2016: 100 kedvenc dal (20-1)
2016. december 06. írta: aron.kovacs

2016: 100 kedvenc dal (20-1)

100songs.png

Előző rész (40-21)

A végéhez közeledik egy újabb év, ezért - ahogy azt tavaly is - újra listát készítettem a legjobb dalokról és albumokról, amiket idén hallottam. Ahogy múltkor, úgy itt is csak olyan dalok és albumok kerülhettek fel a listára, amelyek idén jelentek meg vagy idén fejtették ki igazán a hatásukat. A tavalyi hasonló témájú cikkek itt és itt olvashatók.

Vallásos áhítattal teli hiphop Chance the Rapper és Kanye jóvoltából, mellbevágó indie rock Angel Olsentől és Mitskitől, ellenállhatatlan pop Rihanna és Carly Rae Jepsen új lemezeiről. Father John Misty és FKA twigs gondolatai a szerelemről, a Dirty Projectors és a Parquet Courts panaszai az elválásról, Leonard Cohen és Nick Cave elmélkedései a halandóságról. D.R.A.M. életvidám rapjétől a Radiohead melankolikus art rockjáig; Beyoncé politikai töltetű R&B-jétől Kaytranada gondtalan tánczenééig; a Frankie Cosmos minimális indie popjától a Car Seat Headrest epikus méretű ambíciójáig - többek között - nekik köszönhetjük 2016 legjobb dalait:

Íme, a legjobb 20:

chancetherapper.jpg

20: Chance the Rapper - "All Night" (feat. Knox Fortune)

Szerzői kiadvány

Chance the Rapper megígérte a rajongóinak, hogy nagy várakozással megelőzött harmadik mixtape-je jobb album lesz, mint a Donnie Trumpet & The Social Experiment tavalyi Surfje - arra viszont kevesen számíthattak, hogy az akkor még Chance 3 néven futó Coloring Book az év legmagasabbra értékelt raplemeze lesz. Pedig most, hogy vége az évnek, egyértelművé vált, hogy Chance-t idén senki sem múlhatta felül, pedig kaptunk idén többek között új A Tribe Called Quest-, Kanye-, Kendrick- és Danny Brown-albumokat is.

A Coloring Book leginkább ragyogó optimizmusával veszi le a lábáról a hallgatót: ez a lemez egy órányi tiszta örömzene; a tavalyi Surf is hasonló hangulatú, de ez a mixtape Chance ígéretének megfelelően tényleg jobb minőségű. A rapper vallásos odaadása, apasága, a kiadóktól való függetlenség és a hasonló témák mind felszabadult, ünnepi hangulatú dalokat eredményeztek - csak rá kell nézni a borítóra (amelyen az az arckifjezés látható, amellyel Chance a kislányát nézi) és máris érezhetjük ezt.

Az egyik legjobb dal a mixtape-en azonban éppen az, amelyik félreteszi az emelkedettebb témákat: az "All Night" szövege kissé Kanye "Real Friends"-éhez hasonlóan arról panaszkodik, hogy a nagyobb hírnév több hamis barátot vonz, de a dal mégis az egyik igazi bulizós felvétel a sokszor erősen gospeles Coloring Bookon. A producer az a Kaytranada, akinek az év egyik legörömtelibb elektronikus tánczenei albumát köszönhetjük, a zene pedig tényleg a nyolcvanas évek chicagói house-előadóit idézi; ehhez az érzéshez Knox Fortune refrénje is hozzájárul, ami tényleg csak az ivásról és a szórakozásról szól. Lehet, hogy az "All We Got" vagy a "Blessings" és a hasonlók szebb és komolyabb dalok, de az "All Night" nélkül a Coloring Book jóval kevésbé élvezhető album lenne.

Még hasonló:

  • Chance the Rapper - "Summer Friends" (feat. Jeremih, Francis and the Lights)
  • Chance the Rapper - "Juke Jam" (feat. Justin Bieber, Towkio)

 

markpritchard.jpg

19: Mark Pritchard - "Beautiful People" (feat. Thom Yorke)

Warp

Ironikus, hogy miközben végre megjelent a Radiohead várva várt új albuma, az év egyik legjobb Radiohead-dalát még csak nem is maga a zenekar adta ki, hanem Mark Pritchard, a kilencvenes évek egyik jelentős brit elektronikus zenei producere. A "Beautiful People" Pritchard elmondása szerint eredetileg is a személyes veszteségről, kétségbeesésről és káoszról szólt, de az, hogy Thom Yorke énekli ezeket a fájdalmas sorokat, még egy réteget ad a már amúgy is elég mély és súlyos dalhoz. Az új Radiohead-album, az A Moon Shaped Pool legtöbb dala Yorke és barátnője elválásáról szól, ezt a személyes válságot a zenekar magához képest visszafogott, csendesen szívfájdító zenével ülteti át a lemezre. A "Beautiful People" ugyanezt teszi, de szinte jobban, mint maga a zenekar: Pritchard kifinomult, lassú hangszerelése és Yorke megszokott, szenvedő, magas hangja erőlködés nélkül találnak egymásra. A szövegből nem sokat lehet kivenni, de így is érezhető, hogy Yorke hátborzongató szavai a boldogság elveszítését, az elhagyatottságot írják le. A "Beatiful People" nem csak az év egyik legfájdalmasabb és leggyönyörűbb dala, de Thom Yorke legjobb nem Radioheades felvétele is az UNKLE 1998-as "Rabbit in Your Headlights"-a óta.

Még hasonló:

 

kaytranada.jpg

18: Kaytranada - "Glowed Up" (feat. Anderson .Paak)

XL/HW&W

Már többször is leírtam, hogy 2016 nagy felfedezettje Anderson :Paak volt, aki tavalyi megjelenését Dr. Dre visszatérő albumán idén egy nagyszerű új lemezzel és számtalan vendégszerepléssel követte jobbnál jobb kislemezeken. Felemelkedésének legemlékezetesebb pillanata talán a "Glowed Up", a Kaytranada bemutatkozó albumáról megjelent második kislemez volt.

A címben szereplő kifejezés a "felragyogásra", vagyis a hirtelen felemelkedésre és feltűnésre utal, mintha .Paak saját idei szereplésére vonatkozna. Anderson .Paak zenéjét sokszor "optimista R&B"-ként jellemzik, mert dalainak mindig pozitív kisugárzása van és minden megjelenésében van valami felemelő, valami első hallásra csábító. Épp ezért a feltörekvő kanadai house/diszkó producer, Kaytranada zenéje tökéletesen egészíti ki .Paak egyéniségét: Kay is az örömteli hangzásáról ismert, dalai fülbemászók és táncolhatók, de közben mosolyt csalnak minden hallgató arcára.

A "Glowed Up", a két előadó találkozása épp ezért az év egyik legszerethetőbb popdala, amelyen két izgalmas fiatal zenész legjobb formáját mutatva törekszik a fősodor felé. Az év mindkettejüknek tartogatott még sikereket (.Paak megjelent még a Snakehips, ScHoolboy Q, Mac Miller és az A Tribe Called Quest dalain, Kaytranada pedig Chance the Rapper vagy a BADBADNOTGOOD dalainak producereként tűnt fel és sok remixet is kiadott), de a "Glowed Up" továbbra is a két egyre jelentősebb előadó legnagyobb zenei diadala.

Még hasonló:

 

weyesblood.jpg

17: Weyes Blood - "Do You Need My Love"

Mexican Summer

Sokszor hallunk olyan panaszkodásokat, hogy "a popzene már nem olyan, mint régen", a YouTube-on pedig a Supremes dalait tartalmazó videók szinte összes kommentje valahogy úgy hangzik, hogy "azok voltak a szép idők" vagy "tizenhárom éves vagyok, de sokkal jobban szeretem ezt a zenét, mint amit a saját generációm hallgat". Csóválhatjuk a fejünket, de azért van ebben valami: hallgasd csak meg Minnie Riperton "Les Fleurs" című dalát 1970-ből, abban tényleg mindent megtalálunk. Vonósok, fúvósok, háttérénekesek és a hetvenes évek egyik legragyogóbb refrénje; ma már nem csinálnak ilyeneket.

A Natalie Meringként született Weyes Blood azonban nem foglalkozik ezzel, nagyszerű idei lemezének (Front Row Seat to Earth) központi darabja, a "Do You Need My Love" első hallásra akár a hetvenes évekből is származhatna. Ott van benne a gazdag hangszerelés, az emlékezetes refrén és minden egyéb, de ezek nem sokáig téveszthetnek meg: ez a dal nem egyszerű nosztalgikus felvétel, ami idejétmúlt hangzások előtt tiszteleg. Mering szokása szerint éles szöveget írt új albuma második kislemezéhez a különböző személyes szerelmi problémákról; a soraiból egyértelművé válik, hogy ez a dal csak a 2010-es években íródhatott. Olyan ez, mint a Front Row Seat to Earth borítója, amelyen Mering egy festői táj közepén, elegáns ruhában fekszik, csak a piszkos sportcipője lóg ki a giccsbe hajló képből. A "Do You Need My Love"-ot csak egyetlen finom részlet választja el az érzelgősségtől, de ennek köszönhetően bűntudat nélkül imádhatjuk ezt a dalt.

Még hasonló:

 

frankocean_1.jpg

16: Frank Ocean - "Ivy"

Boys Don't Cry

Frank Ocean új albuma, a Blonde megjelenése a várakozásoknak megfelelően felrobbantotta az internetet, pedig egyértelműen csendesebb és minimálisabb munka lett, mint a nagy előd, a Channel Orange. Ocean azzal egyensúlyozta ki a műfaji kísérletezés hiányát, hogy ezekhez a dalokhoz még mélyebb szövegeket írt a szerelemről, a fiatalságról és a felnőtté válásról, ezek a filozofikus és melankolikus sorok a felelősek azért, hogy a Blonde-ot egy újabb mély és intelligens neo soul remekműként könyvelhettük el.

Az, hogy az album zeneileg visszafogottabb, persze nem azt jelenti, hogy Ocean idén nem adott nekünk gyönyörű dallamokat és énekszólamokat. Az "Ivy" talán a legszebb dal a lemezen, egy visszaemlékezés valami régi szerelemre és egy elmélkedés arról, ahogy megváltozunk az eltelt évek alatt. A dal szerzői között megtaláljuk Rostam Batmanglijt és Jamie xx-et is, nem véletlen, hogy a végeredmény ilyen csodás - a  "Thinkin Bout You" óta nem hallottunk ilyen gyönyörű dallamot Franktől.

Még hasonló:

 

bloodorange.jpg

15: Blood Orange - "Augustine"

Domino

Dev Hynes apja 21 évesen költözött Sierra Leonéból Londonba, az anyja Guyanából vándorolt be. Amikor Hynes annyi idős volt, mint apja a költözés idején, ő is otthagyta a szülővárosát és New Yorkba települt át, a karrierje is itt kezdődött el. Új albuma, a Freetown Sound (a harmadik, amit Blood Orange néven adott ki) mélyebben foglalkozik saját és szülei eredetével és múltjával, mint a korábbi munkái (a címben szereplő Freetown annak a környéknek a neve, ahol Hynes apja született).

Az első kislemezként megjelent "Augustine" az egyik legjobb dal Hynes eddigi legjobb albumán, szövege elmélkedés a származásról és a reményről, a vallásról és a szerelemről. Zeneileg a dal kissé Sky Ferreira "Everything Is Embarassing"-jét idézi (amelynek társszerzője szintén Hynes volt): az erős ritmusok és a lágy zongora Hynes dalszerzésének visszatérő elemei. Egy olyan évben, amikor az idegengyűlölet egyre nagyobb teret nyert többek között az Egyesült Államokban is, az "Augustine" jólesően felszabadítónak hatott; ez egy olyan ember dala, aki bevándorlók gyermeke és maga is bevándorló, egy olyan emberé, aki hangjával, üzeneteivel és nem utolsósorban táncmozdulataival sokat tett azért, hogy soha se veszítsük el teljesen a reményt.

Még hasonló:

 

charlixcx.jpg

14: Charli XCX - "After the Afterparty" (feat. Lil Yachty)

Asylum/Atlantic UK

Az "After the Afterparty", az első kislemez Charli XCX jövőre érkező érkező új albumáról, nem a mély üzenetei vagy a filozofikus szövege miatt kapott helyet a listán. Ez a dal - a legújabb bejegyzés XCX tökéletes popdalainak listáján - nem több egy egyenes, hagyományos bulihimnusznál a Rihanna-féle "Pon de Replay" (ami egy említést is kap a szövegben) és Miley Cyrus "We Can't Stop"-ja nyomán. XCX és Lil Yachty szövegének egyetlen témája a soha véget nem érő bulizás, ami még a másvilágon is folytatódik és amire mindenki meg van hívva. A dalt az a modernista beütés teszi különösen vonzóvá, amit a producerként közreműködő SOPHIE visz bele; a korábban megjelent Vroom Vroom EP vegyesebb fogadtatásban részesült felvételeivel ellentétben az "After the Afterparty" a szélesebb közönség számára is könnyebben befogadható. A dal egy újabb bizonyíték arra is, hogy Yachty AutoTune-nal kezelt motyogása egyszerűen minden környezetben működik. XCX később azt mondta, hogy a következő albuma (amelynek várhatóan SOPHIE és a Stargate lesznek a producerei) 2017 legjobb poplemeze lesz. Az "After the Afterparty"-t hallva ez nem is tűnik elképzelhetetlennek.

Még hasonló:

 

kaitlynaureliasmith.jpg

13: Kaitlyn Aurelia Smith - "Existence in the Unfurling"

Western Vinyl

A Los Angelesben élő zeneszerző Kaitlyn Aurelia Smith EARS című idei albuma az év legnagyobb meglepetései közé tartozott: látszólag a semmiből jött, de mindenkit elkápráztatott, jobban, mint szinte bármelyik elektronikus és ambient lemez az elmúlt 12 hónapból. Az EARS dalain Smith az akusztikus hangokat elektronikussá, a szintetikus hangokat pedig természetessé változtatja, a dalaiban egyszerre ott van a new age misztikuma, a field recordings-lemezek természetközelisége, valamint a progresszív elektronikus zene és az Oneohtrix Point Never-féle modern szintetizátorzene űrbélisége. A lemez utolsó dala, a tizenegy perces "Existence in the Unfurling" foglalja össze legjobban az EARS nem evilági szépségű, de attól még nagyon is avantgárd hangzását. Pár hónappal az album megjelenése után érkezett is a folytatás Smith és Suzanne Ciani, az elektronikus zene egyik nyolcvanas évekbeli úttörője közös lemeze formájában (Sunergy). Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy Kaitlyn Aurelia Smith legalább annyira jelentős zenész most, mint Ciani volt néhány évtizeddel korábban.

Még hasonló:

 

nickcave.jpg

12: Nick Cave and the Bad Seeds - "I Need You"

Bad Seed Ltd.

Ebben az évben három lehangoló korszakos remekmű jelent meg a halandóságról és nehéz eldönteni, melyik volt közülük a legmegejtőbb és a legsúlyosabb. Ezek közül kettőt olyan előadó vett fel, aki tudta, hogy ez az album lesz a hattyúdala: David Bowie 18 hónapon keresztül küzdött a rákkal, utolsó lemeze, a Blackstar ezalatt született. Leonard Cohen szintén tudta, hogy nincs sok neki hátra, amikor megírta és felvette utolsó albuma, a You Want It Darker dalait - ezt ő maga is elmondta nem sokkal az album megjelenése előtt. A harmadik album, Nick Cave és a Bad Seeds Skeleton Tree-je azonban kicsit kilóg a sorból, hiszen a művész itt nem saját közelgő elmúlásán mereng, hanem egy elveszített szerettének állít zenei emléket és az ő halála okozta szenvedést és ürességet énekli meg (tavaly Cave 15 éves fia, Arthur meghalt, miután lezuhant egy szikláról nem messze a család brightoni otthonától). Az album minden felvétele egy-egy sötét tónusú siratódal, de az "I Need You" talán a legerősebb a gyűjteményből, ez a Skeleton Tree érzelmi súlya miatt nehezen megemészthető központi darabja. Ahogy Cave a sokszor ismételt "Semmi sem számít igazán" és a "Csak lélegezz, csak lélegezz" sorokat énekli, minden hallgatással majdnem sírásra késztet minket.

Még hasonló:

 

beyonce.png

11: Beyoncé - "Hold Up"

Parkwood/Columbia

Beyoncé máris klasszikusnak számító idei albumán, a Lemonade-en találunk feminista és rendőri erőszak ellen felszólaló himnuszokat is, de a legjobb pillanat talán a személyes vallomásoknál maradó "Hold Up". Az albumot az énekesnő magánéleti problémái inspirálták (azaz a Jay Z és Beyoncé házasságában fellépő feszültségek), ezekről pedig Beyoncé a "Hold Up"-on beszél a legnyíltabban: egyrészt biztosítja a szerelmét arról, hogy senki sem szereti annyira, mint ő (méghozzá a Yeah Yeah Yeahs "Maps"-ének egyik sorával), másrészt pedig megkérdőjelezi ugyanannak a férfinak a hűségét és a mellette való elkötelezettségét. A szöveg igazából elég dühös és bosszús - még szerencse, hogy a dal producere, Diplo ellensúlyozza ezt a könnyed és felemelő reggae-hangszereléssel (ez amúgy kissé a 2008-as Top Ranking mixtape-et és az első Major Lazer-albumot juttatja eszünkbe). Megtaláljuk a dal szerzői között Josh Tillmant (Father John Misty) is, aki saját elmondása szerint az első verzét és a refrén dallamát szolgáltatta. És ott van még a videó is, ami a Lemonade-hez készült egyórás filmben is szerepel: itt Beyoncé egy rikítóan sárga ruhában sétálgat az utcán és különböző tárgyakat pusztít el egy baseballütővel. Még csak nem is túlzás azt mondani, hogy főleg ezért az öt percért volt érdemes végignézni a filmet.

Még hasonló:

 

kanyewest.jpg

10: Kanye West - "Ultralight Beam"

GOOD Music/Def Jam/Roc-A-Fella

Kanye West nem akármilyen évet tudhat maga mögött: az első hónapok azzal teltek, hogy Ye mindenkit felidegesített új albuma elnyújtott és túlbonyolított felvezetésével, amelynek során többször megváltoztatta a még meg sem jelent nagylemez címét (ki emlékszik rá, hogy eredetileg So Help Me God lett volna a cím?) és kibírhatatlanul hosszú várakozásra ítélte a rajongókat. Aztán még a The Life of Pablo megjelenése után is többször változtatott az "élő, lélegző művészi önkifejezésen", ahogy az albumot jellemezte. Ezt követően mindenféle kétes kijelentéseket tett, megszervezte az évtized legforradalmibb koncertkörútját, majd kórházba került.

Sokat lehetne beszélni a TLOP-ról, de azt senki sem tagadhatja le, hogy a nyitánya az év egyik legjobb és legnagyobb hatású dala. Az "Ultralight Beam" elején egy ördögűzést végző - na jó, csak nagy beleéléssel imádkozó - kislány hangját halljuk (a forrás ez az Instagram-poszt) és ez a vallásos hév az egész dalt áthatja. Ezért részben Chance the Rapper megjelenése a felelős, aki a dal társszerzője és vendégrapperként is megjelenik (The-Dream, Kirk Franklin és Kelly Price hangját is hallhatjuk). A felemelő, optimista gospeles hangzás, ami az "Ultralight Beam"-et jellemzi, később meghatározónak bizonyult az egész év rap- és popzenéjében: Chance Coloring Bookja vagy serpentwithfeet blisters EP-je nem lettek volna ugyanolyanok Kanye legjobb idei dala nélkül.

Még hasonló:

  • Kanye West - "Waves"
  • Francis and the Lights - "Friends" (feat. Bon Iver, Kanye West)

 

jessylanza.jpg

9: Jessy Lanza - "It Means I Love You"

Hyperdub

Jessy Lanza Oh No című új albumán ismerős hangzásokat használ fel - a nyolcvanas évek chicagói house-a, a kilencvenes évek R&B-je, a 2010-es évek footworkje - hogy megteremtse saját, egyedi stílusát. A dalai azért működnek ilyen kifogástalanul, mert elég dallamosak és táncolhatók ahhoz, hogy a nagyközönség is könnyen befogadhassa őket, de közben elég újítók ahhoz, hogy az előremutató popzene rajongói és a szigorúbb kritikusok is elismerjék. A legnagyobb sikert az albumról elsőként megjelent felvétel, az "It Means I Love You" éri el, amely felhasználja az összes említett hangzást, de közben összetéveszthetetlenül 2010-es évekbeli dal - és még több annál: ha meghallgatjuk, azonnal egyértelművé válik, hogy senki sem vehette fel, csakis Jessy Lanza. Ez pedig a legnagyobb dicséret az összes közül: Lanzának sikerült egy olyan egyéni stílust és hangást kialakítania, ami a mai popzenei színtérből csak rá jellemző. És mellesleg az "It Means I Love You" klubokban is ugyanolyan jól szól, mint bármelyik ismertebb előadó vagy producer dalai.

Még hasonló:

 

carlyraejepsen1.jpg

8: Carly Rae Jepsen - "Cry"

604/School Boy/Interscope

Ez tiszta bűnös élvezet. Na jó, annyira azért mégsem: amikor Carly Rae Jepsen, az egykori tinipop-kedvenc (nagyon is bölcsen) úgy döntött, nem próbál meg még egy olyan fülbemászó, naiv nemzetközi slágert teremteni, mint a 2012-es "Call Me Maybe", hanem inkább a nyolcvanas éveket idéző érettebb szintipop irányába megy tovább, több száz dalt írt a szerelemről (a boldog és a kevésbé boldog fajtáról egyaránt). Ezekből állt össze nagyszerű tavalyi lemeze, az E•MO•TION, ami kereskedelmileg nem lett annyira sikeres, mint elődei, de cserébe az indie rock-rajongók kedvenc popénekesévé avatta CRJ-t. Persze voltak dalok, amik már nem fértek fel erre a lemezre, ezek közül néhány az idei E•MO•TION: Side B című EP-n látott napvilágot. Ez a válogatás ugyanolyan szerethető, mint a tavalyi nagylemez; nem minden dala tökéletes, de van rajtuk igazán minőségi darab. A legjobb pedig a "Cry", egy viszonylag szomorú dal a viszonzatlan szerelemről, ami azért nem működik, mert Jepsen partnere nem képes ugyanazt érezni, amit a nő érez iránta. A dal azért működik olyan jól, mert az E•MO•TION legjobb pillanataihoz hasonlóan az ügyes hangszerelés és a könnyedén fülbemászó dallamok gyorsan leveszik a lábáról még a legválogatósabb hallgatót is, CRJ pedig képes tényleg igazi érzelmeket vinni az énekszólamába.

Még hasonló:

 

daydreaming.jpg

7: Radiohead - "Daydreaming"

XL

A Radiohead egyik albumát sem nevezhetjük vidámnak, de az A Moon Shaped Pool talán a legfájdalmasabb dalgyűjtemény, amit a brit zenekar valaha kiadott a kezei közül. Minden dal elég lehangoló, de a második kislemezként megjelent "Daydreaming" még így is kiemelkedően szomorú: Thom Yorke szűkszavú sorai mögött a válása és a világ helyzete miatt érzett elhagyatottság és aggodalom húzódik meg. Yorke itt végleg feladja az ideák keresését és elítéli az álmodozókat, akik "sosem tanulnak". A Paul Thomas Anderson-rendezte videoklipben Yorke céltalanul bolyong a saját világában, ahol senkivel sem tud kapcsolatot teremteni, végül egy barlangban húzza meg magát egyedül (a dal és a videó is Platón barlanghasonlatát idézi), utalva ezzel saját egyedüllétére, de ez egy metafora is a világban történő szörnyűségek elől való menekülésre és a nagy álmok feladására. Az A Moon Shaped Pool hamisítatlan Radiohead-album volt, a "Daydreaming" pedig talán a leginkább Radioheades dal róla (igen, ez már létező jelzőnek számít).

Még hasonló:

 

serpentwithfeet.jpg

6: serpentwithfeet - "flickering"

Tri Angle

Ebben az évben sokan beszéltek a gospel újjáéledéséről - főleg Kanye The Life of Pablójával és Chance Coloring Bookjával kapcsolatban használták ezt a kifejezést. Pedig a neo-gospel igazi diadala az első serpentwithfeet EP volt (ez amúgy a New Yorki queer zenei színtér meghatározó alakjának számító Josiah Wise projektje), ez a The Haxan Cloak feketemágiájával kiegészített pogány/spirituális poszt-klubzenével teli kiadvány. Wise ezeken a dalokon egy végig megnevezetlen személyhez beszél - bár egyszer sem jelennek meg az EP-n olyan szavak, hogy "Isten" vagy "Úr", valahogy mégis sejthető, hogy kihez intézi sorait az énekes. A "flickering" zeneileg talán az EP leginkább lenyűgöző felvétele, ahogy a szövege is jól összefoglalja a blisters üzenetét: "Feléd emelem a kezeimet/A szívem erős/Az akaratom erős/Vedd magadhoz ezt a testet/Ne engedd, hogy kételkedjek benned/Felajánlom neked önmagamat/Vedd el, amit neked adok". Többféleképpen is lehet értelmezni ezeket a sorokat (Istenhez beszél? Egy szeretőhöz?), de annyi biztos, hogy Kanye és Chance "gospeles" dalai elbújhatnak a "flickering" mellett.

Még hasonló:

 

angelolsen.jpg

5: Angel Olsen - "Intern"

Jagjaguwar

2016. június 1-én feltűnt a YouTube-on Angel Olsen új videoklipje az "Intern" című dalhoz, ami idei albuma, a MY WOMAN első kislemezeként jelent meg. A dal hatása leírhatatlan volt: Olsen legutóbbi lemeze, a nagyszerű Burn Your Fire for No Witness két éve jelent meg és lo-fi alternatív country/folk rock hangzással vette le a lábukról az indie rock-rajongókat, de az "Intern"-t hallgatva már az első másodperctől kezdve éreztük, hogy itt valami teljesen más következik. A dal elhagyta az Olsen zenéjét korábban meghatározó gitárokat, szintipopra cserélve a Burn Your Fire for No Witness és elődei hagyományosabb hangzását. A szöveg arról szól, hogy mindannyian arra vagyunk kényszerítve, hogy felkeljünk, dolgozzunk, "legyünk valakik" - így van ez a szerelemben és az egész életben is. Olsen azonban fellázad a társadalom visszatartó ereje ellen, a kiutat a szerelembe esésben és a művészetben keresi: "Csak élni szeretnék és valami valódit alkotni", énekli. Az "Intern" jól összefoglalja az album női fájdalmat, szomorúságot és reményt megéneklő szövegeit. Épp ezért ez a dal az egyik legjobb albumnyitó felvétel, amit évek óta hallottam - visszafogottabb, mint a MY WOMAN későbbi, epikus darabjai (a "Sister" vagy a "Woman"), de tökéletes bevezető ezekhez a dalokhoz, mint egy ajtó, amelyen keresztül egy izgalmas, új világba léphetünk. Az "Intern" új korszakot nyitott Angel Olsen karrierjében - úgy is mondhatjuk, hogy ettől a daltól számíthatjuk uralkodása kezdetét az indie rock legjelentősebb női hangjaként.

Még hasonló:

 

juniorboys.jpeg

4: Junior Boys - "Big Black Coat"

City Slang

A kanadai Junior Boys (vagyis Jeremy Greenspan és Matt Didemus párosa) még az előző évtized első felében tűnt fel először, akkoriban, amikor az indie rock és az elektronikus tánczene először kezdett közeledni egymáshoz. Ezeknek az izgalmas éveknek két alapvető nagylemeze is a páros nevéhez fűződött: az első a 2004-es debütálásuk, a Last Exit volt, a második pedig a 2006-os folytatás, a So This Is Goodbye. Ezeken az albumokon Greenspan és Didemus a nyolcvanas évek szintipopjának (New Order, Bronski Beat) hatását trendi glitch-pop hangzással korszerűsítették, olyan underground tánczenei slágereket teremtve, mint a "High Come Down" vagy az "In the Morning".

Később, amikor ez az indie rock/elektropop hullám már kifutóban volt, a Junior Boys továbbra sem adta meg magát, ugyanennek a hangzásnak további változatait próbálták ki következő lemezeiken; a Begone Dull Care (2009) és az It's All True (2011) már nem voltak olyan úttörő alkotások, mint elődeik, de továbbra is meggyőző albumok voltak egy-két igazán zseniális dallal (például az utóbbi lemezt záró "Banana Ripple").

Idei lemezükön azonban Greenspan és Didemus újra legjobb formájukat mutatják és képesek úgy megújítani a hangzásukat, ahogy eddig még soha - miközben nem távolodnak el túlságosan a megszokott Junior Boys-stílustól. A Big Black Coat ugyanúgy mutatja a nyolcvanas évek detroiti technójának hatását, ahogy a krautrockét, a diszkóét, az Arthur Russell-féle house-ét, a Robert Hood-féle minimális technóét és a Prince-féle korai dance-punkét. Az album legjobb pillanata pedig megint csak az utolsó dal, ami itt egyben a címadó felvétel is. Greenspan és Didemus ezen a dalon is ugyanolyan törékenyek és érzékenyek, mint legjobb felvételeiken, de a minimális techno-ritmusoknak és a tényleg elképesztő szintiknek köszönhetően ez a Junior Boys egyik legnagyszabásúbb dala és legnagyobb sikere is.

Még hasonló:

 

mitski.jpg

3: Mitski - "Your Best American Girl"

Dead Oceans

A "Your Best American Girl" (az első kislemez Mitski nagy sikerű negyedik lemezéről, a Puberty 2-ról) kétségtelenül az év indie rock-himnusza. Mitski, a Japánban született, de New Yorkban élő előadó itt a kultúrák közötti áthidalhatatlan szakadékokról énekel, amelyek miatt még egy boldognak tűnő kapcsolat is zátonyra futhat. Bár a refrénben Mitski azt ígéri, hogy megpróbál a lehető legjobb amerikai lány lenni az ízig-vérig amerikai fiúja számára, de a dal felemelően dühös gitárjai és harcias hangvétele ellenállnak a betagozódásnak. Ha megnézed a videót, még egyértelművé válik az üzenet: Mitski tudja, hogy kilóg abból a társadalomból, amelyben érvényesülni próbál és nagy eséllyel mindig kitaszítottnak és idegennek fog számítani, de a "Your Best American Girl"-ben ez ellen úgy lázad fel, hogy elfogadja önmagát olyannak, amilyen és megmutatja, hogy büszke a másságára. Ezzel a dallal Mitski végre betört az indie rock élvonalába, de megteremtette a független zene egy új klasszikusát is, amelynek dallama már most úgy beleivódott a tudatunkba, mint a "Loser"-é vagy a "Gold Soundz"-é.

Még hasonló:

 

frankocean2.jpg

2: Frank Ocean - "Nikes"

Boys Don't Cry

2016. Augusztus 19-én megtörtént az, amire már hosszú évek óta vártunk: megjelent Frank Ocean új albuma, a már klasszikusnak számító 2012-es Channel Orange folytatása. De mégsem volt felhőtlen az öröm, mert az Endless, ez a viszonylag eseménytelen videóalbum mégsem az volt, amire számítottunk. Frank szerencsére már a következő nap megnyugtatott minket egy új videoklippel, ami valódi visszatérő albumának első kislemezéhez készült - ez a dal pedig az év egyik legjobbjának bizonyult.

A videó színek, fények, mozdulatok, meztelen testek, digitálisan eltorzított képek és csillámpor kaotikus egyvelege volt, ami távolabb se lehetett volna az Endless fekete-fehér, elnyújtott felvételeitől. A dalban két különböző hang szólal meg - mindkettő Franktől származik, csak az első verzét magasított, a másodikat pedig rendes hangon adja elő. Az albumon hallható változaton ez a kettősség nincs jelen, így a dal jobban beleolvad a Blonde minimális, álmodozó hangzásába, bár így elveszik az izgalom és a feszültség, ami a videóban szereplő verzióban érezhető. A "Nikes" volt a tökéletes visszatérő kislemez a pop valódi királyának, aki most egyértelműen a legfontosabb hang nem csak az afroamerikai zenében, de az egész populáris zenében úgy, ahogy van - amikor Frank azt énekli a második verzében, hogy "Most meglátjuk a jövőt", az nem is tűnik olyan nagyképűnek.

Még hasonló:

 

dramyachty2.jpg

1: D.R.A.M. - "Broccoli" (feat. Lil Yachty)

Atlantic/Empire

A nyár dala. Az év dala. Az élet dala. Túlzás? Talán az. De az is lehet, hogy nem. Az a csilingelő zongora szinte kimászik a hangszóróból, hogy háromdimenziós alakot öltsön. Yachty monoton, AutoTune-olt szövegelése itt olyan, mint egy örömkiáltás. D.R.A.M. el sem tudja mondani, milyen jól érzi magát. Ők az év két legvalószínűtlenebb sztárja: D.R.A.M., a mély hangú, mindig mosolygó karibi zene felől érkező bulikirály és az internetes személyiség Lil Yachty, aki úgy hangzik, mintha a tizenéves Future-nek és egy számítógépnek gyereke született volna. Utóbbi tavaly még sehol sem volt, az előbbi pedig a legjobb úton volt afelé, hogy örökre a "Cha Cha"-s rapperként vonuljon be (lábjegyzetként) a zenetörténetbe, vagy, ami még rosszabb: a rapperként, akit Drake lekoppintott a "Hotline Bling"-en. De ezen a dalon mindenkinek megmutatták, hogy nincs náluk jókedvűbb ember a Földön. Tökmindegy, hogy a szöveg a marihuánáról vagy tényleg egy brokkoliról szól-e: ezt a dalt nem lehet elemezni, darabjaira szedni és megmagyarázni. A "Broccoli" egy életérzés, a gondtalanságé, a vidámságé és a féktelen bulizásé. Egy olyan életérzés, amelyikből idén vészesen kevés jutott nekünk. Ebben az évben elvesztettük David Bowie-t, Leonard Cohent és Prince-t, végig kellett néznünk, ahogy a világon átsöpör a bizalmatlanság és az idegengyűlölet hulláma és le kellett nyelnünk, hogy Donald Trump lesz az Egyesült Államok következő elnöke. De csak fel kellet tennünk D.R.A.M. és Lil Yachty nevetségesen zseniális mesterművét és megnyugodhattunk: még nem veszett ki minden jó érzés a világból.

Még hasonló:

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr7112026827

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.