Lemezkritika: GAS - Narkopop
2017. május 01. írta: aron.kovacs

Lemezkritika: GAS - Narkopop

narkopop.jpg

A német Wolfgang Voigt a kortárs elektronikus zene leginkább szem előtt lévő alakjainak egyike, az elmúlt bő három évtizedben több tucat különböző néven (pl. All, Auftrieb, Brom, C.K. Decker, Centrifugal Force, Crocker, Datenzauber, Dextro NRG, Dieter Gorny, Digital, Dom, Doppel, Filter, Freiland, Fuchsbau, Gelb, Grungerman, Intus, Love Inc., M:I:5, Mike Ink, Mint, Panthel, Popacid, Riss, RX7, Sog, Split Inc., Strass, Studio 1, Tal, Vinyl Countdown, Wassermannn, X-Lvis), továbbá sokféle formáció tagjaként (ezeket már nem sorolnám fel) adott ki számtalan nagylemezt olyan neves kiadóknál, mint a Warp, a Kompakt vagy a Raster-Norton. Legismertebb projektje, a GAS azonban a teljes névtelenségre épít: a teljesen instrumentális daloknak nincs címe, a borítókon erdei tájképek láthatók, emberi hangok és emberi arcok sehol sincsenek. Ennek ellenére kijelenthetjük, hogy a világon senki sem csinál olyan zenét, amilyet Wolfgang Voigt a GAS-lemezeken.

Pedig a legutolsó GAS-lemez, a Pop megjelenése óta már eltelt 17 év és sokáig nem úgy nézett ki, hogy Voigt valaha is feltámasztja egyemberes ambient-projektjét (az első jelek ennek ellenkezőjére akkor mutatkoztak, amikor pár éve Voigt kiadott néhány új GAS-remixet The Field és Robyn dalaira). Ez idő alatt modern ambient zenészek egy teljes generációja nőtt fel (és újította meg a Brian Eno-teremtette műfajt), de a Narkopop című, idén érkező ötödik GAS-albumot hallgatva úgy érezzük, mintha megállt volna az idő, vagy mintha a GAS mindig valami időtől független dolog lett volna. Ez az album ugyanazt az érzést idézi meg, amit korábban a Pop, a Zauberberg vagy a Königsforst - a természet örökkévalóságát, az erdők fenségességét, egy távoli klubból kiszűrődő tánczene fojtott hangjait a hűvös éjszakai levegőben. A GAS zenéjében az elektronikus zenének szinte csak az emléke jelenik meg, meghúzódva valahol a szinte élő organizmusként megjelenő természet zajai mögött; az egészet áthatják a lenyűgöző, összhangot sugározó LSD-s látomások képei, amik eredetileg inspirálták ezeket az albumokat.

Bár vannak különbségek az egyes lemezek között (a Thomas Mann Varázshegye után elnevezett Zauberberget tartják a legsötétebb GAS-albumnak, az LSD-s élmények színhelyét felidéző Königsforstot általában a varázslatos, gyerekkori emlékek még mindig kissé sötét zenéjeként emlegetik, a Pop pedig afféle nagyszabású, összefoglaló munka), de ez az életmű mégis olyan, mintha egyetlen, összefüggő munka lenne. A Narkopop pedig remekül illeszkedik ebbe az összefüggő alkotásba, bár 17 évvel az előző GAS-album után jelent meg, de mégis olyan, mintha ugyanakkor készült volna, mint az összes eddigi, miközben fejlődést is mutat Voigt hangzásában - még hosszabb, mélyebb, még kifinomultabb és még magával ragadóbb, mint elődei. Persze rá lehet fogni, hogy nem olyan gyönyörű, mint a Königsforst, hogy elmarad a Pop színvonalától (amely mintha egy élő, lélegző zenemű lenne, maga az ökoszisztéma elektronikus zajokba zárva) - de a Narkopop már megint egy olyan album, ami ellenáll minden kritikának és véleménynek, tőlünk függetlenül létezik, mintha nem is egy ember alkotása lenne, hanem valami, ami mindig létezett és mindig létezni is fog. Kevés elektronikus zenei visszatérés volt ilyen sikeres és örömteli az elmúlt években.

4/5

Kompakt, 2017. április 21.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr9212471703

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.