Az utóbbi évek leginkább az indie rock-esztétika lassú haláláról szóltak - a 2000-es években még mindennapi, szomorú fehér zenészekből álló, látszólag idejétmúlt zenei (lo-fi) és öltözködési (csak írd be a Google-be, hogy "hipster") stílusokat preferáló zenekarokból egyre kevesebbet találunk odakint. A legnagyobbak azok, akik még az előző évtized közepén vagy második felében jöttek létre - Deerhunter, Vampire Weekend, Arcade Fire, Beach House - és látszólag ebben az évtizedben már nem alakulnak hozzájuk mérhetően jelentős zenekarok. Persze minden rémhír ellenére az indie rock él és virul a 2010-es években, a DIY underground-színtérből kinőtt néhány egészen érdekes zenekar vagy előadó mostanában - Alex G, Frankie Cosmos, Mitski, Porches, Eskimeaux, Girlpool - és érezhető, hogy a műfaj élettere egyre inkább az internetet jelenti; a felsorolt formációk mind az interneten, a Bandcamp-en vagy különböző blogokon keresztül jutottak el a népszerűségig. Megfigyelhetjük az emo revival mozgalmat is, ami mostanában éli tetőpontját és olyan egészen kiváló formációk vezetik, mint a The World Is a Beautiful Place & I Am No Longer Afraid to Die vagy a The Hotelier. És majdnem minden évben van legalább egy előadó, akit kikiáltanak az "indie rock megmentőjének", bármit is jelentsen ez (tavaly Courtney Barnett kapta ezt a címet a Sometimes I Sit and Think, and Sometimes I Just Sit-ért).
Ugyanabban az évben Will Toledo, a Car Seat Headrest projekt mögött álló, jelenleg Seattle-ben élő zenész kiadta Teens of Style című albumát, ami nem is annyira összefüggő munka volt, mint inkább egy válogatás 2010 óta tartó pályafutása legjobb dalaiból. Az album nagyon jó fogadtatásban részesült, többek között felkerült a Rolling Stone év végi albumlistájára is - ami nagy szó, hiszen egy olyan előadóról van szó, aki korábban csak a Bandcamp-re töltötte fel erősen lo-fi hangzású zenéjét. A kritikusok olyan legendás indie zenekarokhoz hasonlították Toledo zenéjét, mint a Guided by Voices, a Yo La Tengo vagy a Pavement. Idén Toledo - immár egy valódi zenekarral a háta mögött - előállt első rendes nagylemezével (a Matador adja ki, az egyik legnagyobb és legfontosabb független lemezcég), amelyen hátat fordít a Teens of Style címében megörökített ifjú hedonistáktól és látszólag megundorodik tőlük (a végeredmény: Teens of Denial), miközben jól tudjuk, hogy ő maga is közéjük tartozik. A lényeg azonban az, hogy a tisztább hangzás, Andrew Katz dobos erőteljes jelenléte és - elsősorban - Toledo egyre nagyobb ambíciója olyan albumot eredményeznek, ami hatalmas előrelépés a Teens of Style-hoz képest (pedig már az a lemez is nagyszerű volt). Az album tele van olyan gitárközpontú indie rock hangzással, amilyet Courtney Barnett tavalyi lemeze óta nem hallottunk (és ami nagyon hiányzott az eltelt majdnem egy évben), főként a lehangoltsággal foglalkozó szövegekkel, idézhető sorokkal és hatalmas refrénekkel - a Teens of Denial egy olyan album, amelyen egy DIY kedvenc átalakul valódi indie hőssé és már nem csak utódja a fentebb felsorolt nagyoknak, de be is áll a sorukba. És akkor még nem is beszéltünk a dalokról, amelyek néhol megközelítik a progresszív rock méreteit - a legtöbb hat-nyolcperces, de van rajta egy epikus, tizenegy perces felvétel is ("The Ballad of the Costa Concordia") - aminek nem csak az ambíciói figyelemreméltóak, hanem az is, hogy Toledo még ezt is összehozta, sőt, elkészítette pályafutása talán leglenyűgözőbb dalát. Aztán ott van még a "Fill in the Blank", a "Vincent", a "Drunk Drivers/Killer Whales" - jelen pillanatban bármelyik esélyes arra, hogy az eddigi kedvenc dalom legyen az évből.
Tehát: tényleg halott az indie esztétika? A válasz: amíg lesznek olyan zenészek, mint Will Toledo és a Car Seat Headrest, még semmiképpen sem írhatjuk le az indie rockot. 4/5
Matador, 2016. május 20.
