnagyobb sláger a Ctrl-on, de a fülbemászó és kifinomult "Prom" minden értelemben az album csúcspontja.

SZA - "Prom"

 

call_the_police.jpg27

LCD Soundsystem

"Call the Police"

(DFA/Columbia)

Az LCD Soundsystem visszatérése sokáig elég vegyes érzelmeket váltott ki a rajongókból: voltak, akik örültek, hogy újra a színpadon láthatják a 2000-es évek minden bizonnyal legnagyobb hatású rockzenekarát, mások (főleg azok, akik részt vettek James Murphyék 2011-es nagyszabású New York-i "búcsúkoncertjén") viszont elárulva érezték magukat, mert Murphy súlytalanná tette a zenekar eredeti működésének utolsó koncertjein résztvevők emlékeit. Amikor aztán megjelent az LCD Soundsystem visszatérő dupla A-oldalas kislemeze, rajta a "Call the Police" és az "American Dream" című dalokkal (az utóbbi az új LCD-album címadó felvétele lett), az ellenzők nagyrészt elhallgattak. A "Call the Police", ez a Murphyék legjobb pillanatait idézően harcias dance-punk himnusz bebizonyította, hogy az LCD Soundsystemnek 2010-es évek politikai káoszáról is van mondanivalója, és - bár néhány évvel megint öregebbek lettek - még mindig meg tudják mozgatni a közönségüket, ahogy a "Losing My Edge" vagy a "Daft Punk Is Playing at My House" idején.

LCD Soundsystem - "Call the Police"

 

real_death.jpg26

Mount Eerie

"Real Death"

(P.W. Elverum & Sun)

Amikor megtudtuk, hogy Phil Elverum - a Microphones, majd a Mount Eerie projektek mögött álló énekes-dalszerző - konceptalbumot ad ki felesége, a zenész-rajozó Geneviève Castrée haláláról (Castrée rákban halt meg nem sokkal azután, hogy megszületett Elverummal közös gyermeke), biztosak lehettünk benne, hogy ennél nehezebb és lehangolóbb zenét nem fogunk hallani idén. És valóban: az első kislemezként megjelent albumnyitó "Real Death" nagyjából előrevetítette, mire számíthatunk az A Crow Looked at Me-től. Az olyan - hasonló témájú - albumokkal ellentétben, mint Sufjan Stevens Carrie & Lowellje, Elverum ezekben a dalokban semmit sem szépít a történteken: "Amikor az igazi halál lép a házba, minden költészet elnémul", énekli a "Real Death"-en, és amit itt kapunk, abban tényleg nincsenek csinos költői képek és alakzatok. Ha meghallgatod ezt a dalt, akkor tudni fogod, hogy van-e gyomrod az egész albumhoz.

Mount Eerie - "Real Death"

 

eve.jpg25

Converge

"Eve"

(Epitaph/Deathwish)

Hogy milyen jó éve volt a Converge-nek a 2017-es? A metalcore-zenekar adta ki az év talán legjobb metállemezét, a The Dusk in Ust - de az év legjobb Converge-dala még csak nem is volt rajta. A két dalból álló "I Can Tell You About Pain" kislemez még júliusban jelent meg; a címadó felvétel klasszikus Converge, vagyis gyors, zajos és dühös hardcore punk, de a B-oldalon szereplő "Eve" valami más. Ez a majdnem nyolcperces felvétel közelebb van a doomhoz, mint a zenekartól megszokott metalcore/poszthardcore hangzáshoz, sűrű, vészjósló atmoszférájával avantgárd drone-szerzeménynek is elmenne. Bár általában nem az ilyen zenékért szeretjük Kurt Ballou-ékat, de bármikor be tudják bizonyítani, hogy ha éppen úgy döntenek, akkor ebben a stílusban is ők a világ legjobbjai.

Converge - "Eve"

 

strangest_thing.jpg24

The War on Drugs

"Holding On"

(Atlantic)

Adam Granduciel és a The War on Drugs egy epikus hosszúságú, visszafogott, elmélkedő hangulatú dallal tértek vissza a Lost in the Dreamet követő hároméves szünetből; de a "Thinking of a Place"-t követő második új kislemez, a "Holding On" egészen más oldaláról mutatta meg a zenekart. Ez a dal inkább az energikus, felemelő "Red Eyes"-ra hasonlít, mint az elnyújtott és nyugis "Thinking of a Place"-re, egy rock and roll-himnusz, amelyen még mindig érezhető Springsteen és társai, valamint a hagyományos Americana hatása, de közben fülbemászó dallamai, lüktető szintiszólama és szinte táncolható ritmusa egyfajta modern power pop-gyöngyszemmé formálják. Granduciel zenéjét sokszor írják le úgy, mintha folyamatosan homályos és ködös lenne, de a kirobbanó "Holding On" semmit sem takar el.

The War on Drugs - "Holding On"

 

blue_train_lines.jpg23

Mount Kimbie

"Blue Train Lines" (feat. King Krule)

(Warp)

A "Blue Train Lines"-on a depressziós brit popzene három nagy alakja találkozik: Kai Campos és Dominic Maker lehangoló posztdubstepben utazó projektje, a Mount Kimbie (amely idén eddigi legjobb albumával állt elő, a Love What Survivesszal) és Archy Marshall - művésznevén King Krule - a mindig elbaszott hangulatú posztpunk/triphop előadó. És micsoda találkozás ez! Részben nem meglepő, hogy a kortárs brit alternatív zenei színtér ekkora egyéniségei nem tudnak hibázni, de azért a "Blue Train Lines" még mindig elképesztő eredmény, amiben az indie elektronika, a hiphop és a posztpunk elemei egyetlen tökéletesen paranoiás és mániákus popdallá állnak össze, amiben Marshall szokás szerint hátborzongatóan éles sorai remekül passzolnak Maker és Campos nem kevésbé hideg produkciójához.

Mount Kimbie - "Blue Train Lines" (feat. King Krule)

 

sweet.jpg22

BROCKHAMPTON

"SWEET"

(Question Everything, Inc./Empire Distribution)

Az "internet első fiúbandájának" titulált BROCKHAMPTON, ez a fiatal, energikus rapkollektíva nevetségesen jó évet tudhat maga mögött: tavaly még senki sem ismerte őket, ezen a nyáron meg kiadtak két figyelemreméltó albumot és egy sor zseniális pop-rap kislemezt tele kirobbanó, fülbemászó és együtténekelhető verzékkel. A legjobb ezek közül talán a remek SATURATION II-n is megjelent "SWEET" volt, ez a lo-fi hatású, erős csapatmunkával összehozott kisméretű remekmű (amiről különösen kiemelkedik JOBA fantasztikus utolsó verzéje). Most már mindenki, aki kicsit tisztában van a mai rapszíntérrel, ismeri a BROCKHAMPTON-t, Kevin Abstracték pedig még csak most kezdtek bele.

BROCKHAMPTON - "SWEET"

 

cut_the_the_feeling.jpg21

Carly Rae Jepsen

"Cut to the Feeling"

(604/School Boy/Interscope)

Carly Rae Jepsen 2015-ös albuma, az E•MO•TION kereskedelmileg talán megbukott, de új közönséget teremtett a kanadai popénekesnőnek az indie rock-rajongókból. A tavalyi E•MO•TION: Side B bebizonyította, hogy még azok a dalok is zseniálisak, amik lemaradtak az albumról; idén Jepsen csak egy új kislemezzel állt elő, amit egy vacak animációs film soundtrackjéről másoltak le, de basszus, még a "Cut to the Feeling" is tökéletes popdal, ami ott van a "Run Away with Me" szintjén és ott volt a legtöbbet hallgatott dalaim között is ezen a nyáron. Bár Jepsen most messze nem olyan népszerű, mint 2012 nyarán volt, amikor még a csapból is ő folyt, de úgy látszik csak kiváló majdnem-slágereket tud írni; akik kiszálltak a "Call Me Maybe" után, nem is tudják, miről maradnak le.

Carly Rae Jepsen - "Cut to the Feeling"

Következő rész: 20-1

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr3913411125

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.