A legjobb 10 dal: OutKast
2016. október 27. írta: aron.kovacs

A legjobb 10 dal: OutKast

outkast.jpg

Amikor - az akkor mindössze 16 éves - André Benjamin és Antwan Patton 1991-ben megismerkedtek egymással egy atlantai plázában, vagy amikor részt vettek néhány rapcsatában az iskolájuk kávézójában, még nem sejtették, hogy kevesebb mint tíz éven belül a legjelentősebb kortárs hiphop előadókként fogják számon tartani őket. De az is lehet, hogy valahogyan mégis előre tudták ezt - két ilyen látnoki erejű zenész esetében semmiben sem lehetünk biztosak.

A tények: Benjamin és Batton (ismertebb nevükön: André 3000 és Big Boi) bemutatkozó lemeze, az 1994-es Southernplayalisticadillacmuzik megjelenése előtt az atlantai központú déli hiphop színtér lenézett dolognak számított a raprajongók körében. Az itteni előadókra a szakértők főként nőgyűlölő tahókként gondoltak, a nagyközönség pedig ügyet se vetett rájuk - volt persze néhány kivétel, a UGK 1987-ben már létezett, a Geto Boys pedig 1989-ben kiadta a déli hiphop egyik első igazi klasszikus lemezét, a Grip It! On That Other Levelt, de ők sem örülhettek igazán mainstream sikernek. Az OutKast feltűnése azonban mindezt visszafordíthatatlanul megváltoztatta: a páros debütáló lemeze bejutott az amerikai eladási listák élmezőnyébe, a róla megjelent három kislemez (főleg a "Player's Ball") szintén népszerűek voltak a vásárlók körében és a legtöbb kritikus is meghajolt André és Big Boi előtt. Az OutKast az élő zenére építő, a funk és soul elemeit a hagyományos (az Organized Noise által szolgáltatott) hiphop produkcióval vegyítő és az amerikai dél fekete lakóinak mindennapi életéről szóló szövegekkel teli Southernplayalisticadillacmuzikkal komolyan vehető erőként rajzolta fel Atlantát a mainstream hiphop térképére. Bár erre már nem nagyon emlékszünk, de akkoriban még voltak fanyalgók - a párost kifütyülték, amikor színpadra léptek a Source Awards díjátadóján, ahol a legjobb új előadónak járó kitüntetést vehették át - most viszont már mindenki a hiphop-történet egyik nagy fordulópontját jelentő klasszikusként emlékszik erre az albumra, és nem egy hallgató az OutKast legjobb kiadványaként gondol rá.

Maga az OutKast azonban nem így gondolta - két évvel később, második nagylemezükön egyértelművé tették, hogy ambíciójuknak nincs határa. Az ATLiens címe egyszerre utalt atlantai származásukra és idegenszerű mivoltukra, arra, hogy a korszak népszerű hiphop-hangzásától teljesen különböző stílussal törtek be a műfaj nagyjai közé. Ennek az albumnak részben már maga a páros volt a producere (ahol nem, ott még mindig az Organized Noise volt a felelős a hangszerelésekért), és érezhetően valami űrbéli, sci-fi filmeket idéző hangzást próbáltak megteremteni rajta. Ezzel - ha lehet - még nagyobb sikert értek el, mint bemutatkozásukkal: az "Elevators (Me & You)" lett a páros addigi legnagyobb slágere, maga az album pedig szintén a hiphop hallgatói és kritikusai körében is osztatlan sikert aratott.

A Southernplayalisticadillacmuzik és az ATLiens egyaránt klasszikus hiphop lemezek, de ami utánuk jött, az már túllép a műfaji korlátokon és az egész popzenét meghatározó, korszakos alkotásokat jelentett. Az első ezek közül az 1998-as Aquemini volt, amelyhez az előző két album kereskedelmi sikerének köszönhetően az OutKast tulajdonképpen szabad kezet kapott a kiadójától - azt csinálhattak a felvételek során, amit csak akartak. A végeredmény minden idők egyik legambiciózusabb és leglenyűgözőbb hiphop nagylemeze, amelyet mesteri hangszerelése, szövegei, a rengeteg izgalmas vendégszereplő és nem utolsósorban a felejthetetlen kislemezek ("Rosa Parks", "Da Art of Storytellin' (Pt.1)") és a sokszor még erősebb többi dal ("SpottieOttieDopaliscious", "Aquemini") miatt bátran nevezhetünk az OutKast legjobbjának. A 2000-ben megjelent Stankonia volt az OutKast nagy, összefoglaló művészi kinyilatkoztatása, egy 24 hibátlan dalt összegyűjtő remekmű, ami különféle zenei stílusokat (funk, elektronikus tánczene, pszichedelikus rock, gospel...) egyesített a déli hiphoppal, miközben egyszerre találunk rajta egy volt barátnő anyjától való bocsánatkérést ("Ms. Jackson") és könyörtelen gengszterrapet ("Gangsta Shit"). Ezekkel az albumokkal André 3000 és Big Boi bebizonyították, hogy nincs náluk jelentősebb erő a kortárs popzenében: zenéjük fülbemászó, kidolgozott, táncolható és mellbevágó volt egyszerre, összegezte az elmúlt pár évtized újításait, miközben tagadhatatlanul előremutató is volt - a "B.O.B." néhány hónappal az új évezred kezdetét követően összefoglalt minden hangzást, ami meghatározta a következő tíz év mainstream popzenéjét. De a Stankonián itt-ott már mutatkoztak a repedések, amelyek később azt OutKast kettészakadásához, majd tényleges feloszlásához vezettek: André egyre többször távolodott el a rappeléstől, hogy énekesként próbálja ki magát, ezt az irányt Big Boi és a páros producerei egyaránt elutasították.

A két tag közötti ellentét végül odáig vezetett, hogy az ekkor már a mainstream rap egyértelműen legjelentősebb játékosának számító páros következő albuma egy olyan duplalemezként jelent meg, amelynek egyik felét André, a másikat Big Boi vette fel - a csapatmunkát szinte teljesen elhagyva. A Speakerboxxx/The Love Below ennek ellenére szintén nagy kritikai és kereskedelmi sikerben részesült - sokan a hiphop Fehér Albumának nevezték, utalva a Beatles hasonló módon felvett 1968-as duplalemezére. De van valami keserűség is a 2003-as OutKast lemezt kísérő ünneplésben - a páros, akik korábban éppen azzal jutottak el a világ tetejére, hogy olyan tökéletesen működtek együtt, ahogy senki Q-Tip és Phife Dawg óta, most már szinte nem is zenéltek együtt. A 2006-os Idlewild borítója már egyértelműen a szétválásra utalt: az eredeti képen André 3000 egy zongora mellett ül és a kottát tanulmányozza elmélyülten, miközben Big Boi mikrofonnal a kezében, értetlenkedve áll mögötte. Ebből az albumból már teljesen hiányzott a szikra, amely olyan izgalmassá tette az első négy OutKast-lemezt (és a Speakerboxxx/The Love Below egyes részeit), néhány kiemelkedőbb pillanatot ("N2U", "Morris Brown") leszámítva az egész viszonylag felejthető - aminél nagyobb sértés nem is létezik az OutKast esetében. Egy évvel az Idlewild megjelenése után az OutKast hivatalosan is beszüntette a tevékenységét - 2014-ben aztán visszatértek, de azóta sem csináltak semmit a koncertezgetésen kívül. A színpadon is gyakran külön-külön jelennek meg, a fellépések nagy részét André és Big Boi szólózása teszi ki. Néha-néha azért felröppen egy olyan hír, hogy készül az új OutKast lemez (legutóbb Gucci Mane mondott valami ilyesmit) - amíg az várat magára, itt van a páros tíz legjobb dala.

(Ezt a listát már megint nem volt könnyű összeállítani, a végeredmény csak azokat a dalokat tartalmazza, amiket tényleg a legjobbaknak tartok. Itt van néhány kedvenc, ami kimaradt: "Git Up, Git Out", "Elevators (Me & You)", "Aquemini", "So Fresh, So Clean", "Humble Mumble", "Ghetto Musick", "A Life in the Day of Benjamin André (Incomplete)", "N2U".)

10. "The Whole World" (feat. Killer Mike, Joi) (Big Boy and Dre Present... OutKast, 2001)

A 2000-ben megjelent Stankonia elsöprő kereskedelmi sikerét követően logikus lépés volt az OutKast első greatest hits válogatásának kiadása, ami a következő évben szabályszerűen a boltokba is került. Ebben a gyűjteményben megtaláljuk a páros összes sikeres kislemezét a "Player's Ball"-tól a "B.O.B."-ig, de persze van rajta néhány (egész pontosan három) új felvétel is, mert a vásárlók mindig jobban szeretik, ha nem csak korábban már kiadott dalok kapnak helyet egy ilyen válogatáson. Az album megjelenését megelőzően kislemezként is kiadott "The Whole World" a népszerűsége és tehetsége csúcspontján álló OutKast győztes köre, amelyen André és Big Boi mellett az akkor még viszonylag ismeretlen atlantai rapper, Killer Mike és a különböző déli hiphop előadók dalain visszatérő vendégnek számító énekesnő, Joi is megjelennek. Ennek ellenére a "The Whole World" elsősorban André 3000 dala - a szöveg az amerikai feketék helyzetére akar reflektálni, akiket a fehérek sokszor szeretnek az ellenség, a gonosztevő szerepében látni. De akár úgy is értelmezhetjük a dalt, mintha André saját helyzetére utalna - akkoriban ugyanis a Stankonián is érezhető művészi fejlődése és újonnan szerzett önbizalma miatt többi irányból is kritikát kapott. De André jó szokása szerint a levertséget meghagyja a szövegnek, maga a zene olyan fülbemászó, amilyen egy OutKast-kislemez csak lehet. A "The Whole World" nem volt a páros legnagyobb slágere (bár a Billboard listájának első húsz helye közé így is bejutott), de nyert egy Grammyt a legjobb csapatos rapfelvétel kategóriájában és egy helyet ezen a listán.

9. "Ms. Jackson" (Stankonia, 2000)

A Stankonia 2000-es megjelenése idején két fajta ember élt a világon: az, aki felismerte az OutKast zsenialitását és az, aki nem hallgatott hiphopot. Amikor az év októberében megjelent a Stankonia második kislemeze, az utóbbi szám látványosan lecsökkent, hiszen a "Ms. Jackson"-t senki sem tudta visszautasítani. A "B.O.B." hipergyors ritmusai és rímei még meghaladták a mainstream közönség befogadóképességét, de a "Ms. Jackson" szívből jövő témája és fülbemászó refrénje nem csak a fiatalokat, de az idősebb generációkat is elcsábították - nem meglepő, hogy a kislemez az amerikai slágerlista élére került és ma is ez számít az egyik legismertebb OutKast dalnak. De a "Ms. Jackson" több volt egy kedveskedő hiphopslágernél: a maga módján ez a dal is új területeket fedezett fel - korábban ugyanis egyetlen rapper sem kért bocsánatot a volt barátnője anyjától egyik felvételében, ahogy azt itt André 3000 tette (a volt barátnő amúgy az úttörő neo soul énekesnő, Erykah Badu volt). Persze a "Ms. Jackson" is felülemelkedik a személyes élményeken - erre a dalra ma úgy gondolunk, mint egy együttérző üzenetre minden cserbenhagyott feleséghez, barátnőhöz és anyához a világon. Kevés ilyen szerethető mainstream rapdalt hallottunk azóta.

8. "Decatur Psalm" (feat. Big Gipp, Cool Breeze) (ATLiens, 1996)

Az ATLiens, a második OutKast nagylemez címe két szót egyesít: André 3000 és Big Boi szülőhelye, Atlanta rövidítését, valamint az "alien", azaz idegen, földönkívüli szavakat. Ezzel a címmel a páros saját kívülállóságára akart utalni (egyébként a nevük is az "outcast", vagyis kitaszított szóból ered) és izoláltságára a mainstream hiphop körein belül. Ez a kívülállás persze nem eredményezte azt, hogy azt ATLiens rosszul fogyott volna - épp ellenkezőleg: az album az amerikai eladási lista második helyéig jutott, első kislemeze, az "Elevators (Me & You)" pedig a slágerlista tizenkettedik helyéig. Az album szövegei jóval több témát érintettek, mint a Southernplayalisticadillacmuzik főleg az atlantai mindennapokat megéneklő rapjei: a nagyvárosi élet és bűnözés ismert témái mellett megjelent az önvizsgálat, de a földönkívüli életen való töprengés is. A "Decatur Psalm", az album egyik legjobb felvétele azonban a szövegét tekintve akár a Southernplayalistcadillacmuzikon is szerepelhetne: itt Big Boi mellett két kevésbé ismert atlantai rapper, Big Gipp és Cool Breeze jelenik meg (André 3000 nincs jelen) egy bibliai zsoltárt ír Decatur atlantai környékhez; a három verze a környékbeliek életének kemény valóságát foglalja össze. De mégsem mondhatjuk, hogy a "Decatur Psalm" az első OutKast albumról sem lógna ki, mert a hangszerelés hatalmas fejlődést mutat a páros korábbi felvételeinek keményebb, funkos-soulos hangzásához képest. Ahogy az album sok dalán, az Organized Noise itt is érezhetően nyugodtabb, reggae-s és gospeles elemeket felvonultató hangzást teremt, amelyre ugyan hatással volt George Clintin sci-fi beütésekkel teli látomása, de a P-Funk vezér durva funkjának itt nyoma sincs. A "Decatur Psalm" remekül bemutatja, mekkora a különbség a Southernplayalisticadillacmuzik és az ATLiens OutKastja között, miközben súlyosabb témája ellenére is ellenállhatatlanul fülbemászó dal.

7. "Ain't No Thang" (Southernplayalisticadillacmuzik, 1994)

A sokat emlegetett Southernplayalisticadillacmuzik talán az OutKast legnagyobb hatású albuma, amely felrajzolta a rap térképére a délt, előkészítette a terepet a színtér olyan későbbi sztárjainak, mint Ludacris, Killer Mike vagy Lil Wayne és megteremtette a kilencvenes évek egyik legizgalmasabb, újszerű hiphop produkciós stílusát (még a címe is nagy hatással volt a későbbi rapperekre, nem véletlen, hogy Freddie Gibbs a midwestgangstaboxframecadillacmuzik címet adta áttörést hozó 2009-es mixtape-jének). A színtér másik nagy hatású csapata, a Geto Boys volt, akik sokkal inkább hajlamosak voltak az erőszak részletes bemutatására, mint André 3000 és Big Boi (az ő nevükhöz fűződik például a kilencvenes évek egyik legijesztőbb rapslágere, a "Mind Playing Tricks on Me"), de a Southernplayalisticadillacmuzik egyik csúcspontja, az "Ain't No Thang" akár az ő daluk is lehetne. Az OutKast itt látszólag dicsfénybe vonja a fegyveres erőszakot, de ki mondhatna nemet egy olyan dalra, ami egy Miles Davis-hangminta fölött teszi ezt? Lehet, hogy az "Ain't No Thang" nem jelent meg kislemezként, de mégis ez az egyik legnépszerűbb dal az albumról, amely atlantai szlengből álló, klasszikus autókat, striciket, marihuánát és gengsztereket felvonultató szövegével, valamint az Organized Noise úttörő hangszerelésével előrejelezte a déli hiphop történetének későbbi alakulását. Később számtalan rapper próbálkozott hasonló dalokkal, de az OutKast már 1994-ben - évekkel azelőtt, hogy a legtöbben egyáltalán megjelentek volna a színtéren - kiadta a tökéletes déli gengszterrap felvételt.

6. "B.O.B." (Stankonia, 2000)

2000. május 19-e volt, az új évtized (és az új évszázad, és új az évezred) alig kezdődött el, amikor két atlantai rapper a világra szabadította ezt a kislemeznek álcázott szörnyeteget - a "B.O.B." öt percben és négy másodpercben összefoglalta azt a kettősséget, ami meghatározza az OutKast egész életművét: összegzi az elmúlt néhány évtized popzenéjének szinte minden elemét, miközben teljesen előzmény nélkülinek tűnik. Nehéz eldönteni, mi a gyorsabb a dalban: a kilencvenes évek drum and bass zenéjét idéző, megállíthatatlan, ideges ritmusok, vagy André 3000 és Big Boi hasonlóan feltartóztathatatlan szövegelése; a "B.O.B." két félelmetes erejű verzéjében mindent megemlítenek a bagdadi bombázásoktól (ami csak a dal megjelenése után vált igazán valósággá) a rákig és az AIDS-ig - mindez ma is elég sokkoló lenne egy mainstream popdal esetében, hát még 16 évvel ezelőtt. Az OutKast és Mr. DJ produkciója közben egyesíti a kilencvenes évek elektronikus tánczenéjét dühös gospelkórusokkal, Prince legvadabb pillanatait idéző funk-metál gitármágiával, orgonákkal és ki tudja, még mivel. Az OutKast a "B.O.B."-n egyesíti a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek nagy afrofuturista művészeinek örökségét Sun Ra-tól George Clintonig, Afrika Bambaataa-ig és Chuck D-ig - de közben a korábbi évtizedekben egész biztosan nem jelent meg a "B.O.B."-hez hasonló dal. A kétezres évek azonban egyértelműen André és Big Boi adósa maradt: a Stankonia első kislemeze egy évtizednyi dance-rock fúziót jósolt meg, ahol az R&B, a rock és a hiphop között teljesen elmosódott a határ. Nem meglepő, hogy a "B.O.B." megjelenése idején mindössze az amerikai hiphop/R&B-lista 69. helyéig jutott - az ilyen látnoki erejű felvételek hatása csak a jövőben mutatkozhat meg igazán, a jelennek még túl előrehaladóak. A dal lezárása, ahol egy gospelkórus minden vérszomját összeszedve kántálja a "POWER MUSIC, ELECTRIC REVIVAL" sort, mindent összefoglal - ha le akarod vezetni a felesleges feszültséget, vagy inspirációra van szükséged a futáshoz, edzéshez, akármihez, csak fel kell tenned ezt a dalt.

5. "Rosa Parks" (Aquemini, 1998)

1998-ban az OutKast már a hiphop-fősodor részévé vált, túl voltak két platinalemezen és mindenféle kritikai elismerésen, de még nem teljesen váltak azzá a megkérdőjelezhetetlen zenei erővé, amely a Stankoniával és aztán a Speakerboxxx/The Love Below-val meghódította a popzene legmagasabb csúcsait. Sokan szerették a Southernplayalisticadillacmuzik utcai történeteit és voltak, akik az ATLiens földönkívüli képzelgéseit is, de az utóbbi albumot jó néhányan elutasították, az előítéletekkel teli hiphop közösség pedig kissé lenézte a fehér vászoningeket és csokornyakkendőket hordó André 3000 stílusát. A fordulatot a páros harmadik nagylemeze, az Aquemini hozta el, egy erőteljes, ragyogó, dühös, intelligens, eklektikus remekmű, ami egy sikeres, de nem mindenki által tisztelt formációból a legmeghatározóbb alakokká változtatta az OutKastet. Az Aquemini minden dalában halljuk azt a dacos érzést, amivel André és Big Boi ki akarták vívni a hiphop-közösség (de igazából az egész világ) tiszteletét: a "Da Art of Storytellin' (Pt. 1)" talán a legdurvább dal, amit a páros addig felvett, de az egész album tele van ehhez hasonlóan könyörtelen pillanatokkal - még a Raekwon közreműködésével felvett kislemez, a "Skew It on the Bar-B" vagy a viszonylag nyugis, George Clintonnal közös "Synthesizer" is igen harapósak. Nem kivétel az album első kislemezeként megjelent "Rosa Parks" sem, ami sokkal könnyedebb és poposabb, mint az előbb említett felvételek, de még így is olyan harciasnak hangzik, mint néhány sikerre és elismerésre éhes kitaszított (igen... "kitaszított") munkája. Akusztikus gitárra épülő produkciója és az a rövid szájharmonikás átvezetés már nem csak az amerikai dél, de egész egyszerűen a countryzene hangulatát keltik (egy olyan műfajét, aminek akkor elég minimális köze volt a hiphophoz), ami egyrészt tisztelgés André és Big Boi otthona előtt, másrészt egy újabb meglepő újítás ebben az innovációval teli életműben. Ki kell még emelnünk Big Boi refrénjét, ami a rövid szájharmonikás részlet mellett a legizgalmasabb pillanat az egész dalban és egyértelművé teszi, hogy az űrről és a csillagokról filozofáló André mellett ő jelenti a két lábbal Atlanta utcáin álló valóságot. A "Rosa Parks" ma nem csak az OutKast egyig legjobb dalaként, de minden idők egyik legjobb hiphop felvételeként él az emlékezetünkben - és ez nem is alaptalan.

4. "Spread" (Speakerboxxx/The Love Below, 2003)

Az OutKast 2003-as duplaalbuma, a Speakerboxxx/The Love Below tulajdonképpen egy-egy szólóalbum volt a páros két tagjától: az első lemez, a Speakerboxxx Big Boi munkája, a második, a The Love Below pedig André 3000-é. Leggyakrabban azért kritizálják ezt az albumot, mert itt mutatkozott meg először igazán az OutKast közeledő szétválása, a két tag már nem annyira közösen, inkább egymástól függetlenül dolgozott, csak néha szerepeltek a másik dalain. Ettől még persze a Speakerboxxx/The Love Below is remek kritikai fogadtatásban részesült és a nagyszerű kislemezeknek köszönhetően kereskedelmileg sem okozott csalódást. Bár ez egy jóval szétesőbb album, mint az Aquemini vagy a Stankonia, de találunk rajta olyan dalokat, amelyek méltók a páros legnagyobb remekműveihez. Ilyen a "Spread", André 3000 The Love Below-jának egy alulértékeltebb darabja, ami a "God"-tól kezdődő és a "Roses"-ig tartó, többé-kevésbé összefüggő dalsorozat egyik része. André 3000 ezen az albumon szabadon engedte a legvadabb zenei fantáziáit, a The Love Below funkos, soulos, jazzes hangzása leginkább Prince legjobb pillanatait idézi - ezen a megállíthatatlanul hömpölygő, nem hibátlan, de egyszerűen imádnivaló dalgyűjteményen rengeteg izgalmas felvételt találunk a John Coltrane-t idéző "My Favorite Things"-től az olyan remek kislemezekig, mint a "Roses" és az olyan kevésbé ismert gyöngyszemekig, mint az "A Life in the Day of Benjamin André (Inconmplete)". Az album központi témája a szerelem és annak különböző változatai, a "Spread" pedig talán a legnyíltabban szexuális felvétel rajta - ami nem kis szó. André 3000 hangszerelése a Zombiest idéző orgonát, a "B.O.B."-t idéző drum and bass ritmust és a latin-amerikai jazzt idéző zongorát egyesít a meglepően csábító hangzásban; a félig rappelve, félig pedig Marvin Gaye-esen vonzó hangon énekelve előadott "Spread" az egyik legragyogóbb pillanat ezen a több mint kétórás, kaotikus és túlzsúfolt albumszörnyetegen.

3. "Unhappy" (Speakerboxxx/The Love Below, 2003)

Miközben André 3000 agyonzsúfolt elméjének minden apró gondolatát beleöntötte a The Love Below húsz dalába, egyesítve a pszichedelikus popot, a jazzt, az elektronikus tánczenét, a soult és minden mást, ami épp eszébe jutott, Big Boi visszatért a P-Funkra épülő déli hiphop alapjaihoz a Speakerboxxx-on - és egy sokkal könnyebben hallgatható, letisztultan zseniális albumot hozott létre. Később el is mondta, hogy az volt a célja ezzel a lemezzel, hogy visszatérjen a jó érzéseket közvetítő, laza, funkos déli raphez és ahhoz, hogy a dalszerzés és a szövegírás tényleg jóleső folyamat legyen. A végeredmény egy olyan dalgyűjtemény, ahol nem csak a kislemezek emlékezetesek, de még az olyan kevésbé ismert dalok is, mint a Jay-Z és Rick Ross közreműködésével felvett "Flip Flop Rock" - de maguk a kislemezek mindent leköröznek, legyen szó a "Ghetto Musick" (André és Big Boi közös felvétele) funkot és elektronikát egyesítő futurizmusáról vagy a (Sleepy Brown vendégszereplése révén) Marvin Gaye szexuális töltetű soulját idéző "The Way You Move"-ról. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy Big Boi kevésbé lett volna kísérletező kedvében, mint André, csak éppen ő sokkal jobban tudta rendszerezni a nem is akármilyen minőségű kísérleteket. Maga Big Boi úgy nyilatkozott, hogy az "Unhappy" volt a kedvenc dala a Speakerboxxx-ról és ezen szeretett a leginkább dolgozni - napokig tökéletesítette a refrén alatt megszólaló kellemes, napfényes harmóniákat és a verzék jóval sivárabb sorait. Az "Unhappy" ugyanúgy nem mondható OutKast-dalnak, mint a "Spread", hiszen Big Boi szinte teljesen egyedül készítette (csak a producer Mr. DJ segített be), de a Speakerboxxx/The Love Below legjobb tulajdonsága az, hogy bemutatta a két tag egyéni erősségeit - az "Unhappy" pedig a lehető legjobb formában tette ezt Big Boi esetében. Csak az olyan zseniális dalok mérhetők hozzá Big Boi szólókarrierjéből, mint a "Shine Blockas" vagy a "Shutterbugg".

2. "SpottieOttieDopaliscious" (Aquemini, 1998)

Jól ismerjük a történetet - először stricik voltak, aztán földönkívüliek (vagy dzsinnek, ha az jobban tetszik), de az Aquemini idején ők voltak a világ legjobb rapperei. A hétperces "SpottieOttieDopaliscious" André 3000 és Big Boi győztes köre, egy régi barátok közötti, késő éjjeli részeg beszélgetést idéz, laza és belassult (amúgy a Genesis "Dancing with the Moonlit Knight"-jának egy részletére épül), bőbeszédű és csábító. Nem kéne működnie - és két gyengébb előadó esetében bizonyára nem is működött volna - de ez a csillogó fúvósokat, füstös atmoszférát és a korábbi lemezekről már ismert déli életérzést egyesítő epikus felvétel az ereje teljében lévő OutKast zsenialitásának egyik legfontosabb bizonyítéka. Ez leginkább azért meglepő, mert az Aquemini és a Stankonia többi klasszikusa - a "Rosa Parks", a "Da Art of Storytellin' (Pt. 1)", a "B.O.B."... - mind energikus, dühös felvételek, miközben a "SpottieOttieDopaliscious" egy szétszórt, nagyrészt összevissza fecsegésből és sztorizgatásból álló valami, amiből teljesen hiányzik az említett dalok összpontosítása. De talán épp ez adja a "Spottie" ellenállhatatlanságát és varázsát: két rapper, akik ekkor a popzene élvonalából is kiemelkedtek radikális újító szellemiségükkel, itt visszafogták magukat, bemutatva, hogy egy egyszerű, baráti beszélgetésükkel is lekörözik minden vetélytársukat.

Mielőtt rátérnénk a lista első helyén álló dalra, lássuk be, hogy az OutKast életművében számtalan csodálatos dalt találunk, nem egy ezek közül bizonyára ott van minden idők legjobb dalai között is. De Big Boi és André valami olyat is nyújtottak ezek mellett, amire jóval kevesebb rapper képes: ők nem szórakoztak mixtape-ekkel, EP-kkel és mindenféle kislemezekkel - ők az album műfajának mesterei voltak, jóval inkább, mint bármelyik kortársuk. A klasszikus OutKast-lemezek (ami számomra az első négyet jelenti) mind kifogástalanok: a Southernplayalisticadillacmuzik súlyos déli hiphopja, az ATLiens sci-fi fantáziái, az Aquemini eklektikus kavalkádja és a Stankonia világhódító ambíciója mind páratlanok a raplemezek terén - nem meglepő, hogy az utóbbi kettőt még a konzervatív Rolling Stone is minden idők legjobbjai között tartja számon. Ezen a listán azonban az OutKast legjobb dalait próbáltam kiválasztani, és az első helyen is éppen azért áll az a felvétel, ami, mert különálló dalként (és kislemezként) semelyik sem volt jelentősebb nála. Tehát...

1. "Hey Ya!" (Speakerboxxx/The Love Below, 2003)

A "Hey Ya!" nem csak az OutKast egyik legismertebb, legnépszerűbb és legünnepeltebb dala, hanem a kétezres évek popzenéjének talán leginkább meghatározó kislemeze is - már csak ezért is megérdemelné az első helyet a listán. De a "Hey Ya!" az évezred kezdetén oly sok zenész fantáziáját lefoglaló magány és elidegenedés himnuszai között vezető szerepet kap, ugyanolyan lehangoló képet mutat a "modern szerelemről", mint David Bowie hasonló című, húsz évvel korábban megjelent kislemeze. A "Hey Ya!"-n André 3000 (aki itt az egyetlen szereplő) kifejezi a kétségeit és aggodalmát a szerelem huszonegyedik századi mibenlétével kapcsolatban - a dal, ami "Az én babám nem szórakozik/Mert annyira szeret engem" sorokkal kezdődik, két rövid verze alatt eljut a végkövetkeztetésig, miszerint "Miért tagadjuk annyira/ha tudjuk, hogy nem vagyunk így boldogok?". André hálát ad a szüleinek, akik még mindig együtt vannak, ezzel bebizonyítva, hogy a szerelem egyáltalán létezik - még ha ő nem is képes ugyanerre.

A "Hey Ya!" valódi zsenialitása azonban abban rejlik, hogy különösen lehangoló és elgondolkodtató témája ellenére mégis elképesztően felszabadult és táncolható dal, amely André lendületes "1, 2, 3; go!"-jától kezdve egy pillanat szünetet sem hagy. A zene egyesíti Prince "Little Red Corvette"-jének funkos energiáját a Flaming Lips előző évben megjelent Yoshimi Battles the Pink Robotsának rágógumi-pszichedéliájával, de az OutKasthez méltóan rengeteg nagy elődöt fel lehetne sorolni még (Little Richard primitív, de kirobbanó rock and rollját, a kései Beatles pszichedéliáját, a kilencvenes évek amerikai indie rockját, a soult, a gospelt...) - de a "Hey Ya!" ezek olyan tökéletes fúziója, hogy teljesen egyedinek tűnik. És akkor még nem is említettük, hogy mennyi idézhető sor szerepel benne - kis túlzással minden második az: elég csak annyit mondani, hogy "What's cooler than being cool? (Ice cold!)" és mindenki tudja, miről van szó; a "Rázd, mint egy polaroid fotót" szöveg pedig egymaga megmentette a csődtől a Polaroid vállalatot. És ne felejtsük el a dal szeizmikus hatású videóját sem, amely szintén mindenkinek ismerős lehet, aki nem egy kő alatt élte végig a 2000-es éveket. A "Hey Ya!" egyrészt korunk egy súlyos problémáját feldolgozó, letaglózóan személyes és magányos dal, másrészt az elmúlt másfél évtized meghatározó táncdala, amelyhez hasonlóan azóta sem egyesítette egy kislemez a zenehallgatók minden rétegét és csoportját.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr611838125

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.