200+1 kedvenc dal az 1970-es évekből (40-21)
2016. május 03. írta: aron.kovacs

200+1 kedvenc dal az 1970-es évekből (40-21)

 200songs9.png

Az utolsó előtti részben van többek között proto-techno Németországból, Bacho-ot idéző barokk pop az Egyesült Államokból, dub Jamaicából, egy ikonikus blaxploitation filmzene és az elmaradhatatlan "Stayin' Alive".

Előző részek:

  1. 201-181
  2. 180-161
  3. 160-141
  4. 140-121
  5. 120-101
  6. 100-81
  7. 80-61
  8. 60-41

40.jpg

40: Klaus Schulze
"Mindphaser"

Brain, 1976

Klaus Schulze 1976-os lemeze, a Moondawn a kevés olyan album egyike, aminek tényleg nem volt semmilyen elődje; Klaus Schulze kívülálló zenész volt, ugyanúgy a "berlini iskola" tagjaként tevékenykedett, mint a Tangerine Dream vagy Manuel Göttsching és korábbi munkái (mint az 1975-ös Timewind) nem sokban különböznek az ő zenéjüktől. A Moondawn azonban elhagyta a visszafogottabb, korai hangzást és egy évtizeddel a detroiti színtér, valamint nyolc évvel Göttsching E2-E4-ja előtt megteremtette azt, amit ma techno-ként ismerünk. A Moondawn minimálisan kezdődik, de aztán gazdag, izgalmas kísérletekkel teli elektronika következik, amit Harald Grosskopf dobos hipnotizáló, 4/4-es ritmusai tartanak együtt. Az album csak két felvételből áll, amik betöltik az első és a második oldalt - a második oldalon szereplő "Mindphaser" az előző "Floating" logikus továbbfejlesztése, ahol az album úttörő szintetizátoros produkciója és a Grosskopf biztosította ritmusok még jobban kibontakoznak és végül egy egészen pszichedelikus élményben tetőznek. Ez a hangzást a jövőben rengetegen próbálták lemásolni, de senki sem járt akkora sikerrel, mint Schulze a "Mindphaser"-en.

Még hasonló:

 

39.jpg

39: Isaac Hayes
"Theme from Shaft"

Stax, 1971

A hetvenes évek blaxploitation filmjei között van néhány, amit máig is a mozitörténet fontos alkotásainak tartanak - ilyen a Melvin Van Peebles-féle Sweet Sweetback's Baadasssss Song vagy Gordon Parks filmje, a Shaft, aminek a zenéje is legendás, hiszen a soul szupersztár, Isaac Hayes készítette. Bár később Curtis Mayfield még nagyobb sikert aratott a Super Fly zenéjével, de a Hayes főcímdala, a "Theme from Shaft" máig a legmagasabbra értékelt blaxploitation filmzene. A funkos háttér előtt Hayes a Shaft főszereplőjét mutatja be, aki a blaxploitation stílusra jellemzően sztereotípiákkal teli figura: egy fekete magándetektív, aki laza, bátor, szexis, elkapja a rosszfiúkat és imádják a nők. A blaxploitation nagyon hetvenes évekbeli műfaj, ami szült néhány maradandó albumot - a "Theme from Shaft" pedig az egyik legnagyszerűbb és sokatmondóbb sláger a korszakból.

Még hasonló:

 

38.jpg

38: Tom Waits
"Christmas Card from a Hooker in Minneapolis"

Asylum, 1978

Az 1978-as Blue Valentine pályafutása első felének csúcspontján örökíti meg Tom Waits-t - abban a korszakban, amikor még nem azt a rémálomszerű, experimentális blues-rockot játszotta, ami meghatározta a nyolcvanas évekbeli katalógusát, hanem Beat-költészet inspirálta zongorás balladákat csavargókról, alkoholistákról és a társadalom egyéb kitaszítottjairól. Bár legjobb albumai közül jó néhány inkább a második szakaszból került ki (a Swordfishtrombones, a Rain Dogs vagy a Bone Machine, hogy néhányat említsek), a Blue Valentine-on a régimódi Waits csúcsformában van, a zene időtlen (tényleg az: bármelyik évtizedben készülhetett volna a húszas évektől kezdve), laza és néhol nagyon fájdalmas. Így az album csúcspontjának számító "Christmas Card from a Hooker in Minneapolis"-on is - ezen az egyes szám első személyben előadott, keserédes zongorás balladán, ami a popzene történetének egyik legfurcsább karácsonyi dala. A szöveg tényleg egy prostituált karácsonyi képeslapját örökíti meg, aki megírja volt szeretőjének, hogy jól megy a sora, újra kapcsolatban van, terhes és a barátja megígérte, hogy úgy fogja felnevelni a gyerekét, mintha a sajátja lenne. A végén aztán bevallja, hogy az egész hazugság volt, senkije sincs és épp börtönben ül, ahonnan Valentin napon engedik szabadon. A "Christmas Card" klasszikus Tom Waits dal, ami egy valóban szívszorító történetet mesél el - és talán a legjobb karácsonyi dal, ami valaha készült.

Még hasonló:

 

37.jpg

37: This Heat
"24 Track Loop"

Piano, 1979

A This Heat életműve mindössze két nagylemezből (az 1979-es This Heat és az 1981-es Deceit) és egy EP-ből (Health and Efficiency, 1980) áll, de így is ők az egyik legnagyobb hatású rockzenekar a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról. Kortársaikhoz képest elképesztően újító hangzású experimentális zenéjük rengeteg későbbi zenekart inspirált: több mint egy évtizeddel a posztrock előtt már olyan zenét játszottak, mint a Swans vagy a Black Dice, de a Lightning Bolt noise rockja vagy a Shellac poszthardcore-ja is a This Heat-től ered. Az olyan felvételeken, mint a "24 Track Loop" bemutatkozó lemezükről, egyesítették a Velvet Underground, Brian Eno, a Henry Cow, a Faust, az elektronikus zene, a krautrock, a no wave és a posztpunk hatásait és időtlen avantgárd hangzást teremtettek, ami még ma is idegennek és modernistának tűnik.

Még hasonló:

 

36.jpg

36: Gloria Gaynor
"I Will Survive"

Polydor, 1978

Van néhány diszkó kislemez, amik jelentőségét még a 2010-es években sem lehet megkérdőjelezni és az "I Will Survive" egyértelműen ezek közé tartozik. Egyrészt ez az egész hagyományos diszkó stílus egyik legnagyobb klasszikusa, miközben a hangzása tisztább és áramvonalasabb, mint legtöbb kortársáé (épp ezért sokkal jobban kiállta az idő próbáját, mint azok). Nincsenek háttérénekesek, Gloria Gaynor erős hangja dominál az egész dalban, ami az egyik első kemény feminista himnusz a popzenében. Lehet, hogy Gaynor nem a saját szavait énekli, de olyan meggyőződéssel mondja fel az előre megírt sorokat, hogy tényleg elhisszük, valóban megtörtént élményekről beszél. Az "I Will Survive" a legtöbb lapos szövegű diszkóslágerrel ellentétben kihangsúlyozza, hogy az énekes is fontos, nem csak a hallgatók: a mai popzene tele van erős női hangokkal (gondoljunk csak Beyoncé nemrég megjelent, erősen feminista témájú lemezére, ami az év eddigi legfontosabb albuma), a hetvenes években Gaynor testesítette meg azt legjobban.

Még hasonló:

 

35.jpg

35: Curtis Mayfield
"Move On Up"

Curtom, 1970

Curtis Mayfield a hetvenes évek egyik legnagyszerűbb popzenei katalógusát tudhatta magáénak - annyi jó lemeze volt az évtized során, hogy nehéz lenne mindent felsorolni, de bemutatkozó szólóalbuma, a Curtis mindenképpen kiemelkedik. Mayfield itt összefoglalta a hetvenes évek elején létező összes előrehaladó soul és R&B hangzást, majd dalszerzőként, előadóként és producerként egy tökéletes albumot teremtett belőlük, ami nagyobb közönséghez juttatta el azokat. Zeneileg az album gazdag, sokszínű és előremutató, a szövegek pedig fontos politikai és társadalmi témákkal foglalkoznak. Az eredetileg majdnem kilencperces "Move On Up" (ami később, megvágott változatban kislemezként is megjelent és Mayfield egyik nagyobb slágere lett) mindent összefoglal: a korszak leginkább progresszív soul hangzásait használja és képes ezekből egy lenyűgöző, epikus dalt létrehozni, ami pozitív üzeneteket próbál sugározni arról, hogy ha küzdünk érte, egy nap majd jobbra fordulnak a dolgok. Mayfield még sok klasszikus nagy- és kislemezt kiadott a következő években, de a "Move On Up" volt a tökéletes kiindulópont.

Még hasonló:

 

34.jpg

34: Blue Öyster Cult
"(Don't Fear) The Reaper"

Columbia, 1976

A "(Don't Fear) The Reaper" egy klasszikus hard rock himnusz, a Blue Öyster Cult legjobb felvétele - sőt, sokak számára ez a zenekar egyetlen felvétele. A Blue Öyster Cult ezen a dalon szokatlanul visszafogott kedvében van, általában sokkal keményebbek, mint itt - a "(Don't Fear) The Reaper" témája azonban megköveteli a fojtott hangzást. Ez a dal az örökkévaló szerelemről és a halál elkerülhetetlenségéről szól, az utóbbi a hard rockban és a heavy metálban általában elég sötéten jelenik meg, de ez a dal inkább meg akarja nyugtatni a hallgatót és azt üzeni, hogy ostobaság félni a haláltól. A zene ennek megfelelően barátságos, Buck Dharma repetitív riffjére épül és a felidézi a hatvanas évek pszichedelikus rockját: Byrds gitárhangzását, valamint a Beach Boys énekstílusát. Rengeteg zenekar (és főleg metálzenekarok) próbálták elkapni a közelgő végzet érzését, de a "(Don't Fear) The Reaper" jobban csinálta, mint bármelyik - és még mindig ez az egyik legjobb kislemez a hetvenes évek rockzenéjéből.

Még hasonló:

 

33.jpg

33: Cabaret Voltaire
"Nag Nag Nag"

Rough Trade, 1979

A Cabaret Voltaire - az indusztriális zene egyik legfontosabb újítója, amely zenekar rengeteg későbbi experimentális elektronikus előadóra volt hatással - Sheffield-ben alapult, ami nagyon fontos tudnivaló, ha meg akarjuk érteni, hogy mi van a zenéjük mögött. Sok német zenekar kísérletezett szintetizátorokkal és elektronikus hangzásokkal előttük (köztük a Cluster, a Can, a Neu! és mások), de az ő zenéjük inkább felemelő és tiszta, valamint olyan tökéletesen megtervezett volt, mint a német autópályák. Ezzel szemben a Cabaret Voltaire egy piszkos angol iparvárosban kezdte pályafutását, ahol inkább az utcákat ellepő por, a füst, a különböző fémszerkezetek, a fülsértő zaj és a gyárak monotonsága volt mindennapos. A zenekar ezeket a dolgokat foglalta zenei keretek közé az olyan korai kislemezein, mint a "Nag Nag Nag" (és nagylemezein, mint az ugyanabban az évben megjelent Mix-Up), ahol kezdetleges elektronika és hagyományos hangszerek teremtik meg az embertelen, fájdalmas ipari hangzást - ez nem könnyen befogadható zene, de a hatása a következő évtized elektronikus zenéjére, valamint indusztriális rockjára és metáljára egyértelmű.

Még hasonló:

 

32.jpg

32: Marvin Gaye
"Got to Give It Up"

Tamla, 1977

A "Got to Give It Up" elvileg azért jelent meg, mert Gaye kiadója egy diszkós számot kért a soul/R&B sztártól, hogy haladjanak a korral (1977-ben a diszkó még nem volt népszerűsége csúcspontján, de a Motown-nál már érezték, hogy mi lesz a közeli jövő). Bár Gaye ekkoriban inkább duplalemeze, a Here, My Dear felvételeire koncentrált, mégis kiadta a diszkós kislemezt - de a háromszor olyan hosszú eredeti változat, ami a Live at the London Palladium című koncertalbumon jelent meg, sokkal jobb. Bár a "Got to Give It Up"-ot diszkó klasszikusnak tartják, ez inkább egy jazz-funk dal, amit egy repetitív riffre és Gaye falzettjére épül, valamint arra a mindenféle háttérzajokat, tapsolást és szaxofonszólókat egyesítő hangzásra, ami olyan különlegessé teszi. A "Got to Give It Up" nem csak az egyik legjobb dolog, amit Gaye életében felvett, hanem minden idők egyik legjobb táncolható, bulizós dala is, ami tele van pozitív kisugárzással - nem meglepő, hogy még Robin Thicke másolata, a "Blurred Lines" is elsőrangúra sikerült.

Még hasonló:

 

31.jpg

31: Joy Division
"Transmission"

Factory, 1979

A későbbi "Love Will Tear Us Apart" talán népszerűbb, de valójában a "Transmission" volt a Joy Division legjobb kislemeze. Bár a rövid életű, ám legendás brit posztpunk zenekar inkább nyomasztó atmoszféráiról és lehangoló, komor dalairól volt ismert, a "Transmission" azt bizonyítja, hogy Ian Curtis epilepsziája időnként zabolátlan, kirobbanó popzenét is tudott inspirálni. A szöveg szokás szerint itt is borongós, de Peter Hook azonnal felismerhető basszusszólama és Stephen Morris kiemelkedő dobolása megkülönböztetik a dalt az Unknown Pleasures jóval fojtottabb hangzásától. Curtis itt féktelen szenvedéllyel adja elő a sorait, egyik legjobb énekesi teljesítményét nyújtva, miközben a dal rideg, de lenyűgözó, elektronikus zenét idéző ritmikussága szintén figyelemreméltó. A "Transmission"-ben egyik csúcspont követi a másikat, a verzék ugyanolyan felejthetetlenek, mint a refrén - ami viszont nem csak a Joy Division, de az egész posztpunk egyik legnagyobb pillanata. A "Transmission" a ritka pillanatok egyike, amikor a Joy Division zenéje egyszerre sötét és táncolható.

Még hasonló:

 

30.jpg

30: Augustus Pablo
"King Tubby Meets Rockers Uptown"

Island, 1976

Ez a három percnél is rövidebb instrumentális felvétel, a címadó dal Augustus Pablo 1976-os lemezéről talán a legjobb dolog, ami kijött Jamaicából az 1970-es években. A dub - amit Lee "Scratch" Perry, Mad Professor, Errol Thompson és az album címében is megörökített King Tubby teremtettek meg - kezdetben a reggae instrumentális változata volt, amit úgy hoztak létre, hogy remixelték az eredeti dalokat, eltávolították belőlük a vokális részeket, hogy nagyrészt csak a dob és a basszus maradjon. Néha aztán hozzáadtak különféle effekteket és visszarakták bele az eredeti dal részleteit (az utóbbi folyamatot nevezik "dubbing"-nak, innen kapta a nevét a stílus). Bár a dub kezdetben csak a reggae alfaja volt, később külön műfajjá nőtte ki magát és hagyott ránk néhány klasszikus albumot (az Upsetters-féle Upsetters 14 Dub Blackboard Jungle volt az első, de ezt követte Augustus Pablo King Tubby Meets Rockers Uptown-ja vagy Mad Professor munkái a következő évtizedben). A "King Tubby Meets Rockers Uptown" a legnépszerűbb és sokak szerint egyszerűen a legjobb dub felvétel, ami valaha készült - ez a dal és az egész stílus később hatással volt a posztpunk, hiphop, a house, a techno, az ambient, az elektronikus tánczene, a trip hop, a drum and bass és legutóbb a dubstep műfajokra. Lehet, hogy manapság nem olyan sokan ismerik ezt a dalt, de a mai popzene nagy része sokat köszönhet neki.

Még hasonló:

 

29.jpg

29: Judee Sill
"The Donor"

Asylum, 1973

A "The Donor" - Judee Sill második és egyben utolsó nagylemeze, a Heart Food záródala - tényleg egy olyan dal, ami az időn kívül létezik. Ha utánanézünk Sill háttértörténetének, elég nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a nő, aki felvette a "The Donor"-t, korábban bolti lopásokból és prostitúcióból élt. A Heart Food-ot végig valami vallásos áhítat-szerűség hatja át, de ez a dal olyan természetfeletti szépséget és békét áraszt, amit máshol nem nagyon találunk meg. Sill elmondása szerint Johann Sebastian Bach és Ray Charles voltak a fő inspirálói és a "The Donor" tényleg úgy hangzik, mint egy Bach-zenemű - de igazából bármelyik korban készülhetett volna a barokk kor óta. Bár a Heart Food több dala (például a "The Kiss") is keresztény képi világgal teli felvétel, a "The Donor" olyan ambiciózus, gyönyörű hangszerelésekből, kórusokból és himnikus énekszólamokból álló felvétel, amihez hasonlót nem találunk a könnyűzenében - bár ez a felvétel már nem is igazán a könnyűzene, hanem a kortárs klasszikus zene alá sorolható be.

Még hasonló:

 

28.jpg

28: Shuggie Otis
"Strawberry Letter 23"

Epic, 1971

A "Strawberry Letter 23" 1977-ben az ötödik helyig jutott az amerikai slágerlistán - csak éppen nem eredeti változatában, hanem The Brothers Johnson feldolgozásában (aminek egy Michael Jackson-előtti Quincy Jones volt a producere). Maga Otis összesen három szólólemezt adott ki (ezek közül kettőt, a Freedom Flight-ot és az Inspiration Information a hetvenes években) és ma hallgatva egyértelmű, hogy ezek nagyszerűek, de saját korukban nem voltak valami sikeresek - 1974 után Otis nem is nagyon csinált saját zenét, inkább más előadók lemezein dolgozott háttérzenészként. A kilencvenes években aztán az Inspiration Information kultikus albummá vált, amikor a rare groove és az acid jazz stílusok (amik részben Otis pszichedelikus soulján alapultak) népszerűek lettek. Bár az említett 1974-es lemez Otis legjobbja, de a Freedom Flight-on található "Strawberry Letter 23" a legnépszerűbb dal az alulértékelt énekes-dalszerzőtől (aki maga játszott minden hangszeren az albumain híres rajongójához, Prince-hez hasonlóan). Ez a dal tényleg csodálatos: visszafogott, őszies pszichedelikus soul fülbemászó dallamokkal, ügyes hangszerelésekkel - a hatása Prince-re például egyértelmű - ma szerencsére már közismert dalnak számít, de kár, hogy Otis-nak saját korában nem sikerült befutnia, mert az a kevés zene, amit felvett, tényleg nagyszerű.

Még hasonló:

 

27.jpg

27: Bee Gees
"Stayin' Alive"

RSO, 1977

Ennek a dalnak tényleg semmi joga itt lenni - egy olyan stílus képviselője, amit ma mindennapos dolog kinevetni, egy olyan zenekartól, amit már senki sem vesz komolyan és egy olyan filmből, amit meg főleg nem. A "Stayin' Alive"-nak már rég a paródiák közé kellett volna süllyednie, de mégsem tette, és bátran kijelenthetjük, hogy a legnagyszerűbb dalok között van a hetvenes évekből. A "Stayin' Alive" dallama olyan, ami egy hallgatás után menthetetlenül beleég a hallgató agyába és örökre ott is marad, a klasszikus diszkó kislemezeknél szokatlan, tiszta, elektromos gitárra épülő hangszerelése ma sem tűnik idejétmúltnak, a Gibb testvérek falzetthangja szintén hibátlan (és csak akkor nevetséges, ha a videoklipet is megnézzük mellé), a refrén pedig ikonikus. A Szombat esti láz a diszkó fénykorának meghatározó filmes dokumentuma és a főcímdala továbbra is a popzene történetének egyik legfontosabb és legnépszerűbb kislemeze.

Még hasonló:

 

26.jpg

26: Kate Bush
"Wuthering Heights"

EMI, 1978

Kate Bush bemutatkozó kislemezének címét Emily Brontë könyvétől kölcsönözte, ahogy a szöveget is az angol irodalom egyik legnagyobb klasszikusának számító, vadromantikus, a gótikus regényeket idéző szerelmi történet inspirálta. Ez a dal továbbra is Bush legnépszerűbb felvétele (bár a nyolcvanas években olyan dalai jelentek meg, mint a "Hounds of Love" vagy a "Running Up That Hill (A Deal with God)", amik szintén elég erősek), bár szenvedélyes dallamai, Bush első hallásra kissé nehezen szerethető énekhangja és az első látásra és igazából az összes látásra nagyon összezavaró videoklip veszélyesen közel sodorják az önparódiához. Kate Bush azonban mindig ilyen misztikus, romantikus képzeletű előadó volt és a "Wuthering Heights" ilyen értelemben a legsokatmondóbb felvétele, ami tulajdonképpen megteremtette a mintát, amelyet Bush az összes későbbi lemezén követett (ha nem is mindig olyan elszállt módon, mint ezen a dalon). És ha túljutunk a felszínen, rájövünk, hogy a "Wuthering Heights" tényleg a legjobb dal, amit valaha írt.

Még hasonló:

 

manu_dibango.jpg

25: Manu Dibango
"Soul Makossa"

Atlantic, 1972

Manu Dibango ezzel az 1972-es kislemezzel annyi későbbi zenét inspirált, hogy ő maga is biztos meglepődött. A "Soul Makossa" Dibango azonos című lemezén jelent meg, majd kislemezként is kijött, de igazából senki sem foglalkozott vele - amíg David Mancuso rá nem talált egy példányára egy lemezboltban. Ezt követően Mancuso gyakran lejátszotta a dalt a The Loft-ban szervezett partijain (amelyek később nagy hatásokkal voltak az olyan legendás diszkók hasonló rendezvényeire, mint a Paradise Garage, a Gallery vagy a The Saint). Ezt követően megnőtt a "Soul Makossa" népszerűsége és gyorsan el is kapkodtak az összes New York-ban megtalálható példányt - amikor az Atlantic újra kiadta, a dal nem csak az Egyesült Államokban, de az egész világon nagy sláger lett és sok feldolgozása is született. Később a diszkó stílus sokat tanult afrikai ritmusaitól, de a "Soul Makossa" inkább a nagy hatású refrénjéről híres, amit később Michael Jackson felhasznált "Wanna Be Startin' Somethin'" című dalában (ami tulajdonképpen a legjobb, amit valaha felvett - és ezt legalábbis részben Dibango-nak köszönheti) és Rihanna is "Don't Stop the Music" című kislemezében (arról nem is beszélve, hogy Kanye West is előadta Jackson és saját, nemrég elhunyt anyja előtt tisztelegve kissé átírt szöveggel) - szóval láthatjuk, hogy a "Soul Makossa" hatása még most is érezhető, ez is azt bizonyítja, hogy ez a hetvenes évek egyik legjobb kislemeze.

Még hasonló:

 

24.jpg

24: Nick Drake
"Things Behind the Sun"

Island, 1972

A Pink Moon volt Nick Drake utolsó albuma - zenéjében itt már sem a Five Leaves Left tiszta ártatlanságát, sem a Bryter Layter felemelő, bonyolult hangszereléseit nem találjuk meg. Drake itt már feladta a reményt és minden külső segítség nélkül, egy mikrofon, egy akusztikus gitár és saját hangja felhasználásával vette fel az egész albumot - a szövegek elviselhetetlenül lehangolóak, egy olyan ember szavai, akit már semmi tart ebben a világban. Ha a zene is ilyen sötét lenne, senki sem tudná elviselni az albumot, de Drake dalai szokás szerint csendesek, visszafogottak és megnyugtatóak. A Bryter Layter több hangszert és teljes zenekart felvonultató produkciója jót tett annak az albumnak - de a Pink Moon spártai hangzásával jobban kiemeli Drake dalszerzői képességeit. A legtöbb felvétel itt nagyon rövid, szinte töredékeknek hat, de így is átszivárog rajtuk Drake zsenialitása. A "Things Behind the Sun" a leghosszabb szám az albumon és az, amelyik a legjobban a hasonlít egy valódi dalra - a szöveg rejtélyes képei, az egyszerűnek tűnő, de valahogy mégis különleges dallamok és Drake finom gitárpengetése együtt teszik ilyen kiemelkedővé ezt a felvételt. A Pink Moon az olyan albumok egyike, amit muszáj végighallgatni, de a "Things Behind the Sun" mindig ott lesz a legjobb Nick Drake dalok sorában és érdemes kihangsúlyozni a jelentőségét.

Még hasonló:

 

23.jpg

23: Kool & the Gang
"Jungle Boogie"

Mercury, 1973

A Kool & the Gang a hetvenes évek (és az egész huszadik százat) egyik legalulértékeltebb popzenekara. A hetvenes-nyolcvanas évek során nagyszerű kislemezek sorát adták ki, amik egyesítették a jazz, az R&B, a soul, a funk és a diszkó hatásait - és sokkal jobbak voltak, mint az olyan magasabbra értékelt zenekarok dalai, mint az Earth, Wind & Fire, a KC and the Sunshine Band vagy a Chic. A zenekar egyetlen dala, ami néha megjelenik a "minden idők legjobb dalai" stílusú listákban az 1980-ban megjelent "Celebration" - pedig sokkal többet találunk ennél a Kool & the Gang életművében: a "Too Hot", a "Summer Madness", a "Hollywood Swinging" vagy a "Steppin' Out" mind több figyelmet érdemelnének. A "Jungle Boogie" talán a zenekar legjobb hetvenes évekbeli száma, egy tökéletes és jelentős funk felvétel, amit később olyan előadók hangmintáztak, mint az EPMD, a Beastie Boys, Janet Jackson, Madonna vagy a M/A/R/R/S. De a "Jungle Boogie" nem csak arról híres, hogy nagy hatással volt a hetvenes-nyolcvanas évek R&B-jére és hiphopjára, hanem arról is, hogy Quentin Tarantino felhasználta a Ponyvaregény-ben, ezzel még több emberhez juttatva el. A "Jungle Boogie" volt a Kool & the Gang első top 20-as slágere, egy fordulópont a funkban, amiben egyetlen felesleges másodpercet sem találunk.

Még hasonló:

 

22.png

22: Black Sabbath
"Sweet Leaf"

Vertigo, 1971

A "Sweet Leaf" nem a legnépszerűbb választás a Black Sabbath hetvenes évekbeli katalógusából - a legtöbben biztos "Paranoid"-ot választanák egy ilyen listához, de még a "Black Sabbath" vagy az "Iron Man" is előbb van a sorban, mint a "Sweet Leaf". Pedig a Sabbath harmadik és legjobb lemezének nyitódala talán a legnagyobb hatású dolog, amit Ozzy Osbourne-ék felvettek. A "Paranoid" volt a sláger és jó szám is volt, de zeneileg közelebb volt a protopunkhoz, mint a heavy metálhoz. A "Sweet Leaf" viszont egy súlyos, belassult, bluesra alapuló szörnyeteg, egy óda a marihuánához (ami illően Tony Iommi köhögésével indul, amit akkor vettek fel, amikor a gitáros épp egy jointot szívott Ozzy-val), ami több mint húsz évvel a Kyuss előtt megteremtette a stoner rockot - arról nem is beszélve, hogy jobb, mint bármelyik dal, amit Josh Homme felvett. A Sabbath itt különösen találékony volt, a blues rock, a hard rock és a pszichedelikus rock elemeit vegyítve egy addig ismeretlen hangzást teremtettek (a legközelebb talán a Blue Cheer járt hozzá az 1968-as Vincebus Eruptum-on) - ami még most, több mint negyven évvel később is hatással van a mainstream rockzenére (gondoljunk csak az Arctic Monkeys "Do I Wanna Know?"-jára - az évtized eddigi legnagyobb rockdala, és biztosan nem létezhetne a "Sweet Leaf" nélkül).

Még hasonló:

 

21.jpg

21: Giorgio Moroder
"Chase"

Casablanca, 1978

Sok dal azért van a listán, mert valamilyen értelemben megelőzte a korát, de ez az 1978-as instrumentális felvétel, amit Giorgio Moroder az Éjféli expressz című filmhez készített, mindet megszégyeníti. A film producerei azt kérték Moroder-től, hogy írjon egy olyan dalt, ami hasonlít Donna Summer "I Feel Love"-jára (ami az előző évben hatalmas sláger volt és aminek Moroder volt a társszerzője és a producere) - úgyhogy az italo diszkó mestere megteremtette ezt az űrbéli hi-NRG dalt, aminek épp olyan előrehaladó a hangzása, mint az "I Feel Love"-é, csak éppen itt egyedül Moroder produkciója van az előtérben. A dal a folyamatos gyorsulás érzetét kelti, miközben a hangzása olyan tökéletes, hogy még ma is teljesen modernnek hat - nem is beszélve arról, hogy mennyi későbbi elektronikus zenész másolta le ezt a hangzást. Lindstrøm, Todd Terje vagy a Daft Punk például mind sokat köszönhetnek neki: Terje nagyszerű 2012-es felvétele, az "Inspector Norse" egyértelmű tisztelgés a "Chase" előtt, a Daft Punk pedig egy egész dalt szentelt annak, hogy emléket állítson Moroder pályafutásának ("Giorgio by Moroder"), ami újra népszerűvé tette a kissé elfelejtett producert.

Még hasonló:

Következő rész:

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr608675302

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.