A Muse legjobb 10 dala
2017. június 05. írta: aron.kovacs

A Muse legjobb 10 dala

muse.jpg

Van egy - igen népes - csoport, akik meg vannak győződve arról, hogy a Muse korunk legjelentősebb rockzenekara. Aztán van egy másik - szintén népes - csoport, akik meg arról vannak meggyőződve, hogy a brit trió jelenleg a legnevetségesebb aktív rockzenekar. És a csoportok egyike sem igazán tud (vagy akar tudni) a másik létezéséről. Azt nem igazán lehet eldönteni, hogy melyiknek van igaza (és miért ne lehetne mindkettőnek igaza egyszerre?); de ha csak a tényeket és a számokat vizsgáljuk, akkor arra a következésre juthatunk, hogy a Muse sikere nem elhanyagolható. Számos díj és még több eladott album köthető Matt Bellamy, Chris Wolstenholme és Dominic Howard nevéhez - kétszer kapták meg a legjobb rockalbumnak járó Grammyt (először 2011-ben a The Resistance-ért, aztán 2016-ban a Dronesért) és világszerte 20 millió lemezük kelt el, ami mindenképp szép teljesítmény egy progresszív rockzenekartól az új évezredben.

Ahogy első számú példaképük, a Radiohead, a Muse is egy egyetemi barátságnak köszönhetően jött létre a britpop népszerűségének idején. Matt Bellamy és társai fel is használták a kilencvenes évek közepén sikeresnek számító, a hatvanas évek nagyjaihoz visszanyúló brit rockzenekarok hangzását: főleg a Radiohead 1995-ös albuma, a The Bends hatása érezhető a Muse korai zenéjén. Azonban kortársaikkal ellentétben a Teignmouth-ból származó formáció nem annyira a hatvanas évekhez (Beatles, Stones, Kinks...) nyúlt vissza, inkább a hetvenes évek ambiciózus progresszív rockját, csillogó glam rockját és bombasztikus rockoperáit próbálta megidézni. A Queen vagy Bowie ugyanúgy az elődeik között volt, mint a Rush vagy a Pink Floyd. A figyelemreméltó falzetthangon éneklő Bellamy szövegei szintén elhatárolták a zenekart kortársaitól: bár a frontember kezdetben egészen emós gondolatokat fogalmazott meg (kapcsolati problémák, a beilleszkedés nehézségei), a 2001-es Origin of Symmetry idejére már fejest ugrott az összeesküvés-elméletek, a titokzatos háttérhatalmak, a technológia fejlődésétől való félelem vagy az elnyomó, diktatórikus kormányzatok közé. Ez az orwelli szövegvilág máig megmaradt - a legutóbbi Muse-lemez, a 2015-ös Drones koncepciója is az agymosással gyilkológépekké változtatott katonákat és a drónháborúk lélektelenségét öleli fel.

A látszólag nehezen befogadható témák és hangzásvilág ellenére azonban a Muse továbbra is töretlenül sikeres: részben azért, mert mindig tudták - és továbbra is tudják - hogyan kell könnyen fogyasztható, fülbemászó stadionrock-himnuszokat írni, és sosem ragadnak le egy ötletnél. A legutóbbi három lemezük között volt szimfonikus rock (The Resistance), elektronikus (The 2nd Law) és progresszív metállemez (Drones) - és szinte mindegyiken találunk (szó szerint) nevetségesen jó dalokat. Májusban a Muse kiadta a "Dig Down" címet viselő első új kislemezét 2015 óta, ami egyben 2018-ban várható nyolcadik albumuk beharangozó dala is. Mielőtt ténylegesen visszatérnének, itt az ideje visszatekinteni huszonhárom éves pályafutásuk legjobb dalaira. Itt van közülük tíz:

10. "Unintended" (Showbiz, 1999)

A legtöbb rajongó egyetért abban, hogy a Muse 1999-es bemutatkozó nagylemeze, a Showbiz ígéretes debütálás volt, de közvetlen utódai (az Origin of Symmetry és az Absolution) mellett nem igazán rúghat labdába. Ennek ellenére találunk rajta néhány közönségkedvencet: a "Sunburn" vagy a "Muscle Museum" megjelenése valamelyik koncert szettlistáján még mindig nagy ovációban részesül a régi vágású rajongók részéről, de az igazi kincs az album ötödik és utolsó kislemezeként megjelent "Unintended"; ami távolabb sem lehetne a Muse későbbi meghatározó slágereitől. Ha csak a zenét nézzük, a dal akkor is nagyon távol áll a zenekartól később megszokott, túlméretezett progresszív rockos ambícióktól: ez a csendes, akusztikus felvétel közelebb van a Radiohead-féle "High and Dry"-hoz vagy "Fake Plastic Trees"-hez (sőt: a Coldplay 2000-ben érkező bemutatkozó albumához), mint bármihez az Origin of Symmetryről.

Matt Bellamy szövege - amit szokatlan módon még a zene megírása előtt vetett papírra - szintén jóval visszafogottabb és személyesebb, mint az átlagos, paranoid/összeesküvés-elmélet párti Origin of Symmetry-felvétel. Az énekes egy lány iránti "nem szándékos" érzelmeiről írta ezeket a sorokat, akinek a telefonhívása megmentette a depressziótól. A későbbi lemezeken Bellamy és társai már nem engedték meg maguknak az ilyen elérzékenyülést; de az "Unintended", ez a kissé emós beütésű himnusz népszerűbb lett a depresszív tinédzserek körében, mint bármelyik dal azokról a későbbi lemezekről.

 

9. "Dig Down" (kislemez, 2017)

Amikor a 2015-ös Drones (a Muse hetedik albuma) megjelenése előtt Matt Bellamy kijelentette, hogy a zenekar most tényleg megpróbál visszatérni a gyökereihez, muszáj volt fenntartásokkal kezelnünk a szavait. Hiszen mit is jelentenek ezek a "gyökerek" a Muse számára? A Black Holes and Revelations ambiciózus, túlméretezett Queenes stadionrockját? Az Absolution paranoid brit progresszív gitárzenéjét? Annyi biztos volt, hogy ez a visszatérés nem igazán jelentheti azt, hogy a Muse kétperces, gitárszólók nélküli punkrock-dalokból álló lemezt fog kiadni. Nem is így történt: a Drones egy konceptalbum volt a modern háborúk embertelenségéről, amelynek főhőse először elveszti a reményt és halottá válik belül ("Dead Inside"), ezt követően gond nélkül megtámadhatják a sötétség erői ("Psycho"), akik érzéketlen gyilkológéppé akarják változtatni. Van rajta egy több mint tízperces dal ("The Globalist") és egy rakás látványos, de teljesen indokolatlan és üres gitármágia. A legjobb dal, a harmadik kislemezként megjelent "Mercy" nem annyira csúcspont, mint inkább egy friss fuvallat a Mutt Lange közreműködésével készült súlyos, fárasztó rockdalok és Matt Bellamy egyre idegesítőbbé váló politikai gondolkodása közepén (és végeredményben még ez a dal is csak a "Starlight" gyengébb utánzata).

Ehhez képest a Muse idén májusban megjelent új kislemeze - az első dal, amit csak jövőre érkezű nyolcadik lemezükről hallhatunk - egészen felemelő élmény. Még a szövege is felemelő: Bellamy szerencsére most félretette az összeesküvés-elméleteket és az agymosott katonákat, inkább egy templomi himnusz-szerűséget írt, amivel meg akarja erősíteni a hitünket ebben az egyre sötétebb korszakban. Az is segít, hogy a zene frissebbnek hangzik, mint bármi, amit a Muse 2012 óta csinált; visszatérnek a The 2nd Law elektronikus beütései, bár a dal talán a Drones nyitánya, a Depeche Mode-ot idéző "Dead Inside" szintirockjához van a legközelebb a Muse katalógusából. A hiphop világából érkező Mike Elizondo producerrel készült felvétel azonban akadozó, minimális felépítésével stílusosabb, mint a "Dead Inside" (vagy bármelyik dal a Dronesról) és azt mutatja, hogy a Muse legutóbbi albumának kritikai és művészi kudarca után újra készen áll a továbblépésre és számukra eddig ismeretlen hangzásvilágok felfedezésére. Reméljük, hogy a folytatás sem marad el a "Dig Down" színvonalától.

8. "United States of Eurasia/Collateral Damage" (The Resistance, 2009)

Miután a 2006-os Black Holes and Revelationsszel kiverték a biztosítékot a rajongók és a kritikusok nagy részénél, Matt Bellamyék úgy döntöttek, a következő albumukkal valami még extrémebbet hoznak létre a Queen/Depeche Mode/U2-féle hagyományokat őrült sci-fi fantáziákkal vegyítő elődnél. A The Resistance pedig (Grammy-díj ide, vagy oda) tényleg a Muse egyik legkétségbeejtőbb albuma lett: mégiscsak volt rajta egy háromrészes szimfónia, a rohadt életbe. És ha ez nem lett volna elég, ott volt még a "United States of Eurasia/Collateral Damage", ez az Orwell 1984-ét idéző agyament epikus felvétel (a második része amúgy nem más, mint Chopin 9. nocturne-jének egy részlete).

Bár a The Resistance volt a Muse addigi legrosszabb fogadtatásban részesült lemeze, meglepő módon a zenekar (karrierje során először) megkapta érte a legjobb rockalbumnak járó Grammyt és hatalmas kereskedelmi siker lett. Utóbbi bizonyára az olyan slágeres, fülbemászó kislemezdaloknak köszönhető, mint a felemelő, szintipopos "Uprising" (ami a Muse addigi legjobban fogyó kislemeze lett) vagy a Depeche Mode-os "Undisclosed Desires" és "Resistance". A többsávos, Queenes vokálokat és a szimfonikus rock hangszereléseit a glam ellenállhatatlan, erőteljes dallamaival és a progresszív rock nagyképűségével egyesítő hangzással körítő "United States of Eurasia" (és második felvonása, a Chopint idéző, instrumentális "Collateral Damage") azonban talán az album legőrültebb - és épp ezért legemlékezetesebb pillanata. Ez a dal épp olyan vitatható minőségű, mint a legszélsőségesebb pillanatok az előző albumon (például a "Knights of Cydonia") vagy a következőn ("Supremacy", "Survival"), de a kései Muse ezeken a vitatható minőségű, őrült dalokon a legjobb.

7. "Panic Station" (The 2nd Law, 2012)

A szimfonikus rockkal kísérletező The Resistance-t követő lemezen, a 2012-es The 2nd Law-n a Muse fejest ugrott az elektronikus tánczenébe - főleg az akkoriban divatos, Skrillex-féle dubstepbe - az eredmények pedig persze igen vegyesek voltak. A legrosszabb pillanatokra ("Follow Me", "The 2nd Law: Unsustainable") szerencsére már nem nagyon emlékszünk, ami megmaradt, az pedig az album néhány kiakasztóan zseniális (vagy zseniálisan kiakasztó) felvétele. Köztük van a "Supremacy", ami még az előző album Queenes szimfonikus rockját juttathatja eszünkbe, miközben már előrevetíti a The 2nd Law-korabeli Muse rajongását a dropra építő dubstep-slágerek iránt (sokan egy Bond-főcímdalhoz hasonlították az album nyitódalát, ami okot ad arra, hogy végiggondoljuk: miért is nem írt még a Muse Bond-főcímdalt?). Írtak viszont olimpiai himnuszt: a "Survival" talán a zenekar addigi legröhejesebb felvétele, talán azért, mert olyan komolynak akarja mutatni magát; de az tagadhatatlan, hogy még most, öt évvel a londoni olimpia után sem tudjuk kitörölni a fejünkből, miközben a tavalyi riói olimpia hivatalos himnuszát már most sem tudnám felidézni.

A csúcspont azonban egyértelműen az ötödik (és utolsó) kislemezként megjelent "Panic Station", a Muse legjobban sikerült próbálkozása az elektronikára építő, táncolható popzenével. Ezen a dalon Bellamy és barátai fogják Stevie Wonder "Superstition"-jének és Michael Jackson "Thriller"-jének ellenállhatatlan, funkos ritmusait és egyesítik kedvenc brit zenekaruk, a Queen glam rockos/progresszív ambícióival. A további elődök között van még Prince túlfűtött szexualitása és falzetthangja, vagy az INXS new wave-et funkkal fűszerező popzenéje - a végeredmény zeneileg nagyon távol van a Muse eredeti, gitárközpontú progresszív/space rock stílusától, de tagadhatatlan, hogy az egyik legfülbemászóbb dal, amit a trió valaha felvett. És akkor még nem is említettük a teljesen agyament, Tokióban készült hivatalos videoklipet.

6. "Butterflies and Hurricanes" (Absolution, 2003)

Sokan máig kitartanak amellett, hogy a 2003-as Absolution a Muse igazi remekműve - és ez az állítás nem is akkora hülyeség. Az Absolution hidat képez a korai Muse gitárra épülő űrbéli progresszív rockja és a kései lemezek egyre ambiciózusabb, szimfonikus és elektronikus hangzást egyaránt kipróbáló stadionrock-zenekara között. Bár az album legnagyobb slágerei (a zenekarnak áttörést hozó "Time Is Running Out" és a közönségkedvenc "Hysteria") akár az Origin of Symmetryn is megjelenhettek volna, bizonyos dalok szinte előrevetítették a Muse jövőjét. A legjobb példa erre az album hatodik és utolsó kislemezeként megjelent "Butterflies and Hurricanes". A szöveg nem kifejezetten emlékezetes (a cím a pillangó hatásra utal, ami szerint bármilyen apró esemény okozhat valami nagyszabású változást a jövőben - ha egy pillangó meglebbenti a szárnyát Mexikóban, események hosszú láncolatát elindítva akár hurrikánt is okozhat Kínában), de a még erről a nagyszerű lemezről is kiemelkedő zenei megoldásai (a zenekar repertoárjában itt először megjelenő szimfonikus hangzás, a lenyűgöző zongoraszóló) a zenekar egyik legemlékezetesebb, profetikus erejű felvételévé teszik. A lüktető gitárszólam és a vonósok alapjáról a dal a katartikus refrénig építkezik, innen pedig nem is veszíti el hajtó energiáját, de a második felében helyet kap egyfajta közjátékként egy szinte klasszikus zenei, csak vonósokkal körített zongoraszóló - ez a megoldás nem áll messze attól, amit a zenekar később többször is alkalmazott például a The Resistance-en, csak épp nem ilyen nagyszerű eredménnyel.

5. "Space Dementia" (Origin of Symmetry, 2001)

Hihetetlen módon a viszonylag ismeretlen, kislemezen meg sem jelent "Space Dementia" továbbra is az egyetlen dal a Muse katalógusában, aminek a címében szerepel a "space" szó. Ha már a címnél tartunk, a 2001-es Origin of Symmetryn harmadikként érkező "Space Dementia" (kb. űr-elmebaj) címe viszonylag jól összefoglalja a Muse pályafutásának első felét. Ez a hat és fél perces dal az első igazi epikus felvétel a Muse életművében, egyben a zenekar pályafutásának talán legkísérletezőbb pillanata is, amelyen Bellamyék igazán fejest ugrottak a space rock mélységeibe, ahová korábban csak olyan zenekarok merészkedtek, mint a Hawkwind vagy a Spacemen 3. Bár a szöveg értelmezhető egy (nagyon) rossz fordulatot vett szerelmi kapcsolat metaforájaként, a lüktető zongora, az effektekkel kiegészített énekszólam, a súlyos basszus, a refrént bevezető körkörös szintetizátor-zajok és a Rahmanyinov második zongoraversenyét idéző részletek valóban kilövik a dalt az űrbe - a "Space Dementia" egyértelműen ambiciózusabb, mint bármi, amit a Muse korábban csinált (és azóta sem vettek fel túl sok ennyire ambiciózus és mégis ilyen sikeres dolgot).

Az Origin of Symmetry másik epikus felvétele, a derékig összeesküvés-elméletekben gázoló "Citizen Erased" népszerűbb a rajongók körében és közelebb is áll a Muse megszokott témáihoz, metálos hangzásával pedig az Absolution keményebb dalai vagy a Drones elődjének is tekinthető. De a túl erős, megszállottságba forduló rajongás és az önutálat érzését űrbéli képekbe fordító "Space Dementia", amelyben egyesülnek a klasszikus zene, a metál és a progresszív rock stílusjegyei, miközben megjelenik benne az Origin of Symmetry egészét átható technofóbia - az igazi remekmű.

4. "Apocalypse Please" (Absolution, 2003)

Az Absolution első dala (és ötödik kislemeze) az egyik legkeményebb, amit a Muse valaha felvett, bár hiányoznak belőle azok a torzított elektromos gitárok, amelyek segítségével a zenekar és Mutt Lange megpróbálták keménnyé változtatni a Drones legjobb esetben is felejthető dalait. Ez a 2003-as felvétel azonban tényleg világvége-hangulatot áraszt, és nem csak Bellamy sötét, pesszimista sorai, hanem az azokat körítő apokaliptikus zongorapüfölésből, gigantikus basszusból és hasonló méretű szintikből álló wall of sound miatt. Ha tényleg az Absolution volt a Muse legjobb lemeze, akkor az "Apocalypse Please" a lehető legjobb nyitányt biztosította neki: már az első sortól ("Nyilvánítsuk ezt vészhelyzetnek") érezhető az a sürgető, figyelmeztető szándék, amivel Bellamy fel akarja hívni a hallgatók figyelmét a közelgő világégésre és arra, hogy azt csak akkor állíthatjuk meg, ha most azonnal elkezdünk küzdeni saját életünk és az emberiség életének megmentéséért. A bibliai képek, amelyekkel Bellamy ezeket a súlyos kijelentéseket teszi, még jobban felerősítik a dal fennkölt hangvételét - mintha egy önjelölt próféta komor jóslatait hallanánk.

A Muse a jövőben sem pártolt el az ilyen negatív jövőképektől - a The Resistance vagy a Drones nagy része is hasonlókra épül - de azt a feszültséggel és kétségbeesettséggel teli hangulatot, amit az "Apocalypse Please"-en sikerült megteremteniük, azokon a lemezeken már nem tudták megismételni. Viszont szerencsére az Absolution hátralevő 12 dalának bő 48 percén képesek voltak hibátlanul fenntartani.

3. "Knights of Cydonia" (Black Holes and Revelations, 2006)

A 2006-os Black Holes and Revelationst záró "Knights of Cydonia" sokak szerint a Muse legjobb dala, mások szerint viszont a legrosszabb dal a rockzene történetében. Az biztos, hogy a Black Holes harmadik kislemezeként megjelent epikus felvétel jelöli azt a pillanatot, amikor Matt Bellamyt és társait már egyáltalán nem érdekelte, hogy néhányan nevetségesnek tartják őket - sőt, egyenesen magukhoz ölelték a nevetségességet és így megteremtették egyik leginkább meghatározó dalukat, amit máig szinte kötelezően eljátszanak koncertjeik végén (így tettek legutóbbi magyarországi fellépésükön, a tavalyi Sziget fesztiválon is). De mi is ez a dal valójában? Ha fognánk Ennio Morricone spagettiwestern-filmzenéit, a hatvanas évek instrumentális szörfrockját (különös tekintettel Matt Bellamy apjának zenekara, a Tornados "Telstar" című dalára), a hetvenes évek legőrültebb progresszív rockját, Prince falzetthangját, Steven Spielberg sci-fi klasszikusainak barátságos hangvételét, néhány vágtató ló patadobogását, pár lézerpuska-hangmintát a Star Warsból és a Mars egy véletlenszerű régiójának nevét, majd az egészet összekevernénk és hozzáadnánk még néhány feltűnősködő gitárszólót és himnikus refrént, akkor nagy eséllyel ezt az agyament dalt kapnánk végeredményül. (A videoklip hasonlóan őrült alkotás.)

Vannak, akik továbbra is úgy tartják, hogy a Muse a Black Holes and Revelationsszel vált végleg komolyan vehetetlen és (ne kendőzzük) vacak zenekarrá - tény, hogy a 2006-os lemez és ami utána következett, nem érte el az Origin of Symmetry vagy az Absolution színvonalát, de aki még mindig utálja a "Knights of Cydonia"-t, annak egyszerűen nincs humorérzéke.

2. "Starlight" (Black Holes and Revelations, 2006)

Ha az egyszerű Muse-rajongó, aki az Origin of Symmetry és az Absolution folytatását várva és mit sem sejtve megvette a zenekar 2006-os albumát, a Black Holes and Revelationst, már a "Take a Bow" című nyitódal lüktető szintiszólamát hallva megsejthette, hogy nem éppen azt kapja, amire számított. Nem mintha a zenekar korábbi két albumától távol állt volna a stadionrock koncepciója: a "Plug in Baby"-t vagy a "Time Is Running Out"-ot mintha arra tervezték volna, hogy egy stadionnyi felbőszült tömeg énekelje együtt a refrént Bellamyval. De a Black Holes nyitánya azt mutatta, hogy a zenekar egyre nyíltabban felvállalja az olyan elődök hatását, mint a Queen vagy a U2 - és többé nem szűkítik arzenáljukat elektromos gitárra és basszusra. De ez mit sem számított azoknak a rajongóknak, akik még több "Plug in Baby"-t vagy "Time Is Running Out"-ot akartak hallani, mert ők már a második dal, a "Starlight" után kivették a lemezt a CD-lejátszóból és utálkozva félrehajították. Pedig a "Starlight" - a Black Holes második kislemeze, ami azóta a zenekar egyik legnépszerűbb dalává nőtte ki magát - a modern stadionrock egyik legszebb eredménye, egy himnusz, amit mindenki együtt tud énekelni Bellamyval; és akinek hiányzott már valaha valaki, vagy volt már távol az otthonától (vagy azoktól, akiket szeret), biztosan együtt is tudnak érezni a dal elbeszélőjével.

A "Starlight" a Muse "With or Without You"-ja vagy "Clocks"-a, ha úgy tetszik (vicces, hogy a négy évvel korábban megjelent "Clocks"-t Chris Martin elmondása szerint épp a Muse inspirálta) - egy mindenkit átölelő, hatalmas stadionhimnusz, ami épp olyan érzékeny, amilyen diadalmas. Bellamyéknak korábban is voltak slágereik, de a "Starlight" volt az a pillanat, amikor fura brit progresszív rockzenészekből azokká az óriásokká váltak, akik folyamatosan arénákat töltenek meg a világ minden tájékán - legyen az London, Róma, vagy akármi más.

1. "New Born" (Origin of Symmetry, 2001)

A "Melyik a Muse legjobb dala?" kérdés valójában helyettesíthető azzal, hogy "Melyik a legjobb az Origin of Symmetry első három kislemeze közül?". Lehet, hogy a Muse később nagyobb slágereket is kiadott, mint a "Plug in Baby", a "New Born" és a "Bliss", de mégis ezek a dalok tették őket azzá a zenekarrá, amelynek ma ismerjük őket. A kérdésre persze nincs egyértelmű válasz, de szerintem több szempontból is a második kislemezként megjelent, de albumnyitóként is funkcionáló "New Born" a legjobb választás. A "Plug in Baby" talán sikeresebb volt és feltűnő gitárriffje miatt a rajongók körében is népszerűbb - de mégis mekkora ugrás volt a "New Born", a Muse második albumának első dala a Showbiz visszatekintve már félénknek és visszafogottnak tűnő csúcspontjaihoz képest? Már a fojtott, minimális zongorás bevezető elég baljóslatú ahhoz, hogy érezzük: itt valami egészen más készül, mint amit a zenekar bemutatkozó lemezén hallottunk. Aztán megszólal az a riff - lehet, hogy nem olyan slágeres, mint a "Plug in Baby"-é, de brutálisabb és emlékezetesebb, mint bármi, amit a Muse azelőtt vagy azóta letett az asztalra. Nem véletlen, hogy a dal az új évezred egyik legdurvább francia horrorja, a Magasfeszültség zenéjében is helyet kapott: ahol megszólal ez a riff, ott kő kövön nem marad.

Minden, ami utána következik, csak hab a tortán: Bellamy néhol fejhangú sikoltozásba átcsapó paranoiás látomásait Wolstenholme és Howard dühös zajongása köríti, a végén pedig még egyszer visszatér a riff, hogy leromboljon mindent, ami esetleg állva maradt az első alkalom után. A Showbiz főleg magánéleti problémákról szóló szövegei után a "New Born" kétségbeesett technofóbiája is elég meglepően hatott: Bellamy "belső keserűségről" és "mindent betöltő lélektelenségről" beszél, miközben kifejezi attól való félelmét, hogy a túl gyorsan fejlődő technológia el fogja pusztítani az emberiséget. Ezek a gondolatok leginkább a Mátrix vagy a Terminátor negatív jövőképeit idézik, de az okostelefonok és az internet korában akár aktuálisnak is tarthatjuk Bellamy paranoiáját. A "New Born" zenéjével és szövegével lerakta az alapokat a Muse pályafutásának nagy részéhez, miközben megnyitotta annak "érett" szakaszát - és mellesleg karrierjük legjobb lemezét is. A lista itt véget ér, de a Muse csak itt kezdte el igazán.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr1812428337

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ződ2000 · http://egzostive.com 2017.06.07. 00:41:32

1. Dead Inside
2. Madness
3. Sober
Itt egy nagyobb szünet
4. Plug in baby
5. Uprising
És kb kész....

Azért belehallgatok ezekbe hátha jót tett nekik az idő :)

Intimitás Gourmet · http://intimitasgourmet.blog.hu/ 2017.06.07. 12:17:29

Én szeretem őket. Hány ilyen technikás gitáros van ma? legalább van valami a szövegekben, és mennyi jó riffet csináltak.

Eleve tetszett hogy a 70-es évek stílusát keverték az elektronikával, de a falzett hang nekem inkább Morten Harket-es.

8 éve volt egy súlyos balesetem, és amikor belém csapódott a másik autó pont a Supermassive black hole szólt.

De simán tudnék másik 10 dalt mondani.

MEDVE1978 2017.06.07. 12:51:48

Sajnos nekem nem jöttek be a Black Holes and Relevations utáni albumjaik. Az az album egy jó pop album, de már nagyon populáris. Az Absolution-ön volt rengeteg jó szám, illetve az Origin of Symmetry minden dala kiváló számomra. Az első valahol nálam is a New Born lenne, de ott van mögötte a Stockholm Syndrom, a Hysteria, a Toughts of a Dying Atheist, a Dead Star, a Space Dementia, a Plug in Baby. Az újakat én már valamiért erőltetettnek tartom.

Evel Knievel 2017.06.07. 19:24:59

Elsőszámú példakép nem a Radihead hanem a Queen még a legfrissebb Dig Down is tele van Queen hangulattal és harmóniákkal.