2016: 100 kedvenc dal (40-21)
2016. december 05. írta: aron.kovacs

2016: 100 kedvenc dal (40-21)

100songs.png

Előző rész (60-41)

A végéhez közeledik egy újabb év, ezért - ahogy azt tavaly is - újra listát készítettem a legjobb dalokról és albumokról, amiket idén hallottam. Ahogy múltkor, úgy itt is csak olyan dalok és albumok kerülhettek fel a listára, amelyek idén jelentek meg vagy idén fejtették ki igazán a hatásukat. A tavalyi hasonló témájú cikkek itt és itt olvashatók.

Vallásos áhítattal teli hiphop Chance the Rapper és Kanye jóvoltából, mellbevágó indie rock Angel Olsentől és Mitskitől, ellenállhatatlan pop Rihanna és Carly Rae Jepsen új lemezeiről. Father John Misty és FKA twigs gondolatai a szerelemről, a Dirty Projectors és a Parquet Courts panaszai az elválásról, Leonard Cohen és Nick Cave elmélkedései a halandóságról. D.R.A.M. életvidám rapjétől a Radiohead melankolikus art rockjáig; Beyoncé politikai töltetű R&B-jétől Kaytranada gondtalan tánczenééig; a Frankie Cosmos minimális indie popjától a Car Seat Headrest epikus méretű ambíciójáig - többek között - nekik köszönhetjük 2016 legjobb dalait:

supernatural.jpg

40: Danny L Harle
"Super Natural" (feat. Carly Rae Jepsen)

PC Music

Már 2013-as bemutatkozó kislemeze, a "Broken Flowers" is egyértelművé tette, hogy Danny L Harle csinálja a legkönnyebben befogadható zenét a PC Music-kollektíva tagjai közül. A "Super Natural" azonban nem csak a producer karrierjének eddigi csúcspontja, de az idei év egyik legizgalmasabb popdala is: egy mainstream és egy underground előadó minden tekintetben sikeres találkozása. Carly Rae Jepsen persze egyre inkább az "alternatív" popzene egyik vezető alakjának tekinthető, de a 2012-es "Call Me Maybe" révén mégis az ő nevéhez köthető az évtized egyik nagy tinipop-klasszikusa - ezzel szemben Danny L Harle és a PC Music kiadó munkájáért mindig csak egy szűkebb réteg rajongott. Bár az utóbbi években a "Broken Flowers" is kezdett beszivárogni a köztudatba, ahogy a "Hey QT" és SOPHIE néhány felvétele is nagyobb közönségekhez jutott el, mégis a "Super Natural" a PC Music nagy áttörése a mainstream pop felé.

Még hasonló:

 

burnthewitch.jpeg

39: Radiohead
"Burn the Witch"

XL

2015 utolsó napjainak egyikén a Radiohead váratlan karácsonyi ajándékkal lepte meg a rajongóit: napvilágot látott egy eddig ismeretlen daluk, a "Spectre" - amit a zenekar az azonos című James Bond-filmhez vett fel, ám érthetetlen okokból a producerek inkább egy nyálas Sam Smith-dalt használtak helyette. A "Spectre" pozitív fogadtatásban részesült; részben azért, mert tényleg jobb Bond-betétdal lett volna, mint a "Writing's on the Wall", részben pedig azért, mert az első új Radiohead-dal volt öt éve. A "Spectre" tényleg nem volt rossz próbálkozás - túláradó nagyzenekari hangszerelések, kissé sötét és rejtélyes hangulat - de amikor május elején megjelent a Radiohead "igazi" új kislemeze, igazán egyértelművé vált, hogy a régóta várt új album nem fog csalódást okozni.

A "Burn the Witch"-ben megtaláljuk ugyanazt a (Jonny Greenwood által hangszerelt) nagyzenekari hangzást, amit a "Spectre"-ben megismertünk, de a vonósok itt jóval agresszívabbak és baljósabbak. Thom Yorke pár évtizeddel ezelőtt politikai rémálmokról és elidegenedésről énekelt - a 2010-es években pedig mindaz, amit megjósolt az olyan lemezeken, mint az OK Computer vagy a Kid A, a szeme előtt történt meg. A "Burn the Witch" - egy dal, amelyen Yorke már a Kid A idején elkezdett dolgozni - összefoglalja mindazt a paranoiát és aggodalmat, amelyet a Radiohead vezetője az elmúlt évtizedekben átélt és ami most, a Brexit és Donald Trump győzelmének évében látszólag maradéktalanul valóra vált. "Ez egy alacsonyan repülő pánikroham", énekli a refrén előtt Yorke. Ez talán a legtöbbet mondó sor, amit idén elénekeltek.

Még hasonló:

 

agoodnightintheghetto_1.jpg

38: Kamaiyah
"Out the Bottle"

Szerzői kiadvány

Kamaiyah tavaly tűnt fel először a mainstream hiphop színtéren nagy sikerű bemutatkozó kislemezével ("How Does It Feel"), most pedig már nagyon úgy látszik, hogy ő lehet 2016 egyik legfontosabb új rappere. Megjelent YG és Drake mellett az előbbi előadó "Why You Always Hatin?" című kislemezén, és ami a legfontosabb: kiadta első mixtape-jét, ami nagyon jó fogadtatásban részesült a kritikusok és a hallgatók körében. Az A Good Night in the Ghettón nem találunk mély üzeneteket, ezek a dalok főleg a szórakozásról, a bulizásról szólnak és a lehető legjobb háttérzeneként szolgálnak ugyanezekhez a tevékenységekhez. Az "Out the Bottle", egy lehengerlő magabiztossággal teli dal, amely az alkoholt és Kamaiyah áttörését ünnepli, talán a legjobb pillanat ezen az elejétől a végéig kifogástalan mixtape-en. Csak így tovább!

Még hasonló:

 

cashmachine.jpg

37: D.R.A.M.
"Cash Machine"

Atlantic/Empire

Szeptemberben már nem számított újdonságnak, hogy D.R.A.M. minden kislemeze még életigenlőbb és fülbemászóbb, mint az előző és a "Cash Machine" sem okozott csalódást. Ez volt a harmadikként megjelent dal a rapper bemutatkozó lemezéről, a "Broccoli" mindent elsöprő sikerét és a hasonlóan remek "Cute"-ot követte, a mérce pedig ugyanolyan magasan maradt: egy Ray Charles-hangmintának és a mainstream popzenében már évek óta nagyon népszerűnek számító Ricky Reed producer hangszerelésének köszönhetően a "Cash Machine" az album legemlékezetesebb dallamainak egyikével büszkélkedhet. D.R.A.M. itt sem tesz nagy felismeréseket - a dal üzenete összefoglalható annyival, hogy az elbeszélő régebben szegény volt és senki sem foglalkozott vele, most pedig gazdag és versengenek érte a szebbnél szebb nők. De egy dolog nem változik: egyszerűen lehetetlen nem szeretni.

Még hasonló:

 

frankiesinatra.jpg

36: The Avalanches
"Frankie Sinatra" (feat. Danny Brown, MF DOOM)

Modular/Astralwerks/XL/EMI

Nem hiszem, hogy van még egy dal a listán, amit akkora várakozás előzött meg, mint ezt; a "Frankie Sinatra" volt az Avalanches első új dala 16 év távollét után - és azt se felejtsük el, hogy az ausztrál formációnak az előző évtized egyik legnagyobb hatású elektronikus lemezének, a Since I Left You-nak kellett méltó folytatást teremtenie. Arra a kérdésre, hogy mennyire jártak sikerrel, nem egyértelmű a válasz. Sokan biztos elutasítják a "Frankie Sinatra"-t, hiszen nem egy nagyon komolyan vehető dalról van szó: ez inkább amolyan novelty-felvétel, egy vendégrapperekkel (nem is akármilyenekkel: Danny Brown és MF DOOM egyaránt az alternatív hiphop legjobbjai közé tartoznak) feldobott nyárias calypso-dalocska. Azonban a "Frankie Sinatra" is az olyan ellenállhatatlanul vidám és gondtalan dalok közé tartozik, amelyekre minden nyáron szükségünk van; ami tavaly Jamie xx "Good Times"-a volt, az idén az Avalanches visszatérő kislemeze, a két felvétel minőségében pedig nincs is akkora különbség.

Még hasonló:

 

forthoseofyou_1.jpg

35: Huerco S.
"Promises of Fertility"

Proibito

Huerco S. új albuma, a For Those of You Who Have Never (And Also Those Who Have) nem csak az év legjobb ambient lemeze; annak ellenére, hogy csak fél éve jelent meg, máris helyet követel magának a műfaj történetének legjobb és legjelentősebb kiadványai között. A Kansasből származó, de Brooklynban élő producer második nagylemeze (az első a 2013-as, szintén nagyszerű Colonial Patterns) első hallásra viszonylag eseménytelennek tűnik: nincsenek rajta ritmusok, csak fojtottan lüktető szintetizátorok csak visszafogottan sziszegő zaj. Az utolsó előttiként érkező "Promises of Fertility" az egyik legérzékenyebb felvétel az elejétől a végéig csodás albumon, a hagyományos ambient zenébe itt is a techno és a dub emlékei szövődnek. Rég hallottunk már ennyire minimális zenét, ami mégis maximálisan lefoglalja a hallgatót.

Még hasonló:

 

youdon_tthink.jpg

34: Alex Lahey
"You Don't Think You Like People Like Me"

Szerzői kiadvány

Miután Courtney Barnett és bemutatkozó lemeze, a Sometimes I Sit and Think, and Sometimes I Just Sit tavaly meghódította a világot (és helyet kapott a Rolling Stone év végi listáján), megnőtt az érdeklődés az ausztrál indie rock iránt. A legjobb dal, ami idén a kontinensről érkezett, pedig Alex Lahey bemutatkozó kislemeze volt, egy rövid és egyszerű, de energikus és fülbemászó punk dalocska, ami még szórakoztatóbb is, mint Barnett borús megfigyelései. A téma nem túl felemelő: az elbeszélő nem biztos benne, hogy a barátja tényleg szereti, ezért kérdőre vonja, hogy komolyan gondolja-e egyáltalán a kapcsolatukat. Maga a dal primitív, garázsrockos hangulatával azonban éppen azt idézi fel bennünk, hogy miért szerettünk bele egykor az indie rockba; és ebbe a dalba is nagyon könnyű beleszeretni.

Még hasonló:

 

telefone_1.jpg

33: Noname
"Diddy Bop" (feat. Raury, Cam O'bi)

Szerzői kiadvány

Kamaiyah mellett Noname volt az év legjobb új női rappere, bemutatkozó mixtape-je, a Telefone pedig nem sokkal maradt el az A Good Night in the Ghettótól. A legjobb dal, a "Diddy Bop" viszont tényleg ott volt az év legszerethetőbb rapfelvételei között: Noname és a két vendégszereplő (a soulos/folkos stílusáról ismert atlantai Raury és Cam O'bi producer) a fülbemászó, meleg produkció fölött a szép - vagy szebb - időkről beszélnek. Néha nem is lehet rappelésnek nevezni azt, amit csinálnak; az inkább félúton van a slam poetry és az éneklés között. A címben szereplő Diddy Bop kifejezés amúgy a kilencvenes évek sikeres hiphop producere, P. Diddy ikonikus táncmozdulatára utal - a dal és Noname visszaemlékezései a Chicagóban eltöltött gyerekkorára pedig tényleg abba az évtizedbe repítik vissza a hallgatókat.

Még hasonló:

 

nextthing_1.jpg

32: Frankie Cosmos
"On the Lips"

Bayonet

Ahogy az összes dal a Next Thing címet viselő második Frankie Cosmos-albumon, úgy az "On the Lips" is egy mindannyiunk számára ismerős, mindennapos történetet mesél el mindössze néhány sorral; de ezt úgy teszi, hogy több érzelmet sűrít össze, mint más előadók tízperces felvételei. A dalban Greta Kline meglát egy fiút a vonaton, de nem szólítja meg. Miután leszállt, egyrészt szomorú az elszalasztott lehetőség miatt, másrészt pedig nem biztos benne, hogy tényleg sikeres lett volna-e, ha megteszi az első lépést. A dal mindössze egy percet és negyvenkilenc másodpercet foglal el az albumon - vagyis átlagos hosszúságú Frankie Cosmos-dal - de Kline kissé félénk és gátlásos soraiban mégis sokan magukra ismerhetnek. Az "On the Lips" egyelőre a Frankie Cosmos minimális indie popjának legnagyobb eredménye.

Még hasonló:

 

bloodonme.jpg

31: Sampha
"Blood on Me"

Young Turks

Három évvel első kislemeze (a "Too Much" / "Happens") után Sampha, az elektronikus zenét soullal vegyítő brit énekes-dalszerző új dalokkal tért vissza - és nem is akármilyenekkel. Második új kislemeze, a "Blood on Me" az eddigi legjobbja, egy erősen nyomasztó felvétel, amelynek rémálomszerű sorai azt írják le, ahogy Sampha a saját lelke mélyén megbújó félelmektől próbál menekülni. De Sampha ezen kívül is elég szép évet tudhat maga mögött: olyan előadók dalain kapott szerepet, mint Kanye West ("Saint Pablo"), Frank Ocean ("Alabama") vagy Solange ("Don't Touch My Hair") és most már első nagylemeze kiadására készül (a Process jövő februárban jelenik meg). Ha a többi dal is olyan szintű lesz, mint a "Timmy's Prayer" és a "Blood on Me", akkor Sampháé lehet az év egyik legjobb albuma.

Még hasonló:

 

mywoman_1.jpg

30: Angel Olsen
"Sister"

Jagjaguwar

Bár Angel Olsen minden tekintetben lenyűgöző új albuma, a MY WOMAN új irányt és egységes hangzást mutatott, mégis sok különböző stílus keveredett rajta. Nézzük csak meg a három egyaránt zseniális kislemezt: az "Intern" egy az álmodozó szintipop, a "Shut Up Kiss Me" a diadalmas garázsrock, az epikus "Sister" pedig a pszichedelikus rock és a folk rock elemeit adják az albumhoz. A majdnem nyolcperces utóbbi felvétel a leghosszabb az albumon (a másik epikus darab, a "Woman" csak pár másodperccel rövidebb), lágy folk-poppal indul, ami akár Olsen korábbi, visszafogottabb lemezeiről is származhatna (például a 2012-es Half Way Home-ról), a végén azonban Neil Youngot is megszégyenítő folk rock-zúzássá teljesedik ki. (Azt amúgy észrevette valaki, hogy Neil Young maga is kiadott idén egy albumot? Én valahogy elsiklottam fölötte, talán túlságosan el voltam foglalva az új Angel Olsennel.)

Még hasonló:

 

reallydoe_1.jpg

29: Danny Brown
"Really Doe" (feat. Kendrick Lamar, Ab-Soul, Earl Sweatshirt)

Warp

Bár sokak szerint Danny Brown a kortárs hiphop egyik legjelentősebb alakja, új lemeze, az Atrocity Exhibition nem is nagyon nevezhető hiphop albumnak. Az album címét a Joy Division Closerjének nyitódala inspirálta (azt pedig J. G. Ballard regénye), a zene pedig leginkább a posztpunkhoz és az indusztriális rockhoz van közel, nem pedig ahhoz, amit általában hiphopnak szoktunk nevezni. Az egyetlen igazi kivétel a harmadik kislemezként megjelent "Really Doe" - a kevés dal egyike, amelyiken vendégrappereket is találunk - ami viszont igazi súlyos hardcore hiphop felvétel, amelyen a három rapper jól kioszt mindenkit, akinek abban a szerencsétlenségben van része, hogy találkozik velük. Az igazán meglepő dolog viszont az, hogy a három (egyaránt neves) vendégszereplő közül nem Kendrick Lamar verzéje a legemlékezetesebb, hanem az alulértékelt Earl Sweatshirté.

Még hasonló:

 

blisters_1.jpg

28: serpentwithfeet
"blisters"

Tri Angle

A Josiah Wise-ként született serpentwithfeet zenéjének legfontosabb témái saját elmondása szerint "a kulturális trauma, a kulturális gyász, az afroamerikai gyász", bemutatkozó EP-jének címadó dala pedig máris szinte tökéletes adaptációja ezeknek az érzelmeknek. A blisters EP producere a dark ambientes stílusáról ismert The Haxan Cloak volt, de ezen az elválásról, elmúlásról és megbocsátásról szóló, szinte angyali szépségű elektronikus kamarapop-dalon valami ragyogóbbat alkot. Wise az alternatív R&B egyik igazán eredeti és egyedi énekese, aki ezzel az EP-vel feltette a koronát egy évre, amikor az R&B és a gospel hangzásait rengeteg előadó próbálta meg egyesíteni. Azonban ezt senki sem csinálta olyan átérzéssel és tiszta zsenialitással, mint serpentwithfeet és The Haxan Cloak a "blisters"-en és a többi dalon.

Még hasonló:

 

puberty2_1.jpg

27: Mitski
"Happy"

Dead Oceans

A boldogság nem tartozik az indie rock előadók kedvenc témái közé - szívesebben énekelnek inkább a magányról, a depresszióról, a szorongásról. Igazából Mitski is ezekről énekel nagy sikerű idei albuma, a Puberty 2 bombasztikus (A szaxofon! A basszus!) nyitányán, bár a cím és a diadalmas dallam és hangszerelés mást sugallnak. A "Happy" soraiban Mitski épp olyan őszintén beszél saját mentális állapotáról, mint közösségi oldalain és az album többi dalában; vágyakozik az után, hogy a boldogság vele maradjon, de ez valahogy sosem akar megtörténni. Utána pedig nem marad semmi, csak a kínzó üresség, amit elbeszélőnk nem bír elviselni, úgyhogy már csak azért könyörög a távozó boldogságnak, hogy a szívét is vigye magával, mert saját magának már úgysem lesz szüksége rá. A "Happy" hatásos nyitánya az év egyik leghatásosabb indie rock lemezének.

Még hasonló:

 

deartommy.jpg

26: Chromatics
"Dear Tommy"

Italians Do It Better

Most, hogy Kanye és Frank Ocean új albumait már hallottuk, a Chromatics immár több mint két évet késő Dear Tommyja az album, amire mindenki egyre türelmetlenebbül vár. Johnny Jewel és zenekara már 2014-re beígérték a Kill for Love folytatását, de egyelőre egy sor kislemezen kívül nem hallottunk mást belőle (bár az "I Can Never Be Myself When You're Around" és a "Shadow" sem okozott csalódást). Idén csak egy új dalt kaptunk a Dear Tommyról (bár néhány új Chromatics-dal Johnny Jewel Home-filmzenéjén is napvilágot látott), a címadó felvételt, ami viszont egy elég lenyűgöző, epikus vágyakozást megéneklő dalnak bizonyult. A "Dear Tommy" fojtottabb és sejtelmesebb, mint az előző Chromatics-album címadó dala, a "Kill for Love", de nem kevésbé sikeres. A Dear Tommyn elvileg tizenhét dal fog szerepelni, ami most már nem is tűnik olyan nagyon soknak.

 

sleepcycle.jpg

25: Deakin
"Just Am"

My Animal Home

Az Animal Collective fő dalszerzőiként és énekeseiként Avey Tare és Panda Bear kapják a legtöbb ünneplést a kritikusoktól és a hallgatóktól - a másik két tag, Geologist és Deakin biztos fontos részei a zenekarnak, de kívülről ez nem nagyon látszik. Arról nem is beszélve, hogy Deakin nem is jelent meg az AnCo magasan legsikeresebb albumán, a Merriweather Post Pavilionon, ahogy a jóval kevésbé meggyőző idei Painting Withen sem. De ebben az évtizedben Deakin egyre jelentősebb előadóvá nőtte ki magát: 2011-ben megjelent az első szólófelvétele, az Animal Collective 2012-es lemezén, a Centipede Hz-en pedig ő énekelte az egyik dalt. Idén pedig a több éven át tökéletesített bemutatkozó szólólemezével lepte meg a rajongókat, ami nagyon is jól sikerült. A Sleep Cycle legjobb dala talán a nyolcperces "Just Am", amelyben Deakin (a Simon & Garfunkel "The Boxer"-jének dallamára) szembenéz a bizonytalansággal és a kétségekkel, ahogy azt Panda Bear is megtette saját lemezein. A zajos, pszichedelikus hangszerelés leginkább a 2007-es Strawberry Jamet juttatja eszünkbe az Animal Collective-életműből, de furcsa módon kicsit sem tűnik idejétmúltnak.

Még hasonló:

 

conceptualromance_1.png

24: Jenny Hval
"Conceptual Romance"

Sacred Bones

A "Conceptual Romance" Jenny Hval új lemezének (Blood Bitch) legjobb felvétele és központi darabja, amely nagyjából mindent összefoglal, amit a norvég énekesnő el akart mondani ezzel a kiadvánnyal. Női vámpírok, menstruációs vér, horror és erotika, ponyva és magas művészet, avantgárd zene és könnyen befogadható pop - mindezek keverednek össze és egyesülnek az album második kislemezeként megjelent dal négy és fél perce alatt. Hval minden kiadványával valami tabunak számító dolgot akar a szépművészet szintjére emelni úgy, hogy a végeredmény mégis viszonylag fogyasztható legyen, és a "Conceptual Romance" lehet az eddigi legnagyobb sikere (még nagyobb, mint a tavalyi Apocalypse, girl, számomra továbbra is Hval legjobb lemeze). Ja, és a videó sem akármilyen.

Még hasonló:

 

moderncountry_1.jpg

23: William Tyler
"Gone Clear"

Merge

Idén sok izgalmas folklemez jelent meg, amelyeken különböző zenészek különböző módokon értelmezték újra a hagyományos amerikai zenét a 21. század számára. A legkiemelkedőbb ezek közül a nashville-i William Tyler (a Silver Jews volt- és a Lambchop jelenlegi tagja) negyedik szólólemeze, a Modern Country volt. Ehhez az albumhoz Tyler több neves zenésszel állt össze: szerepel rajta Phil Cook (a Hiss Golden Messenger tagja), Darin Gray (aki Jeff Tweedyvel és Jim O'Rourke-kal is zenél), valamint Glenn Kotche (a Wilco tagja). Az album teljesen instrumentális, csak a hangszerekből származó, se nem vidám, se nem szomorú hangokkal próbál reagálni korunk szorongással teli levegőjére. A Modern Country szavak nélküli odüsszeiájából az első kislemezként megjelent "Gone Clear" emelkedik ki leginkább, egy ragyogó, hatperces felvétel, ami kissé Jim O'Rourke The Visitorjét idézi, csak sokkal mozgalmasabb annál az albumnál. De persze érdemesebb elejétől a végéig meghallgatni az egészet.

Még hasonló:

 

goodtolove_1.jpg

22: FKA twigs
"Good to Love"

Young Turks

Az év egyetlen új FKA twigs-dala teljesen más volt, mint minden, amit a brit avant-pop énekesnő korábban kiadott. Miközben eddig minden felvételében volt valami furcsa, sötét csavar, valami felszín alatt lappangó betegesség és perverzió, addig a "Good to Love" egy viszonylag egyenes dal a szerelemről. A videó is ugyanezt a változást mutatja: miközben a "Two Weeks" klipje legalább olyan nyugtalanító volt, mint maga a dal, a "Good to Love"-hoz készült rövidfilm (amit maga twigs rendezett) annyiból áll, hogy az énekesnő négy és fél percen keresztül egy ágyon fetreng. Nem mindenkitől fogadnánk el ezt, de FKA twigs továbbra is a kortárs popzene legnagyobb reménysége, akinek minden egyes új megnyilvánulása valami olyan frissességet áraszt, amilyet legfeljebb egy új Grimes-dal. Grimestól pedig sajnos csak egy felejthető, összecsapott felvételt kaptunk az idén a szintén elég felejthető és összecsapott Suicide Squad-filmzenében - a "Good to Love" azonban épp olyan meggyőző, mint bármi twigs tavalyi EP-jéről vagy tavalyelőtti nagylemezéről.

Még hasonló:

 

mywoman_1.jpg

21: Angel Olsen
"Shut Up Kiss Me"

Jagjaguwar

A "Shut Up Kiss Me", a második kislemez Angel Olsen MY WOMAN-jéről az album nagy indie rock-himnusza volt a "Forgiven/Forgotten" és a "Hi-Five" jegyében, ami elég nagy kontrasztot mutatott az előtte megjelent dallal, a visszafogottabb, szintipopos "Intern"-nel. Ahogy a MY WOMAN legtöbb dalán, úgy itt is a női szerepek vannak a középpontban. Ez az egész album a nők - és konkréten Angel Olsen - helyzetéről és érzelmeiről szól, egy felkiáltás azért, hogy a világ észrevegye őket és hallgasson rájuk. A "Shut Up Kiss Me", ami bemutatja Olsen nem is akármilyen gitárjátékát is, szintén arról szól, ahogy egy nő összeszedi a bátorságot ahhoz, hogy felszólaljon saját céljai érdekében és észrevetesse magát. És nem is lett volna szükség a videoklipre (amelyben Olsen ezüst parókában görkorcsolyázik) ahhoz, hogy tényleg mindenki észrevegye.

Még hasonló:

Következő rész (20-1)

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr7412022217

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.