2016: 50 kedvenc album (50-36)
2016. december 07. írta: aron.kovacs

2016: 50 kedvenc album (50-36)

Közeledik az év vége, itt van az év végi listák időszaka. És melyik lista lehetne fontosabb ennél? Íme az ötven legjobb album, amit 2016-ban hallottam. Lehet, hogy ezt az évet egy látszólag soha véget nem érő rémálomként éltük meg, de a zene - legalább egy kis időre - mindig képes elrepíteni valami jobb helyre. Bár sokszor úgy éreztük, hogy a Föld idén a borzalmak zónája volt, a kétségbeesés helye, hogy mind megrekedtünk egy lefelé haladó spirálban, egy jó album - mint az itt következők - furcsa módon mégis kijáratot tud jelenteni. Vannak, akik a Föld első sorában kínáltak ülőhelyet, mások az asztalnál maguk mellett, valaki a becsületről énekelt, mást pedig az ember belső szervei inspiráltak. Néhányan az egész emberiséghez akartak szólni, mások csak egy bizonyos etnikai csoporthoz, valaki pedig csak egy jó éjszakára vágyott a gettóban. Voltak, akik újrakezdésre vágytak 17 évnyi távollét után, más egy korszakot akart lezárni, valakit a nosztalgia hajtott, és volt olyan is, aki egy nyolc évig tartó kapcsolat végére volt kénytelen pontot tenni. Egy dolog volt közös bennük: mind megteremtettek egyet az év legeslegjobb albumai közül. Itt van az első tizenöt.

Kezdetnek itt van még húsz nagyszerű album, ami *ilyen* közel volt ahhoz, hogy felkerüljön a listára:

  • Bon Iver - 22, A Million
  • David Bowie - Blackstar
  • Car Seat Headrest - Teens of Denial
  • Cobalt - Slow Forever
  • Leonard Cohen - You Want It Darker
  • Ian William Craig - Centres
  • Elysia Crampton - Elysia Crampton Presents: Demon City
  • Deakin - Sleep Cycle
  • Future - Purple Reign
  • Kornél Kovács - The Bells
  • Macula Dog - Why Do You Look Like Your Dog?
  • Anderson .Paak - Malibu
  • Parquet Courts - Human Performance
  • Tristan Perich - Noise Patterns
  • Radiohead - A Moon Shaped Pool
  • Ty Segall - Emotional Mugger
  • Kaitlyn Aurelia Smith/Suzanne Ciani - FRKWYS Vol. 13: Sunergy
  • A Tribe Called Quest - We Got It from Here... Thank You 4 Your Service
  • YG - Still Brazy
  • Young Thug - JEFFERY

50

Porter Ricks

Shadow Boat EP

[Tresor]

shadowboat.jpeg

(stílus: dub techno, ambient techno, absztrakt techno, IDM)

Idén novemberben tizenhét év szünet után új EP-vel tért vissza a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású art-techno formációja, a német Porter Ricks. Bár csak rövid ideig voltak aktívak (1996 és 1999 között), de nélkülük nehéz lenne elképzelni a következő évtizedek experimentális elektronikus zenéinek nagy részét (például Burial, Shackleton vagy Andy Stott munkáit). A Shadow Boat EP mindössze három dalból áll, de ez a huszonhárom perces kiadvány mégis kielégítő, további fejlődést mutat Andy Mellwig és Thomas Köner már klasszikus, 1996-os bemutatkozásuk, a Biokinetics idején is mesteri hangzásában. Szerencsére azonban a páros megmarad azoknál az alapoknál, amikre korábban is építkeztek: a Shadow Boat is a táncparkettre épül, de ugyanúgy el lehet képzelni ezeket az elvont, absztrakt dalokat egy sci-fi háttérzenéjeként, ahogy otthoni hallgatása, elmélyülésre egyaránt alkalmas. Furcsa, kötetlen, lebegő és töredezett zene ez - reméljük, nem kell újabb tizenhét évet várnunk a folytatásra.

49

Max Romeo

Horror Zone

[Nu Roots]

horrorzone.jpg

(stílus: reggae, roots reggae, dub)

Bár Max Romeo és az Upsetters legendás, Lee "Scratch" Perry közreműködésével készült lemeze, a War ina Babylon negyven éve jelent meg, a folytatásaként beharangozott Horror Zone nem nevezhető visszatérő albumnak. Romeo egyszerűen ott folytatja, ahol 1976-ban abbahagyta: megmaradt az ismerős, hetvenes évekbeli Black Ark-hangzás, amit Lee Perry vitt tökélyre a "Black Ark szentháromságaként" is ismert trilógiáján (vagyis a War in a Babylon mellett a Heptones Party Time-ján és Junior Murvin Police and Thieves-én) és nem is érződik a sok évtizedes kihagyás, Romeo és Perry most is olyan kifogástalan, mesteri reggae-t adtak ki a kezük közül, mint legerősebb korszakukban, a hetvenes évek második felében. A Horror Zone duplalemezként jelent meg, a második korongon szerepel a nyolc remek dal mély és súlyos dub (azaz instrumentális) változata - a "What If Version" egyszerű csábító és hátborzongató, visszhangzó gitárjai között érthetjük meg igazán Perry zsenialitását. Ebben a bizonytalansággal teli korban egyre nagyobb szükség van az olyan tudatos, éber hangokra, amilyen Max Romeóé - végül is ő volt az, aki a legnagyobb slágerén felajánlotta, hogy elkergeti az ördögöt a világból - és a Horror Zone bebizonyította, hogy a roots reggae kultúrája nem csak fontos, de az új évezredben is életképes és izgalmas dolog.

48

Thee Oh Sees

A Weird Exits

[Castle Face]

aweirdexits.jpg

(stílus: garázsrock, pszichedelikus rock, experimentális rock, noise rock, punk rock, rock and roll)

 John Dwyer pszichedelikus garázsrock formációja, a Thee Oh Sees egyrészt a legnagyobb hatású kortárs underground rockzenekarok közé tartozik, másrészt viszont nem is nagyon tekinthető hagyományos zenekarnak. A tagok listája folyamatosan változik, így az A Weird Exits dalain közreműködő zenészek közül csak maga Dwyer szerepelt az Oh Sees eddigi talán legnépszerűbb lemezén, a 2011-es Carrion Crawler/The Dreamen. De egyvalami sosem változik: az, hogy az Oh Sees korunk talán legenergikusabb koncertzenekara, akik zajos, hatalmas hangerejű és fülbemászó rockzenéjükkel már elég szép rajongótábort szereztek a keményebb underground rockért lelkesedő hallgatók között.

Az Oh Sees katalógusa amúgy hatalmas - ha Dwyer OCS néven kiadott albumait is beleszámoljuk, akkor az A Weird Exits már a tizenhetedik nagylemez ebben az életműben (és azóta már a tizennyolcadik, az An Odd Entrances is megjelent). Éppen ezért nem lehet kijelenteni, hogy az A Weird Exits a legjobb Thee Oh Sees-album - arról nem is beszélve, hogy a Castlemania, a már említett Carrion Crawler/The Dream, a Putrifiers II vagy akár a tavalyi Mutilator Defeated at Last legalább olyan esélyesek erre a címre. De ez az album nagyobb közönséghez juttatta el az Oh Sees zenéjét, mint bármelyik korábbi, és talán mindegyiknél jobban és letisztultabban tudta bemutatni a zenekar hangos, kemény és csábító stílusát. Ezen kívül az A Weird Exits azért is figyelemreméltó, hogy nem a különálló dalokra épít, hanem egy egységes és folyamatos groove-ra - vagyis olyan, amilyennek az ideális albumnak lennie kéne. Eddig talán nem volt egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy "Melyik Thee Oh Sees albumot hallgassam meg először?", de most már viszonylag könnyű lesz rávágni, hogy: "Az A Weird Exitset!". Legalábbis addig, amíg meg nem jelenik a következő.

47

Kendrick Lamar

untitled unmastered.

[Top Dawg/Aftermath/Interscope]

kendrickuntitled.jpg

(stílus: tudatos hiphop, nyers változatok)

Kendrick Lamarnak idén nem volt mit bizonyítania: tavalyi albuma, a To Pimp a Butterfly egy Grammy-díjas, széles körben ünnepelt remekmű volt, ami korunk egyik legjelentősebb zenei gondolkodójaként mutatta be a comptoni rappert. 2016-ban elvileg nem kellett volna csinálnia semmit, fürdőzhetett volna a dicsőségben és vendégszerepelhetett volna mindenféle popzenészek kislemezein (ezt amúgy meg is tette; a Maroon 5-val közös "Dont Wanna Know" ki is verte a biztosítékot néhányaknál). Ehelyett Lamar stílusosan zárta le a To Pimp a Butterfly-korszakot: kiadta az untitled unmastered. című gyűjteményt azokkal a dalokkal, amik tavalyi lemezéhez készültek, de végül nem kerültek fel rá. A címnek megfelelően a daloknak nincs címe és demókként szerepelnek az albumon - de mégis egyértelmű, hogy ugyanazok a sessionök szülték őket, mint a To Pimp a Butterfly kidolgozottabb felvételeit. A megszokott, társadalmi problémákat érintő szövegek mellett a laza, jazzes hangzás (ami részben az olyan zenészeknek köszönhető, mint Terrace Martin vagy Thundercat) is megmaradt. Az untitled unmastered. nem egy korszakos remekmű - hiszen még mindig egy kiadatlan demókból álló gyűjteményről beszélünk - de arra elég, hogy bebizonyítsa, Kendrick Lamar most a legfontosabb hang a kortárs könnyűzenében.

46

Kyle Craft

Dolls of Highland

[Sub Pop]

dollsofhighland.jpg

(stílus: southern rock, glam rock, garázsrock, indie rock)

A Dolls of Highlandet, Kyle Craft bemutatkozó lemezét szerteágazó tehetségű előadója elmondása szerint egy szakítás inspirálta, egy nyolc éve tartó kapcsolat vége, amely arra késztette Craftet, hogy egy barátja lakásában felépített stúdióban vegye fel ezeket a dalokat. Azonban, ha felteszed az albumot, egész biztos, hogy nem egy elválás ürességét fogod érezni. A Dolls of Highland az éjszaka albuma, amit mindenféle furcsa szerzetek népesítenek be, miközben betölti az üres teret Bowie Ziggy Stardust-korszaka és a Band rusztikus southern rockja között - a végeredmény pedig az év egyik legígéretesebb rockzenei debütálása. A karakterek emlékezetesek, a dallamok fülbemászóak (és, ahogy a legjobb glam rock albumokon, egyszerre csábítóak és mocskosak), Craft énekhangja pedig mindig felér a túlméretezett, Bowie magasságaiba törő személyiségéhez. A glam érdekes stílus, mert épp olyan közeli kapcsolatban állt a progresszív rockkal, amekkora hatással volt később a punkra, később pediga  szintipopra és a hajmetálra is - Kyle Craftnek pedig a Dolls of Highlanddel máris sikerült felérnie a műfaj nagyjaihoz; és ez még csak az első albuma.

45

ANOHNI

HOPELESSNESS

[Secretly Canadian/Rough Trade]

hopelessness.jpg

(stílus: protest song, tudatos tánczene, fegyverbe szólítás)

Anohni 2010-ben adott ki utoljára rendes nagylemezt (barokk popzenekara, az Antony and the Johnsons Swanlights című albumát), amikor még Antony Hegarty volt a művészneve. Az azóta eltelt hat évben mozgalmas hely volt a világ - a közel-keleti események Amerikán kívül, a Black Lives Matter-mozgalom pedig Amerikában belül borzolta fel a kedélyeket. Anohni, aki mindig is nagyon aggódott a világ helyzete miatt, első szólólemezén szinte minden problémára reagálni akar. Ehhez pedig bizonyára nem lett volna elég az Antony and the Johnsons kamarazenéje, így két neves elektronikus zenei producert hívott segítségül, az Oneohtrix Point Never projektjéről ismert Daniel Lopatint, valamint a TNGHT-ból és különféle népszerű rapperekkel közös munkái miatt népszerű Hudson Mohawke-ot (két olyan zenészt, akik tavaly is nagyot szóló, kicsit sem visszafogott albumokkal álltak elő), hogy határozottabb és letaglózóbb felszólalást teremthessen az ember által véghezvitt különböző borzalmak ellen. A fegyvere pedig az önkifejezés talán leglátványosabb és hatásosabb formája: a tánc. A HOPELESSNESS ugyanolyan mértékben tánczenei album, amennyire politikai és társadalmi témájú protest song-gyűjtemény. OPN és HudMo energikus, agresszív produkciója és Anohni letaglózó, soulos énekhangja tökéletesen működnek együtt. A végeredmény egy lenyűgöző és mellbevágó, zsigeri felkiáltás - ami most, hogy az Egyesült Államok elnökét Donald Trumpnak hívják, még aktuálisabb, mint májusi megjelenése idején.

44

Puce Mary

The Spiral

[Posh Isolation]

thespiral.jpg

(stílus: indusztriális zene, ördögűzés, halálhörgés)

2016 a borzalmak éve volt, és senki sem volt képes úgy zenébe foglalni az érzést, ami sokunkat hatalmába kerített idén, mint Frederikke Hoffmeier a harmadik szólólemezén. Ez a zene gonosz és hideg, csontig hatol - de attól még nem tagadhatjuk, hogy az emberi szenvedést jelenít meg, annak is a legszélsőségesebb formáját. A The Spiral dalai sátánista szertartások, perverz elmék és a mindent átható rémület zenei kivetülései, amelyeket végighallgatni nem kifejezetten kellemes - épp annyira az, mint egy haldokló szerv lassú szenvedése. De amikor végighallgattad, talán valamivel jobban fogod érezni magad: a The Spiral halálhörgése, fülsértő feedbackje és teljes odaadása a fájdalom iránt valahogy tisztító hatást adnak neki. Hoffmeier minden belső rettegést, dühöt és bizonytalanságot beleöntött ezekbe a dalokba, és ha a "Slow Agony of a Dying Orgasm" utolsó zajai is elcsendesülnek, mi is úgy érezzük, hogy megszabadultunk a sötétségtől, amit az egymást követő szörnyűségek hagytak bennünk.

43

Weyes Blood

Front Row Seat to Earth

[Mexican Summer]

frontrowseattoearth.jpg

(stílus: pszichedelikus folk, kamarapop, art pop, ambient pop)

Natalie Mering - művésznevén Weyes Blood - negyedik szólólemezét akkor tudjuk igazán megérteni, ha vetünk egy alaposabb pillantást a borítóra. Itt Mering egy gyönyörű tájkép közepén fekszik egy csillogó, türkiz selyemöltönyben - minden tökéletes és festői (és enyhén giccses) lenne, ha nem régi sportcipőt viselne. Valahogy így van ez a zenével is: mondhatjuk, hogy az egész csak a hatvanas évek pszichedelikus folk és blues hangzásának, valamint a hetvenes évek AM-rádiós szoftrockjának (és a Minnie Riperton-féle, gazdag hangszerelésekkel teli pop) keveréke, de Mering jelenléte mindig biztosít arról, hogy az egész nem csak egy értéktelen, nosztalgikus képzelgés. Ennek a szövegekben és Mering határozott énekhangjában megtalálható csavarnak köszönhetően semmi akadálya, hogy élvezhessük a Front Row Seat to Earth csodás harmóniákból, terjengős, az említett hatvanas-hetvenes évekbeli elődökön kívül akár a kelta és a reneszánsz zenét is idéző hangszerelésekből és nem utolsósorban gyönyörű dallamokból felépülő dalait. Az album szinte minden felvétele himnikus és szinte már túlzottan is szép, de Mering mindig tudja, hogyan kell elkerülni az érzelgősség látszatát: ahogy a "Do You Need My Love" elején nekünk szegezi a kérdést ("Szükséged van valakire?"), vagy, ahogy beleágyazza a "Generation Why"-ba a "YOLO" kifejezést, mindig elkerüli azt. A Front Row Seat to Earth intelligens és ügyes megoldásokkal teli munka, valamint az év egyik legszebb poplemeze.

42

Kamaiyah

A Good Night in the Ghetto

[szerzői kiadvány]

agoodnightintheghetto.jpg

(stílus: nyugati parti rap, bulirap, R&B)

Kamaiyah tavaly tűnt fel először "How Does It Feel" című bemutatkozó kislemezével, aminek köszönhetően máris az év egyik legizgalmasabb felfedezettje lett. Idén már YG és Drake oldalán szerepelt a "Why You Always Hatin?" című dalon, de leginkább első mixtape-je , a Good Night in the Ghetto miatt figyelhettünk fel rá, ami egy szebb (és "One Dance"-mentes) világban a nyár leghangosabb raplemeze lehetett volna. Kamaiyah nem akar mély kijelentéseket tenni, dalainak fő témája a szórakozás, a hangulat vidám és gondtalan, nem annyira egy hatalmas házibulit idéz az egész, mint egy könnyed, sima összejövetelt a haverokkal. Ez persze nem azt jelenti, hogy az A Good Night in the Ghetto egy összecsapott, súlytalan dalgyűjtemény volna: a "How Does It Feel" épp olyan csodás, napfényes dal, mint tavalyi megjelenése idején és még mindig Kamaiyah erős jelenléte teszi ilyen kiemelkedővé - a másik tizenöt dal pedig ugyanolyan jól sikerült. Lehet, hogy első hallásra csak a lazaságot érezzük, de Kamaiyah nem juthatott volna kevesebb mint egy év alatt ilyen magasra, ha nincs meg benne az a keménység és energia, ami az itt szereplő dalokból is sugárzik. Az idei év még nem hozta meg számára az igazi áttörést, de a jövőben biztosan hallunk még felőle.

41

Arca

Entrañas

[szerzői kiadvány]

xxx.jpg

(stílus: belek, zsigerek, izmok)

Arca tavalyi, nehezen befogadható, de annál lenyűgözőbb nagylemeze, a Mutant megjelenése után néhány hónappal máris bejelentette következő - azaz harmadik - albuma, a Reverie érkezését. Arról az albumról azóta sem tudtunk meg többet, de a venezuelai származású producer nem hagyott minket cserben, hiszen júliusban (a korábbi Stretch 2 és &&&&& szellemében) kiadott egy besorolhatatlan és értelmezhetetlen, huszonöt perces dalgyűjteményt, az Entrañast. A mixtape (vagy minialbum, EP, vagy akármi) címe spanyolul azt jelenti: "belek", a zene pedig legalább olyan csavaros, mint a szerv, amiről a nevét kapta. Ahogy Arca legtöbb zenéje, úgy az Entrañas is sötét, furcsa és kissé beteges, az album elvileg tizennégy dalra tagolódik, de a SoundCloudon megtalálható verzióban az egész egyetlen, huszonöt perces egyvelegbe tömörül (és amúgy se nagyon lehet rámutatni, hol kezdődik az egyik dal és hol ér véget a másik). Bár ez az év az újonnan megjelent albumokat tekintve bevallottan unalmasabb volt, mint a tavalyi, Arca képes volt arra, hogy felrázzon minket a félálomból ezzel a nyugtalanító kis akármivel.

40

James Ferraro

Human Story 3

[szerzői kiadvány]

humanstory3.jpg

(stílus: kortárs klasszikus zene, vaporwave, tizenegy dal az emberiségért)

James Ferraro zenéje mindig a zseniális és a nevetséges, a filozofikus és a didaktikus, a kifinomult és az eldobható jelzők között lebeg - nem véletlen, hogy ő az évtized egyik leginkább megosztó előadója. Vannak, akik élből elutasítják az egész életművét, mások messiásként tisztelik - még a kritikusok között sem találunk olyat, aki nem a két véglet egyikén foglalna helyet. 2011-es albuma, a Far Side Virtual volt karrierje eddigi csúcspontja, abban az évben - amikor már küszöbön volt a vaporwave robbanása - mindenki róla beszélt. Ferraro azóta is folyamatosan évente egy (vagy sokszor több) új albummal áll elő. Idén a Human Story 3 volt a kötelező új James Ferraro kiadvány, Az album korunk népszerű témájához, az ember és a technológia kapcsolatához akar érdemben hozzászólni, mindezt ízléses internet-komolyzene kíséretében teszi - a Human Story 3 ugyanolyan vegyes fogadtatásban részesült, mint Ferraro bármelyik albuma, de ha valami ennyire megosztja az embereket, akkor biztosan van benne valami érdekes, nem igaz?

39

Solange

A Seat at the Table

[Saint/Columbia]

aseatatthetable.jpg

(stílus: tudatos pop, R&B, indie pop, afroamerikai zene)

Solange Knowles 2012-es, az alternatív R&B-t neo soulos, new wave-es, tánczenei és a mostanában oly népszerű nyolcvanas évekbeli pop hangzásokkal egyesítő (és Dev Hynes segítségével megvalósított), True című EP-jével hirtelen az indie közönség kedvence lett. A True kellemes zenéjéhez dühös szövegek kapcsolódtak egy tönkrement kapcsolatról, ez persze nem akadályozta meg azt, hogy a "Losing You" például az év egyik legünnepeltebb popdala legyen. Az EP által megnyert közönségnek négy évet kellett várnia Solange új nagylemezére (ami mellesleg nyolc éve az első rendes stúdióalbuma), de az énekesnő nem okozott csalódást: az A Seat at the Table az afroamerikai zene egy újabb mély, érett és kifogástalan remekműve, amelyen Solange-nak egyértelműen sikerült megtalálnia a saját hangját. Legutóbbi nagylemeze (a 2008-as Sol-Angel and the Hadley St. Dreams) megmutatta odaadását a hatvanas-hetvenes évek soul és funk zenéje iránt, a True pedig hozzáadta ehhez a nyolcvanas évek letisztult popzenéjének hatását, de az A Seat at the Table más tészta. Ez az album mindössze ötven perc alatt felvonultatja az afroamerikai zene minden fontosabb hangzását (a funktól a pszichedelikus soulig, a jazztől az alternatív R&B-ig), miközben a dalok tele vannak súlyos, aktuális üzenetekkel. Ezenkívül Solange-nek sikerült megőriznie azt az indie vonzerőt, ami olyan népszerűvé tette a True-t a független zene rajongóinak körében - ez részben az olyan zenészek megjelenésének köszönhető, mint a Majical Cloudz vagy Rostam Batmanglij - de közben az album nagy kereskedelmi sikert is aratott. Ezzel az albummal Solange végre belépett a legfontosabb kortárs női énekesek sorába.

38

Xiu Xiu

Plays the Music of Twin Peaks

[Polyvinyl/Bella Union]

playsthemusicoftwinpeaks.jpg

(stílus: art rock, experimentális rock, dark ambient, nosztalgia, háttérzene egy kiállításhoz)

A Xiu Xiu tizenkettedik albumának címe épp olyan visszafogott és szerény, mint a borítója, pedig a Plays the Music of Twin Peaks Jamie Stewart veterán experimentális rockzenekarának eddigi legbefogadhatóbb és legfájdalmasabb albuma. Stewart és társai eredetileg egy David Lynch életéről szóló kiállítás kísérőzenéje számára dolgozták fel a (jövőre visszatérő) kultikus sorozat Angelo Badalamenti-szerezte zenéjét, később úgy döntöttek, stúdióban is felveszik a dalokat. A Plays the Music of Twin Peaks azonban nem csak unalmas másolatokból áll: a Xiu Xiu csak üres edényként gondol Badalamenti szerzeményeire, amit saját no wave/posztpunk/ambient hangzásukkal és saját félelmeikkel, fájdalmaikkal, szomorúságukkal tölthetnek meg. A végeredmény az immár majdnem másfél évtizede működő zenekar talán legmélyebb munkája, egy szívszaggató, emberi és súlyos dalgyűjtemény, ami remek felvezetése a jövő februárban érkező, FORGET című Xiu Xiu-lemeznek, amely Stewart elmondása szerint a zenekar eddigi legpoposabb munkája lesz (bár a Deerhoof és a Swans tagjai mellett Charlemagne Palestine is szerepelni fog rajta).

37

Blood Orange

Freetown Sound

[Domino]

freetownsound.jpg

(stílus: alternatív R&B, funk, new wave, indie pop, spirituálé)

Dev Hynes harmadik Blood Orange-ként kiadott albuma az eddigi legegységesebb és legsúlyosabb kiadványa - fényévekkel lehagyja a viszonylag sekélyes Coastal Groovest és még kifinomultabb, mint a remek 2013-es Cupid Deluxe. Hynes tavaly két tavalyi kislemeze (a 11 perces "Do You See My Skin Through the Flames?" és a befogadhatóbb "Sandra's Smile") egyaránt a amerikai feketékkel szembeni rendőri erőszakkal foglalkozott, így nem meglepő, hogy a Freetown Sound dalai is főleg a faji és szexuális különbségeken alapuló igazságtalanságokról szólnak: a "With Him"-ben Marlon Riggs 1994-es dokumentumfilmje, a Black Is... Black Ain't részleteit halljuk, a "Love Ya"-ban pedig Ta-Nehisi Coates beszél egy fontos kisebbségi problémáról (azaz: mit szabad viselni, hogy az ne zavarjon másokat), a "Hands Up" pedig Trayvor Martin 2012-es meggyilkolásáról szól. A zene főleg a funk és a nyolcvanas évekbeli R&B hatását mutatja és jóval összefüggőbb érzést kelt, mint Hynes legutóbbi albuma, a Cupid Deluxe. Hynes főleg női énekesek számára ír dalokat, így itt is női hangok szólalnak meg a legtöbb felvételen, köztük Nelly Furtado a "Hadron Collider"-en, Carly Rae Jepsen a "Better than Me"-n, de a két legemlékezetesebb vendégszereplő Empress Of a "Best to You"-n és a Blondie énekesnője, Deborah Harry az "E.V.P."-n. Összességében a Freetown Sound nem olyan átütő erejű album, mint Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly-a vagy D'Angelo Black Messiah-ja, de attól még szépen beleilleszkedik az évtized jelentős afroamerikai zenéinek sorába.

36

Ka

Honor Killed the Samurai

[Iron Works]

honorkilledthesamurai.jpg

(stílus: keleti parti rap, tudatos hiphop, jazz rap)

2016 - többek között - az egyre őrjítőbb albummegjelentetési módszerek éve volt. Meg akartad hallgatni Beyoncé új albumát? Sajnos csak TIDAL-feliratkozással tudtad. Vagy az új Frank Ocean albumok egyikét? Apple Music-feliratkozás nélkül esélytelen. És mi van a The Life of Pablóval? Inkább ne is beszéljünk róla. Ka, a Preservationnel közös Dr. Yen Lo projektjéről is ismert New Yorki rapper eközben fogta magát, kiment a város utcáira és a járdán üldögélve kocsija csomagtartójából árulta új albumának példányait. Frissítően egyszerű és emberi ötlet volt ez az egyre elviselhetetlenebb, meglepetésszerű megjelenésekkel és egymással vetélkedő music streaming platformokkal teli zeneiparban. Az egészben pedig az volt a legjobb, hogy az Honor Killed the Samurai az év egyik legszerethetőbb raplemeze volt, egy visszafogott, de hatásos zenével és zseniális rímekkel és szójátékokkal teli gyöngyszem, ami az erőszak és drogkereskedelem által irányított New Yorki gettókba kalauzolt el. De Ka üzenete az, hogy a megváltás nem elérhetetlen - vannak, akik azért élnek, hogy másokat védjenek meg és ezzel megmentsék önmagukat. Úgy hívjuk őket, hogy szamurájok.

Következő rész (35-21)

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr738761614

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.