Richard Linklater filmjei a legrosszabbtól a legjobbig
2016. december 31. írta: aron.kovacs

Richard Linklater filmjei a legrosszabbtól a legjobbig

richardlinklater.jpg

Richard Linklater a kilencvenes évek amerikai független mozijának egyik meghatározó alakja, aki bemutatkozó filmjével (Henyék, 1991) nem csak az évtized slacker-divatját dokumentálta, hanem olyan módon újította meg a filmes elbeszélésmódot és a párbeszédek használatát, ami máig hatással van sok rendezőre. Ezt követően készített további kis költségvetésű kultfilmeket (Tökéletlen idők, 1993), nagy költségvetésű vígjátékokat (A Newton fiúk, 1998) és animációs Philip K. Dick-adaptációkat (Kamera által homályosan, 2006) - de az elmúlt pár évtized néhány legambiciózusabb filmes projektje is az ő nevéhez fűződik. A 2014-ben bemutatott Sráckor, Linklater epikus felnőtté válás-filmje 12 évig készült, az Ethan Hawke és Julie Delpy által alakított Jesse és Céline kapcsolatát bemutató Mielőtt... trilógia részei között pedig valóban kilenc-kilenc év telt el. Linklater legújabb filmje, az Everybody Wants Some!! a rendező kedvenc témáihoz, a baseballhoz és a felnőtté válás rögös útjaihoz tér vissza - ez a film a Tökéletlen idők szellemi folytatása, ami most a nyolcvanas évekbe helyezi a cselekményt.

Linklater filmjeinek legfontosabb témái a kamaszkor és a felnőttkor közötti átmenet, a felnőtté válás - néha egészen nosztalgikusan mutatja be ezt az időszakot - célja mindig az, hogy filmjeivel gondolkozásra késztesse a nézőket. Bár a kilencvenes évek vége óta egyre több nagy költségvetésű mozit ad ki a kezei közül, mindig megmarad az egyszerű, realista, néha szinte dokumentarista megközelítésnél, ami néhányak számára kissé egysíkúvá teszi a filmjeit. Ehhez hasonlóan a történetei sem akciódúsak, a legtöbb munkájából hiányoznak a nagy fordulatok és a drámaibb cselekményelemek. A figyelemfelkeltő látványvilág és a csattanók hiányát Linklater mély, gondolatébresztő párbeszédekkel, mesteri karakterábrázolással, popkultúrai utalásokkal és rengeteg életfilozófiával tölti be, na meg a humor, a nosztalgia és az emberi érzelmek csak rá jellemző kombinációjával. Az idővel is egyedi és izgalmas módon bánik: bizonyos filmjei teljesen valós időben játszódnak (Mielőtt lemegy a Nap, Visszajátszás), a Sráckor ellenben épp annyi év alatt készült el, amennyi alatt a cselekmény játszódik. Továbbá nagy szerepet játszik filmjeiben a zene - a Rocksuli mellett eszünkbe juthat (többek között) a Tökéletlen idők hetvenes évekbeli rockdalokból álló felejthetetlen soundtrackje vagy a Mielőtt felkel a Nap lemezboltos jelenete.

Linklater viszonylag termékeny rendező: 1991 óta 17 nagyjátékfilmjét mutatták be. A következő listában ezeket próbálom sorrendbe állítani a legkevésbé lényeges (vagy legrosszabb) próbálkozástól a leginkább meghatározóig. Korábbi írásaimban olvashatsz Quentin Tarantino, Hayao Miyazaki és Jim Jarmusch filmjeiről.

17. Naplopók (1996)
suburbia.jpg

Általános tapasztalat, hogy Linklater legrosszabb filmjei azok, amelyek nem saját forgatókönyve alapján készültek, vagy valamely másik mű adaptációi (persze vannak ellenpéldák is, de a legtöbb esetben ez az állítás meglepően helytálló). Épp ezért nem meglepő, hogy a lista utolsó helyén álló Naplopók Eric Bogosian színdarabjából készült és a forgatókönyv is Bogosian műve. A rendező az első három filmjét maga írta, a különbség pedig nyilvánvaló: miközben a Henyék vagy a Tökéletlen idők karakterei is sokszor kitaszított, vesztes alakok, mégis vannak gondolataik és tudnak mondani valamit az életről. Ezzel szemben Bogosian történetének szereplői - néhány tizenéves naplopó, akik folyamatosan egy éjjel-nappali bolt mögött üldögélnek, isznak, cigiznek és a pakisztáni boltossal erőszakoskodnak - valóban nem csinálnak semmit és nem is nagyon mondanak semmit néhány ordítóan közhelyes megállapításon és kínos monológon kívül. Az idegőrlő, kétórás filmet nézve viszonylag gyorsan rájövünk, hogy innen hiányzik minden szellemesség, ellenben minden párbeszéd lapos és semmitmondó, az utolsó egyharmadot pedig már teljes letargiában nézzük végig. A Naplopók épp annyira nem tudja, mit kezdjen magával, mint sablonos karakterei. (Ha jó filmet akarunk nézni az X Generáció problémáiról és a kallódó fiatalokról, válasszuk inkább Kevin Smith Shop Stopját - de szinte bármilyen film jobb választásnak tűnik ennél.)

 

16. Én és Orson Welles (2008)
meandorsonwelles.JPG

Orson Welles ugyanolyan kibírhatatlan volt, amilyen zseniális - ez minden, amit megtudhatunk, ha végignézzük a kétórás, könyörtelenül unalmas Én és Orson Wellest, Robert Kaplow azonos című regényének adaptációját. Christian McKay nagyot alakít a legendás rendező szerepében (a film Shakespeare Julius Caesarjának Mercury színházbeli, úttörő színpadra állítását és annak előkészületeit mutatja be), de ezzel nagyjából ki is merítettük a pozitívumok listáját. A történet annyira Welles körül forog, hogy a többi alak nem is kap helyet a kibontakozásra - nincsenek eléggé kidolgozva, megmaradnak egysíkúnak és sablonosnak. Linklater filmjei között talán ez áll a legtávolabb a rendező megszokott stílusától; ha nem tudnánk, hogy ő készítette, magunktól bizonyára sosem jönnénk rá - ennek természetesen az az oka, hogy sem a történet, sem a forgatókönyv nem Linklater munkája. A látványvilág és a filmezés kifogástalan, a film hitelesen mutatja meg a harmincas évek New Yorkját, ahogy az előadás képei is lenyűgözőek - de a stílusos felszín alatt sajnos üresség húzódik meg. És ha már az ürességnél tartunk: nem tudom, hogyan esett Linklater választása Zac Efronra, amikor főszereplőt keresett, de bizonyára nem gondolkozott többet, mint a filmbéli Welles, amikor csak azért szerződteti a fiatal Samuelst, mert az tud ukulelén játszani. Miközben McKay alakítása erős és emlékezetes, Efroné leginkább idegesítő - ez pedig még jobban lehúzza az amúgy sem igazán szerethető filmet.

 

15. Lássuk a Medvét! (2005)

badnewsbears.jpg

Az úgy volt, hogy Glen Ficarra és John Requa - a Kutyák és macskák, valamint a Tapló télapó írói - eldöntötték, hogy megírják a Walter Matthau főszereplésével készült klasszikus 1976-os sportfilm, a Gáz van, jövünk! remake-jének forgatókönyvét; amikor az elkészült, úgy érezték, csakis Richard Linklater rendezheti meg a filmet. Ez nem is volt olyan őrült gondolat, tekintve, hogy Linklater valóban a baseball megszállottja - a sport nagy szerepet játszott a korábbi Tökéletlen időkben és a későbbi Everybody Wants Some!!-ban - és nem sokkal azelőtt a Rocksulival bebizonyította, hogy tud kifogástalan mainstream vígjátékot rendezni. Ennek ellenére a Lássuk a Medvét! semmilyen értelemben nem volt sikeres: a kereskedelmi és a kritikai siker egyaránt elmaradt, mára pedig szinte mindenki elfeledkezett arról, hogy a film egyáltalán elkészült. Ez részben annak tudható be, hogy a Lássuk a Medvét! tulajdonképpen semmit nem ad hozzá ahhoz, amit a Gáz van, jövünk!-ben is láthattunk; ugyanazt csinálja (vagyis próbálja az elfogadás és a tolerancia igéjét terjeszteni), csak nem annyira jól. Kevés az emlékezetes poén, még kevesebb a jó alakítás (Billy Bob Thornton a Pengeélenben megmutatta, hogy ő a világ egyik legjobb színésze, itt viszont nagyjából azt csinálja, amit a Tapló télapóban, csak nem annyira viccesen - az egyértelmű, hogy nem lehet Matthau alakítása mellett említeni), a Linklater legjobb filmjeiben jelen lévő szellemesség és filozófiai háttér pedig teljesen hiányzik. Ha agyatlan szórakozásra vágyunk, ez a film megteszi - de akkor inkább nézzük meg az 1976-os változatot, mert az legalább minőségi munka.

 

14. A Newton fiúk (1998)

thenewtonboys.jpg

Linklater első nagy költségvetésű mozija elhagyta a korábbi filmek összes megszokott stílusjegyét: a történet nem valós időben játszódott, a rendező kedvenc témái sem voltak jelen (semmi kamaszkor, semmi felnőtté válás és semmi baseball) és látszólag az ambíciója is megnőtt. A Newton fiúk a 20. század első felének nagy sikerű bankrabló csapata, a Newton Banda történetét meséli el; Linklater itt a történelmi film műfajával kísérletezik - egy meghatározott korszak hangulatát igyekszik megteremteni. Matthew McConaughey, Skeet Ulrich, Ethan Hawke és Vincent D'Onofrio viszonylag ügyesek a sikeres, de udvarias bankrabló-testvérek szerepében, nekik köszönhető, hogy a filmet nem teljes kudarcként könyvelhetjük el. Az viszont már nem olyan szerencsés, hogy maga a történet egyáltalán nem érdekfeszítő: bármilyen hírhedtek is voltak a Newton fiúk, a filmből leginkább az derül ki, hogy a működésük nem bővelkedett az izgalmas fordulatokban - a film két órán keresztül néhány egészen szerethető bűnöző nem igazán emlékezetes történetét mondja el. A legnagyobb probléma - és A Newton fiúk legfontosabb tanulsága - az, hogy Linklater látványosan nem ért a parodisztikus western és a történelmi film műfajaihoz. Ez a film olyan, mintha valaki minden emlékezetes poént, izgalmas jelenetet és ritmust elhagyva próbálta volna meg újraforgatni A nagy balhét - felejthető, súlytalan és semmilyen élt vagy mondanivalót nem találhatunk benne.

 

13. Megetetett társadalom (2006)

fastfoodnation.jpg

Ezt a filmet Eric Schlosser oknyomozó újságíró azonos című könyve inspirálta, ami az amerikai gyorséttermek helyi és globális hatását vizsgálja. Schlosser és Linklater együtt írták a könyvben tárgyalt problémákat számos történetszálon keresztül bemutató Megetetett társadalom forgatókönyvét, a film célja pedig egyértelműen a gyorséttermek és a húsipar elleni felszólalás és mozgósítás. Ennek megfelelően a film kellően gyomorforgató - az már az elején kiderül, hogy a hamburgerekhez készített húspogácsában tehéntrágya van, az étterem alkalmazottjai beleköpnek a készülő szendvicsbe, az utolsó jelenetek egyike pedig a vágóhidak brutális valóságát mutatja be gyászos zenei kíséret mellett. A film nagy problémája az, hogy annyira a hamburgerellenes propagandára helyezi a hangsúlyt, hogy az összes történetszál és karakter elsikkad, mintha csak gyenge ürügyek lennének arra, hogy Linklater jól beszólhasson a húsfeldolgozó iparnak. Az összes szál összecsapottnak és lezáratlannak tűnik, arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen egyetlen szereplővel sem tudunk rokonszenvezni. Bár Don, a Greg Kinnear által alakított marketinges látszólag megutálja a munkáját, amikor megtudja, hogy mi folyik a húsüzemben - de semmit sem tesz, csak kisétál a filmből. Amber (Ashley Johnson) is viszonylag tudatos alak, de tőle sem futja többre egy ügyetlen szabotázsakciónál. És még ők itt a legárnyaltabb karakterek. A filmet Ethan Hawke (egyébként teljesen indokolatlan) megjelenése menti meg,  egyedül itt csillan meg Linklater életfilozófiája - ez a néhány párbeszéd a rendező legjobb filmjeit idézi. De csak ezért a pár jelenetért nem érdemes végigszenvedni az egészet; arra csak a perverz kíváncsiság szolgáltathat okot.

 

12. Kamera által homályosan (2006)

ascannerdarkly.jpg

Linklater életművének egy újabb fontos tanulsága: ha a rendező eltávolodik megszokott, mély emberi érzelmekben, csodás párbeszédekben és filozofikus monológokban gazdag stílusától, annak általában rossz a vége. Ezt bizonyítják a fenti filmek (különösen a westernes A Newton fiúk és a társadalomkritikával próbálkozó Megetetett társadalom), de Linklater rotoszkópos technikával készült Philip K. Dick-adaptációja, a Kamera által homályosan azért megérdemel egy kis dicséretet. A történet (a kultikus sci-fi író legtöbb művéhez hasonlóan) a disztopikus jövőben játszódik, ahol az emberiségen elhatalmasodik a drogfüggőség. A főszereplőnk, Bob Arctor (Keanu Reeves) egy beépített rendőr, akinek az a dolga, hogy megfigyelje a dílerkedéssel gyanúsított barátait, de közben maga is a szer rabjává válik - és ő sajnos nem éppen a legszerethetőbb hős Linklater alakjai közül. Ezzel szemben a két agyhalott, drogos barát (Robert Downey, Jr. és Woody Harrelson) tényleg nagyon szórakoztatóak, ahogy a látványvilág is nagyszerű a maga kaotikus módján. A film furcsa, mindig mozgásban lévő látványtervezése és elszállt, kábítószeres elmélkedésekkel teli párbeszédei elég jól átadják azt az érzetet, hogy az eseményeket végig egy szétesett drogos agyán keresztül látjuk. Sajnos ez a néhány pozitívum nem menti meg a filmet - az antiutópia sem éppen Linklater erőssége, a Kamera által homályosan pedig sehogy sem akar összeállni, összességében nem túl kiforrott próbálkozás.

 

11. Visszajátszás (2001)

tape.jpg

A Naplopókhoz hasonlóan a Visszajátszás is egy színdarab adaptációja - a szerző és a egyben a forgatókönyvíró itt Stephen Belber - de ellentétben azzal a filmmel, a Visszajátszás meglepő módon működik. Pedig elég sok dolog szól ellene: ez Linklater egyik leginkább kísérletező munkája (az egész film egy motelszobában játszódik és egy kézikamerával rögzítették), a történet pedig még az átlagnál is minimálisabb. Belber drámájában három régi iskolatárs - akik múltjában egy titok húzódik meg - sok év után újra találkozik. A kezdeti barátságos hangulat persze gyorsan elpárolog és a mindössze 86 perces film hátralevő részében egyre élesebb párbeszédeket és egyre feszültebb légkört kapunk. A Visszajátszás a középiskolai osztálytalálkozók lehető legrosszabb forgatókönyvét mutatja be. Az is közrejátszik a film sikerében, hogy a három szereplő (Ethan Hawke, Uma Thurman és Robert Sean Leonard) egyaránt legjobb formáját mutatja, Linklater pedig mindent kihoz a motelszoba adta apró helyszínből. Persze még ez a film is messze van a rendező legjobbjaitól, de ahhoz képest, hogy milyen szűkös alapanyagokból dolgozott, Linklater itt is meglepően ügyes filmet készített.

 

10. Börni, az eszelős temetős (2011)

bernie.jpg

Ezt a filmet sajnos sokan félreértik - részben azért, mert az egyre ostobább vígjátékokban megjelenő Jack Black a főszereplője, részben pedig azért, mert az egyik legidiótább magyar címet kapta a külföldi filmek hazai forgalmazásának történetében. Bár vígjátéknak éppen nem nevezhető, a Börni Linklater egyik alulértékeltebb munkája, egy kisebb méretű, de attól még elég súlyos kérdéseket bogozó és rengeteg fekete humort felmutató remekmű. A film igaz történeten alapul, ami Linklater szülőállamában, Texasban esett meg (és a rendező úgy találkozott vele, hogy véletlenül elolvasott róla egy cikket a Texas Monthlyban); a főszereplő a közkedvelt temetkezési vállalkozó, Bernie Tiede (Jack Black, aki itt megint legjobb formájában van), a helyi nyugdíjas hölgyek kedvence, aki közeli - és egyre fojtogatóbb - barátságba kerül a kibírhatatlan, kötekedő Marjorie Nugenttel (Shirley MacLaine), akit végül hidegvérrel megöl, majd a holttestét a fagyasztóba rejti. A Börni zsenialitása egyrészt a kisvárosi élet hiteles és humoros bemutatásában rejlik (Linklater a történet valódi szereplőinek beszámolóit is felhasználta a filmhez), másrészt pedig abban, hogy - mint a legjobb murder mystery-filmek - nem ad egyértelmű választ azokra a kérdésekre, amelyeket felvet és amelyeken bizonyára minden néző gondolkozik. Bár végig a címszereplő van a film középpontjában, arra igazából sosem jövünk rá, mi is zajlik Bernie fejében - talán meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy senkit, még a szomszédainkat vagy a barátainkat sem ismerhetjük meg igazán. Ha lehet ilyet mondani, a Börni a leghétköznapibb gyilkosságos történet, amelyet látva szinte elfogadhatónak érezzük a szörnyű bűncselekményt.

 

9. Rocksuli (2003)

schoolofrock.jpg

A Rocksuli nem csak Jack Black karrierjének csúcspontja, de Linklater legviccesebb filmje is, az egyetlen alkalom, amikor sikerült maradandót alkotnia valaki más forgatókönyve alapján. A főszereplő egy hiperaktív, de nem túl sikeres rockzenész (Black), akit kirúgnak a zenekarából, majd munka hiányában helyettesítő tanárnak adja ki magát és állást szerez egy előkészítő iskolában, hogy valamiből fizetni tudja a számláit. A Rocksuli olyan, amilyennek egy ideális mainstream vígjátéknak lennie kéne: szinte minden percben kapunk egy emlékezetes poént, a gyerekszínészek épp olyan jól játszanak, mint a felnőttek (pedig ez tényleg a legjobb szerep, amit Jack Black valaha kapott) és az egész film problémamentes és szerethető. Mike White forgatókönyve nagyszerű, és a zene is kifogástalan (amit el is várunk egy olyan filmtől, amiben ekkora szerepet játszik a rock and roll). Linklater rendezése és a rockzene iránti odaadása pedig összefogja az egészet. A végeredmény pedig nem csak az elmúlt pár évtized legemlékezetesebb vígjátékainak egyike, hanem az egyik legjobb film, amit valaha készítettek a rock and rollról és arról, hogy milyen felszabadító és felemelő hatással van ránk. Lehet, hogy a Rocksuli nem tartozik abba a súlycsoportba, mint Linklater jelentősebb remekművei és semmilyen újítást nem tartalmaz a korábbi filmjeihez képest, de a saját kategóriájában továbbra is felülmúlhatatlannak tűnik.

 

8. Everybody Wants Some!! (2016)

everybodywantssome.jpg

Linklater nehéz helyzetbe került, amikor méltó folytatást kellett teremtenie a huszonegyedik század egyik legünnepeltebb filmjének (a Sráckornak), ami egyben saját tizenkét évig készült magnum opusa is volt. A feladatot azonban a lehető legjobbal oldta meg: az Everybody Wants Some!!-on visszatért a gyökerekhez és elkészítette legnagyobb kultfilmje, az 1993-as Tökéletlen idők szellemi folytatását és újra bezsebelte a kritikusok és a rajongók elismerését. A történet ezúttal a nyolcvanas években játszódik, a középpontban pedig egy főiskolai baseballcsapat tagjai vannak, akik a középiskolát és a szülői házat hátuk mögött hagyva fejest ugranak a felügyelet nélküli felnőttlétbe. Itt visszatérnek Linklater mozijának klasszikus elemei: a filmnek nincs igazán története, hanem a párbeszédek kerülnek előtérbe, az Everybody Wants Some!! célja, hogy átfogó képet mutasson egy bizonyos korszakról (vagyis a nyolcvanas évek Amerikájáról) és egy életszakaszról (ami itt is a kamaszkorból a felnőttkorba való átlépés ideje), azokról az eseményekről és érzelmekről, amiket ezek alatt átélünk. A film nagyon hitelesen teremti meg a kor hangulatát (ebben a remek jelmezek, a borzalmas frizurák és a jobbnál jobb zenék is közrejátszanak); annak ellenére, hogy két óra alatt tulajdonképpen semmi izgalmas nem történik benne (azt leszámítva, hogy az egyik csapattagról kiderül, hogy valós életkoránál jóval fiatalabbnak adja ki magát), gond nélkül végignézhető és nagyon szórakoztató. Mindez persze már nem hat olyan újnak és izgalmasnak, mint a kilencvenes évek elején, de ettől még jó látni, hogy Linklater megint azt csinálja, amihez a legjobban ért - és az még mindig megy neki.

 

7. Henyék (1991)

slacker.jpg

Linklater első játékfilmje nagy hatással volt a kilencvenes évek (és persze az új évezred) amerikai független mozijára a rendező egyedi és újító látásmódjának köszönhetően. Itt már megtaláljuk Linklater sajátos stílusának összes elemét: a Henyék egyetlen nap alatt játszódik, nincs cselekménye és teljesen a furcsábbnál furcsább alakok párbeszédeire és monológjaira épül. A film elég hitelesen mutatja be a kilencvenes évek Amerikájának (a helyszín Austin, Texas fővárosa) slacker-kultúráját, a munkanélküli fiatalok semmittevéssel töltött mindennapjait, de Linklater itt is tőle megszokott, elgondolkodtató párbeszédeket és eszmefuttatásokat, őrült összeesküvés-elméleteket vagy füves agymenéseket ad a szájukba. A kamera addig követ egy szereplőt, amíg az nem találkozik egy másikkal, onnantól pedig az új alak mellé szegődik egy ideig - így hallgathatunk ki beszélgetéseket párhuzamos valóságokról, furcsa elméletekről a Kennedy-gyilkossággal és a holdraszállással kapcsolatban, az anarchizmusról, a Scooby-Doo és a Hupikék törpikék rejtett üzeneteiről és sok más izgalmas témáról. A Henyék ultraalacsony költségvetésű film, amelynél Linklater összes későbbi munkája kifinomultabb, és nem biztos, hogy minden jelenete tökéletes - de az egyértelmű, hogy nemlineáris elbeszélésmódja és a filozófiát és popkultúrát összegyúró szövegei nélkül nem készülhetett volna el a Kutyaszorítóban vagy a Shop-stop. Mellesleg Linklater legtöbb későbbi filmjének kezdeményeit is megtalálhatjuk itt: a Tökéletlen idők, az Everybody Wants Some!!, Az élet nyomában vagy akár a Börni mind a Henyékben már meglévő gondolatokra és megközelítésre alapulnak. Linklater bemutatkozó filmje még ma is épp olyan lenyűgöző és szórakoztató, mint huszonöt évvel ezelőtt.

 

6. Mielőtt felkel a Nap (1995)

beforesunrise.jpg

Ha valaki holnap megkérné, hogy rangsoroljam újra Richard Linklater filmjeit, egy pillanatnyi gyengeség következtében talán a Mielőtt felkel a Napot raknám az első helyre - ezúttal is elég fájdalmas volt, hogy ki kellett hagynom a legjobb öt közül. A rendező harmadik filmjében két fiatal utazó, az amerikai Jesse (Ethan Hawke) és a francia Céline (Julie Delpy) egy Bécs felé tartó vonaton ismerkednek meg, amelyről egy hirtelen ötlettől vezérelve együtt szállnak le az osztrák fővárosban. Csak egy éjszakát tudnak együtt tölteni, mert Jesse gépe másnap reggel indul - e rövid idő alatt egyre közelebb kerülnek egymáshoz, megtárgyalnak mindent a korábbi kapcsolataiktól az álmaikig és a céljaikig, miközben kávézókban, lemezboltokban, kocsmákban és Bécs legszebb nevezetes és eldugott helyein töltik az idejüket, közben pedig különböző furcsa alakokkal - hajléktalan költőkkel, jósnőkkel, amatőr színészekkel - találkoznak. A Mielőtt felkel a Nap talán a valaha készült legromantikusabb film, minden klisét és giccset félretéve nyúl a szerelem, a fiatalság és az utazás témáihoz, Hawke és Delpy csodás játékánál csak Linklater és (a színészként a Henyékben is feltűnő) Kim Krizan forgatókönyve kiemelkedőbb. Persze lehet azt mondani, hogy a Mielőtt felkel a Nap súlytalan film a folytatásaihoz képest, de igazából nem is lehetne másmilyen - hiszen két idealista fiatalról szól, akik még nem igazán találkoztak az élet nehézségeivel. Nevezzetek érzelgősnek, de számomra a Mielőtt felkel a Nap veszélyesen közel van a "tökéletes filmhez"; mindenkinek meg kéne néznie, aki fiatal és utazni készül, vagy csak szereti a minőségi és gondolatébresztő filmeket.

 

5. Mielőtt éjfélt üt az óra (2013)

beforemidnight.jpg

A Mielőtt éjfélt üt az óra - a Jesse és Céline kapcsolatát feldolgozó trilógia harmadik része - újabb kilenc évvel a Mielőtt lemegy a Nap eseményei után veszi fel a történet szálát. A két főszereplő már összeházasodott és született is két lányuk, így a kettejük között az első két filmben is jelen lévő folyamatos szembenállás és vitatkozás itt még jobban elmélyült. A forgatókönyv itt is Linklater, valamint a két főszerepet játszó Ethan Hawke és Julie Delpy közös munkája, így Jesse-nek és Céline-nek a Mielőtt éjfélt üt az órában bőséges helye és ideje van arra, hogy hangot adjanak kapcsolatuk különböző problémáira. Vajon megmaradhat a szerelem sok évnyi házasság és pár közös gyerek után? És mi a helyzet a két fél közötti szexuális vonzalommal - nem száll el az is az eltelt hosszú idő alatt? Hogyan lehet jó kapcsolatot fenntartani az előző házasságunkból született gyerekünkkel? Ezeket a nem túl kellemes kérdéseket teszi fel a film bő másfél órája alatt Linklater. Az, hogy a rendező nem félt túllépni a szerelemről szóló filmek megszokott "boldogan éltek míg meg nem haltak" befejezésén és elhagyta a könnyű lezárásokat, az elmúlt évek legsúlyosabb és legjelentősebb "romantikus" filmjévé tette a Mielőtt éjfélt üt az órát. Az előző két részhez hasonlóan itt is minden párbeszéd tökéletes, de Jesse és Céline utolsó, tüzes vitája talán az egész trilógia legforrongóbb jelenete, a befejezés pedig azt üzeni, hogy a szerelem sosem örökre szól - azt kemény munkával, napról napra kell fenntartani.

 

4. Tökéletlen idők (1993)

dazedandconfused.jpg

A Tökéletlen idők az amerikai független mozi vitathatatlan klasszikusa, az a fajta film, ami a megjelenése után több mint húsz évvel is ugyanolyan releváns, amilyen a bemutatásakor volt - és kétségtelen, hogy ez mától húsz évre sem lesz másként. Linklater második filmje jóval kifinomultabb és profibb, mint minimalista elődje, a Henyék, de még mindig visszautasít minden hollywoodi klisét. A szokás szerint minden cselekményt nélkülöző film egy éjszaka történetét meséli el, méghozzá a tanév utolsó napjának éjszakájáét, a megfigyeléshez és a jellemábrázoláshoz való isteni adottságát itt igazán megmutató Linklater egy leendő sztárokban (Matthew McConaughey, Ben Affleck, Milla Jovovich) gazdag színészgárdán keresztül idézi fel, hogy milyen volt kamasznak lenni a hetvenes évek Amerikájában. A Tökéletlen idők a kamaszkor minden szépségét és csúfságát megmutatja, mondanivalója teljesen időtlen és ma is tökéletesen érvényes. A film sosem tűnik érzelgősnek vagy nosztalgikusnak, hiszen Linklater nem feledkezik meg a szorongásról és a szereplők jellemének sokrétűségéről, de az itt-ott beszivárgó fájdalom ellenére mégis úgy érezzük, hogy a rendező egy szép korszakra emlékszik vissza, ahol a népszerűtlen srácoknak is sikerül becsajozniuk és ahol az erőszakoskodó seggfejek megkapják a méltó büntetésüket. Bár a film látszólag nem halad sehova és egymástól sokszor teljesen független beszélgetések sorozatából épül fel, a végén mégis tökéletes egésszé áll össze, amely szinte egybeolvad a sör ízével, a füves cigi szagával és Alice Cooper "School's Out"-jának dallamával. Mi öregszünk, de a Tökéletlen idők mindig ugyanolyan idős marad.

 

3. Sráckor (2014)

boyhood.jpg

A Sráckorral Linklater megteremtette a magnum opusát, a filmet, ami bebiztosítja a rendező nevének fennmaradását és helyét a mozitörténet nagyjai között. És a Sráckor nem "csak" egy remekmű: Linklater itt bemutatkozó filmje, a Henyék óta először megint kitágította a film fogalmának határait azzal, hogy 12 éven keresztül készítette a Mason Evans, Jr. (Ellar Coltrane)  felnőtté válását bemutató eposzt. Itt Linklater összegez minden elemet, ami meghatározza filmjeinek világát: a felnőtté válás, a kamaszkor és önmagunk keresésének témája, a filozófiai háttér, az idő múlásának fontos szerepe, a mély és elgondolkodtató párbeszédek, a remekül ábrázolt alakok - és Ethan Hawke szerepeltetése - mind jelen vannak. Lehet, hogy ennek a filmnek is vannak hibái, de én még egyet sem vettem észre ezek közül; nehéz megállni, hogy ne kezdjem el itt agyba-főbe dicsérni Linklater rendezői és forgatókönyvírói zsenialitását, a film hatalmas ambícióit és azt, ahogy a végeredmény fel is ér azokhoz. A Sráckorról lehetetlen kritikusi nézőpontból írni, mert valami olyanról szól, amit mindannyian átélünk, életünk legfontosabb szakaszáról, ami meghatároz mindent, ami utána következik. A gyerekkor és a serdülőkor emlékei az idő múlásával talán elhalványulnak, összemosódott képekké és hangokká válnak (ahogy azt a Boards of Canada zenébe foglalta a Music Has the Right to Children című lemezen), de ahogy a Sráckort nézzük, mi is felidézzük ezeket az emlékeket és úgy érezzük, hogy amit látunk, az nem csak egy egyszerű film. Ebben a 165 percben ott van a címben említett időszak minden költészete, fájdalma, gyönyöre és félelme - ez az a fajta film, ami valóban nagy hatással van mindenkire, aki megnézi és nem zárkózik el tőle. Az a fajta film, aminek a végén még azok is elsírhatják magukat, akik addig biztosak voltak benne, hogy sosem sírhatják el magukat egy film miatt. Hogyan lehetséges, hogy a Sráckor még így is csak Linklater harmadik legjobb filmje? Erre nincs válaszom; talán csak annyi, hogy a következő kettő még ennél is jobb.

 

2. Mielőtt lemegy a Nap (2004)

beforesunset.jpg

A Mielőtt felkel a Nap végén Jesse és Céline megígérik egymásnak, hogy egy évvel később újra találkoznak Bécsben, majd úgy válnak el, hogy még a címüket vagy a telefonszámukat sem adják meg egymásnak. A Mielőtt lemegy a Nap kilenc évvel az első film eseményei után játszódik (és valóban kilenc évvel később készült) - az pedig gyorsan kiderül, hogy a két főszereplő nem tartotta be az ígéretet; Jesse, aki közben író lett, épp Párizsba látogat, ami új könyve európai aláíróturnéjának utolsó állomása (a regényt "véletlenül" épp a Mielőtt felkel a Nap eseményei inspirálták). Egy könyvesboltban, a dedikálás helyszínén Jesse és Céline véletlenül újra összefutnak és megint nagyon kevés idejük (mindössze egy órájuk) van arra, hogy megbeszéljék, mi történt velük az első találkozásuk óta eltelt években, mert Jesse este hazarepül (és várja felesége és újszülött fia). A film teljesen valós időben játszódik, így a cselekmény még minimálisabb, mint a trilógia másik két részében: a Mielőtt lemegy a Nap egyetlen hosszúra nyúlt és egyre mélyebbé és személyesebbé váló beszélgetést mutat meg (a forgatókönyvet Linklater itt is a két főszereplővel közösen írta). Az egyre szenvedélyesebb beszélgetés a munkán és a politikán keresztül a kapcsolatokig, a szakításokig és végül a legbelsőbb érzelmekig jut el - miközben végig áthatja kettejük csodás kapcsolatának elveszített lehetősége. A Mielőtt lemegy a Nap a vágyakozás és a megbánás egyszerre fájdalmas és reményteli filmje, a legrövidebb, amit Linklater valaha felvett, de mégis az egyik legsúlyosabb.

 

1. Az élet nyomában (2001)

wakinglife.jpg

Ez az a film, amelyben Linklater minden rendezői adottsága egyszerre van jelen, a végeredmény pedig bámulatos. Már a Henyékben ott volt Linklater életfilozófiája és már ott is mindenféle különös alakok szájába adta gondolatait az élet értelméről és az univerzum működéséről, de megkötötték a kezét a játékfilm korlátai, álomszerű, szürrealista látásmódját menthetetlenül visszafogták az élő színészek és az alacsony költségvetés. A megoldást az animációs film és a rotoszkópos technika jelentette, amelyek segítségével Linklater végre szabad kezet kapott és megteremthette a remekművet, amelyben összegezte a gondolatait (melyek közül néhányat a Henyék, a Tökéletlen idők és a Mielőtt felkel a Nap is felvetett már korábban). Az élet nyomában névtelen főszereplője (akit amúgy Wiley Wiggins alakít, a Tökéletlen idők Mitch Kramere) álomszerű valóságok során halad keresztül, melyekben különféle emberekkel találkozik, akik különféle megközelítéseket tárnak fel előtte a nagy kérdésekhez. Ahogy felébred egy álomból, látszólag egy másikba kerül és ez így megy a végtelenségig - arra, hogy haldoklik-e, vagy csak egy éberálmot él át, nem kapunk választ; de itt nem is ez a lényeg, hanem maguk az álomképek. A metafizika, a szabad akarat kérdése, a transzhumanizmus, a társadalomfilozófia, az egzisztencializmus és az emberi tudat csak néhány azon dolgok közül, amelyeket a film szereplői, ezek a furcsa álomalakok megvitatnak. De Az élet nyomában nem csak a mögötte lévő gondolatok miatt figyelemreméltó; a szürrealista festményeket idéző látványvilág és a zene egyaránt közrejátszanak abban, hogy ilyen tökéletes egészként könyveljük el. Van egy jelenet A régi környékben, amelyben Natalie Portman azt mondja a Shins "New Slang"-jéről Zach Braffnek, hogy "Meg kell hallgatnod, ezt a dalt, esküszöm, meg fogja változtatni az életedet" - nos, én is hasonlóan tudnék beszélni erről a filmről.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr6812074077

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.