200+1 kedvenc dal az 1970-es évekből (140-121)
2016. április 28. írta: aron.kovacs

200+1 kedvenc dal az 1970-es évekből (140-121)

 200songs4.png

Előző részek:

  1. 201-181
  2. 180-161
  3. 160-141

A negyedik részben találunk klasszikus kislemezeket Lou Reed-től és David Bowie-tól, a modern hiphop egyik legtöbbet hangmintázott dalát, egy kevés német ambient zenét, úttörő hardcore punkot és egy dalt egy teljesen homályos, de kultikusnak számító experimentális előadóművésztől. Meg még egy csomó mindent.

140.jpg

140: Lou Reed
"Walk on the Wild Side"

Az elterjedt véleménnyel ellentétben a "Walk on the Wild Side" nem a legjobb dal Lou Reed szólókarrierjéből, de mindenképpen a volt Velvet Underground-vezető egyik meghatározó kislemeze. Reed felejthető bemutatkozó lemeze után David Bowie és Mick Ronson, a glam nagyjai társaságában vonult stúdióba, hogy új irányból közelíthesse meg kedvenc témáit, Andy Warhol New York-i stúdiójának furcsa "sztárjait" és világukat. A glam rocknál jobb stílust nem is választhatott volna, hiszen ebben a műfajban benne van az a különc, androgün hangulat, amire Reednek szüksége volt. A Transformer talán nem Reed legjobb albuma, de ez hozta meg neki a kritikai elismerést, ami szólókarrierjében korábban elkerülte, a "Walk on the Wild Side" - egy fülbemászó jazzes dal, amiben Reed mindent és mindenkit megemlít Warholtól és a Factory-től kezdve Holly Woodlawn-ig és Candy Darling-ig - pedig máig a legszélesebb körben ismert dal, amit Reed valaha felvett (lehet, hogy a Transformer túlzottan Bowie-s és nem eléggé Lou Reed-es, de a "Perfect Day"-t és a "Satellite of Love"-ot sem szabad alulbecsülni).

RCA, 1972

139.jpg

139: Funkadelic
"One Nation Under a Groove"

Amikor George Clinton nem furcsa sci-fi funk mitológiát gyártott az olyan P-Funk lemezeken, mint a Mothership Connection, a The Clones of Dr. Funkenstein vagy a Funkentelechy Vs. the Placebo Syndrome, akkor épp a hetvenes évek legjobb bulizós funkdalait vette fel. Ezek közül az 1978-as Funkadelic album, a One Nation Under a Groove (a P-Funk kollektíva egyik utolsó igazán erős kiadványa) hét és fél perces címadó dala a legemlékezetesebb. Bár a One Nation Under a Groove a legtöbb P-Funk lemezhez hasonlóan laza konceptalbum, de innen hiányoznak a furcsa sci-fi történetek, Clinton nem nagyon akar mást elérni ezekkel a dalokkal, csak azt, hogy minél többen táncoljanak rájuk. A "One Nation Under a Groove" ennek megfelelően egy laza, a Funkadelic korábbi munkáinál jóval kevésbé rockos dal táncolható ritmusokkal és egyszerű üzenetekkel - nem is meglepő, hogy ez az album a legjobban fogyó P-Funk kiadvány és máik sok kritikus és rajongó egyik legnagyobb kedvence Clinton zenekaraitól.

Warner Bros., 1978

138_1.jpg

138: Patti Smith
"Rock N Roll Nigger"

A "Rock N Roll Nigger" az egyik legfontosabb dal a punk keresztanyjától és a műfaj nagy költőnőjétől - bár ebben a szövegben kevés költői sort találunk. A dal 1978-as megjelenésekor messziről elkerülte a rádiókat, hiszen a címében és a szövegben is szereplő erősen rasszista szó elijesztette a zenebizniszt, de azóta a "Rock N Roll Nigger" a legnagyobb punk rock himnuszok egyikének számít, amiben a zajos, agresszív hangvétel, Smith dühös hangja és az olyan felejthetetlen sorok játszanak közre, mint a "Kívül a társadalmon, ott akarok lenni" vagy a még felháborítóbb  "Jimi Hendrix nigger volt és Jézus Krisztus is". Smith később elmagyarázta, hogy a "nigger" szó a dalban egy lázadó és tiszteletreméltó személyt jelent - amilyennek Smith is tartotta magát. De bármit is gondolunk, a "Rock N Roll Nigger" még mindig az egyik legjobban eső társadalomellenes, mindenre és mindenkire dühös, felemelő punk rock felkiáltás.

Arista, 1978

the_clash.jpg

137: The Clash
"Spanish Bombs"

A London Calling, a Clash 1979-es magnum opusa az egyik legünnepeltebb album a hetvenes évekből, a korábban elég puritán punk rockot játszó zenekar itt mindenféle új stílusokkal kísérletezett (reggae, ska, R&B és jazz), de a "Spanish Bombs", a roppant duplalemez talán legszebb pillanata nem több egy kirobbanó popdalnál. A "Spanish Bombs" tele van ragyogó, fülbemászó és itt-ott elég nagyot ütő dallamokkal, bebizonyítva, hogy a Clash képes volt tökéletes popdalokat írni, ha éppen ahhoz volt kedve. És ha ez nem lenne elég, a szöveg egy harmincas évekbeli spanyol ellenálló csapat történetét mondja el, akik megpróbáltak megszabadulni a fasizmus rabigájától - lehet, hogy vannak ismertebb dalok a London Calling-on (a címadó dal, a "Lost in the Supermarket", a "Clampdown", a "The Guns of Brixton", a "Train in Vain"...), de semelyik sem mutatja be jobban a "Spanish Bombs"-nál a Clash kettős szerepét az egyik legjobb brit punkzenekarként, illetve a popzene mestereiként. Nagy eséllyel ez a legjobb dal, amit Joe Strummer és Mick Jones valaha írtak.

CBS/Epic, 1979

137.jpg

136: Joni Mitchell
"Big Yellow Taxi"

Joni Mitchell volt a hatvanas-hetvenes évek fordulójának egyik legjelentősebb dalszerzője, legjobb pillanataiban lekörözte Bob Dylant és Neil Youngot is. Ezek a legjobb pillanatok az olyan klasszikus albumai voltak, mint a Blue, a Hejira és mindenek felett a The Hissing of Summer Lawns. Ezekről azonban nehéz lenne csak egy dalt kiválasztani, mert mindet inkább az elejétől a végéig érdemes végighallgatni. A "Big Yellow Taxi", egy kislemez Mitchell szerethető, de még nem teljesen érett Ladies of the Canyon című albumáról azonban magában is nagyszerűen működik és mellesleg az énekesnő egyik legnépszerűbb dala. A "Big Yellow Taxi" zeneileg nagyon egyszerű, folkos popdal, ami alig hosszabb két percnél, de azért fülbemászó és emlékezetes. A szövegben Mitchell azokat a környezetvédelmi témákat hozza fel (a természet szépségeinek elpusztítása parkolók, szállók, plázák és hasonlók kedvéért), amik annyira foglalkoztatták a hozzá hasonló dalszerzőket akkoriban. És végül is ez Mitchell egyik legnépszerűbb és legtöbbet feldolgozott dala.

Reprise, 1970

136.jpg

135: Blondie
"Atomic"

Nagy kár, hogy a Blondie nem tudott méltó folytatással előállni a Parallel Lines-hoz, ami a hetvenes évek egyik legjobb, egyszerre könnyen fogyasztható és előremutató pop-rock albuma volt. Pedig az 1979-es Eat to the Beat még nem is volt rossz album, platinalemez lett és a harmadikként megjelent kislemeze, az "Atomic" az egyik meghatározó Blondie dalként maradt fenn. A zenekar későbbi kiadványai egy-egy daltól eltekintve nagyon gyengék a Parallel Lines szintjéhez képest, de az "Atomic" talán még túl is lépi azt: Debbie Harry és Jimmy Destri a "Heart of Glass"-hoz hasonló dalt próbáltak teremteni vele (ami persze lehetetlen vállalkozás volt), helyette talán a legjobb rock-diszkó-new wave hibridet hozták létre, ami valaha készült. Az "Atomic" riffje egy spagettiwestern filmzenét idéz, miközben az egyik legfülbemászóbb dal, amit a zenekar valaha felvett, a meghallgatása tényleg függőséget okozhat (de komolyan: abból a riffből, meg abból, ahogy Harry a "Tonight" szót ismételgeti, sosem lehet elég). A Blondie itt (ahogy később a kevésbé sikerült "Rapture"-ön is) eltávolodott a kezdeti, hagyományosabb new wave hangzásától és a végeredmény jobb nem is lehetett volna.

Chrysalis, 1979

135.jpg

134: Misfits
"Night of the Living Dead"

A Misfits rövid életű, de annál nagyobb hatású zenekar volt, horrorfilmes témákkal foglalkozó, nagyon rövid és nagyon kemény kislemezeik ugyanúgy voltak a nyolcvanas évekbeli hardcore punk zenekarok (például a Black Flag) előképei, mint különböző extrém metál stílusoké (death metal, grindcore) és a kilencvenes évek sok alternatív rockzenekaráé. A "Night of the Living Dead", egy 1979-es Misfits-kislemez mindent összegez, amit érdemes tudni erről a zenekarról: Glenn Danzig a címnek megfelelően George A. Romero klasszikus 1969-es zombifilmjére utalgat, a zene még az átlagos punk rock hangzáshoz képest is gyors, durva és primitív, a dal alig hosszabb két percnél, és még így is túlszárnyalja a B oldalon megjelent "Where Eagles Dare"-t (ami szintén a legjobb Misfits-dalok között van) vagy az 1980-as "Last Caress"-t, ami talán a zenekar legnépszerűbb felvétele. A Misfits amúgy (Danzig nélkül) újjáalakult a kilencvenes években és elvileg még mindig működik, de ezeknek a korai kislemezeknek az energiáját sosem tudták igazán újrateremteni.

Plan 9, 1979

134.jpg

133: David Bowie
"Life on Mars"

A "Life on Mars" - a második kislemez Bowie első igazi klasszikus albumáról, a Hunky Dory-ról - az egyik legfurcsább popdal, amit valaha felvettek. Egyszer úgy írták le, mint egy Salvador Dalí festmény és egy Broadway-musical keresztezését, és ez egész jó jellemzés: a zene a legjobb glam rock dalokhoz méltóan a giccs határán van, Rick Wakeman (a Yes billentyűse) a rocktörténet egyik legemlékezetesebb zongoraszólamát adja hozzá, miközben a túláradó, nagyzenekari hangzás a Hunky Dory egyik legkidolgozottabb dalává teszi. A tényleg musical-hangzást idéző zenéhez azonban teljesen érthetetlen, szürrealista szöveget párosít Bowie, így a dal teljesen összezavaró, de páratlan hatást kelt. A legnagyobb dicséret, amit a "Life on Mars" kaphat az, hogy egyértelműen a legerősebb dal a Hunky Dory-n - azon az albumon, amin ott van még a "Changes", az "Oh! You Pretty Things" vagy a "The Bewlay Brothers".

RCA, 1971

0132.jpg

132: Jon Lucien
"Rashida"

A Brit Virgin-szigetekről származó Jon Lucien zenéjében minden más kortársánál (köztük Al Green-nél vagy Marvin Gaye-nél is) jobban meg tudta fogni a szerelem, az odaadás, az erotika és a spiritualitás lényegét, legjobb dalaiban egyesülnek a költői szövegek a buja funkos zenével. Lucien sosem volt akkora sztár, mint az említettek, zenéje inkább megmaradt amolyan izgalmas furcsaságnak a mainstream határáról, de ha nem figyelünk "fejezzük be a háborúzást, legyenek szabadok a gyermekek" stílusú üzeneteire, akkor átadhatjuk magunkat a "Rashida"-hoz (Lucien legjobb lemezének címadó dala és magasan legismertebb száma) hasonló felvételek túláradó, nagyzenekari hangszereléseinek és az soult, funkot, R&B-t brazil hatásokkal (bossa nova, tropciália) vegyítő kíséretének. A "Rashida" nem több, mint hat percnyi buja, ellazult szexuális zene a hetvenes évek R&B termésének mélyéről, de egyszerűen ellenállhatatlan.

RCA, 1973

tim_buckley.jpg

131: Tim Buckley
"Song to the Siren"

Amikor Tim Buckley tragikusan rövid pályafutásáról beszélünk, a legegyszerűbb összefoglalás nagyjából úgy hangzik, hogy a ma is kissé alulértékelt énekes-dalszerző viszonylag egyenes folk rock lemezekkel kezdett (Tim Buckley, Goodbye and Hello), majd a Happy Sad-től kezdve fokozatosan a jazz-rock, a pszichedelikus folk és az experimentális hangzások felé fordult. A folyamat Buckley talán legjobb albumán, a szélsőségesen kísérletező hangvételű Starsailor-on érte el a csúcspontját, itt az avantgárd, jazzes hangzások végleg kiszorították a hagyományosabb, folkos hatásokat (ehhez Bunk Gardner, egy korábbi Mothers of Invention-tag is hozzájárult) és a végeredmény Buckley legnehezebben megközelíthető munkája. Az album szívében azonban ott van a "Song to the Siren", egy egyszerűbb, folkos dal, amiben csak enyhén érezhető Buckley experimentális érdeklődése - ez az énekes legismertebb és legnépszerűbb dala és ez nem is meglepő, a "Song to the Siren" ugyanis tényleg meglepően gyönyörű (ahhoz képest, hogy a Starsailor többi részére inkább a "kétségbeejtő" jelző használható. Ebből következik, hogy a dalt rengetegen dolgozták fel Buckley korai halála után, a meghatározó változat a This Mortal Coil 1983-as felvétele, ami (kis túlzással) még az eredetit is túlszárnyalja.

Straight Records, 1970

132.png

130: Incredible Bongo Band
"Apache"

Amikor Michael Viner - az Incredible Bongo Band projekt vezetője - 1973-ban feldolgozta zenészeivel a The Shadows nevű zenekar "Apache" című instrumentális felvételét, fogalma sem volt, hogy mit indított el. A dalt azóta a "hiphop himnuszának" is nevezték, ami nem meglepő, hiszen (bár az Incredible Bongo Band eredeti változata nem volt sláger) a nyolcvanas évek óta számtalan közismert dalban hallhattuk részleteit, az "Apache" a zenetörténet egyik legtöbbet hangmintázott dala. Lehet, hogy az "Apache" nem több egy nagyon jól sikerült, funkos ritmusgyakorlatnál, de elég lenyűgöző azon előadók listája, akik felhasználták valamelyik számukban: The Sugarhill Gang, Fatboy Slim, Grandmaster Flash, Beastie Boys, Nas, The Roots... Lehet, hogy sosem hallottál az "Apache"-ról, de az biztos, hogy párszor már hallottad valamilyen kilencvenes évekbeli tánczenei vagy hiphop-slágerben, még ha nem is tudtad, hogy az Incredible Bongo Bandet hallod (a hangmintákon kívül is nagy a felvétel hatása, a mai elektronikus tánczene, a diszkó vagy a hiphop nagyon sokat köszönhet neki és az egész Bongo Rock albumnak).

Pride, 1973

131.jpg

129: Suicide
"Dream Baby Dream"

Bár a Suicide legismertebb dala a "Frankie Teardrop" - egy egészen ijesztő, artikulálatlan üvöltésekkel teli tízperces felvétel az 1977-es bemutatkozó lemezükről - a "Dream Baby Dream", ez az 1979-es kislemez is megérdemel egy említést. Miközben a zenekar inkább egyedülállóan előrehaladó hangzásáról ismert, ami a korai elektronikus zene elemeit, a szintetizátorok újításait és a punk egyszerűségét és lázadó hozzáállását egyesítve lerakta az indusztriális zene, a noise és a techno alapjait, a "Dream Baby Dream" egy viszonylag egyszerű és visszafogott felvétel. Benne van persze a Suicide azonnal felismerhető, szintetizátorra és dobgépre épülő, monoton hangzása, de könnyen felismerhetjük benne a Velvet Underground hangzásának befolyását is a zenekarra (miközben persze a "Dream Baby Dream" is előremutató dal, nagy hatással volt a nyolcvanas évekbeli posztpunk és indusztriális zenekarokra, ahogy Bruce Springsteen-re is, aki feldolgozta 2014-es lemezén).

Island, 1979

128.jpg

128: Devo
"Jocko Homo"

A Devo semmilyen hetvenes évekkel kapcsolatos listából nem maradhat ki - ez a zenekar egyrészt a new wave legfontosabb újítói közé tartozott, bevezették a szintetizátorokat és a motorik ritmusokat a műfajba, másrészt pedig a punk rock egy más oldalát világították meg a Mothers of Invention inspirálta, abszurd, társadalomszatirikus kisugárzásukkal, a stílust a különcök és a "furcsa gyerekek" menedékeként beállítva. Brian Eno persze meglátta a lehetőséget a zenekarban, és betolakodva Bowie, Iggy Pop és Robert Fripp elé ő lett a Devo bemutatkozásának producere, ami máig a legfontosabb new wave albumok egyikének számít. Tele is van klasszikus felvételekkel, min a nyitó "Uncontrollable Urge", a primitív "Satisfaction"-feldolgozás vagy a Down-kórt emlegető "Mongoloid" - de a "Jocko Homo" a Devo nemhivatalos himnusza és a zenekar abszurdista filozófiájának legjobban sikerült kifejezése. A szöveg az evolúciót ellenzőket nevetteti ki, miközben a zenét egy azonnal felismerhető riff határozza meg, a refrénben elhangzó kérdés és felelet ("Nem vagyunk emberek? A Devo vagyunk!") pedig a bemutatkozó lemezük címeként vált halhatatlanná.

Booji Boy Records, 1977

127.jpg

127: Gary Wilson
"Chromium Bitch"

Gary Wilson bemutatkozó lemeze, az 1977-es You Think You Really Know Me talán a legkevésbé szexuális album, amit valaha kiadtak. A John Cage által inspirált dalgyűjtemény ideges és néhol egészen ijesztő elektro-funk és agresszívan avantgárd new wave felvételek gyűjteménye, ami megjelenése idején persze nem volt nagyon sikeres, de ma már kultikus kívülálló poplemeznek számít. A You Think You Really Know Me talán nem a legkellemesebb album az évtizedből, de tele van előremutató experimentális popzenével és olyan hangszerelésekkel, amik bőven túlszárnyalják a hetvenes évek átlagát. Wilson szövegei azonban a legtöbb esetben nagyon nyugtalanítóak - így van ez a "Chromium Bitch"-en is, ami talán a legmegdöbbentőbb dal az albumon, tele nőgyülölő fantáziákkal (amik kísértetiesen hasonlítanak a mai popzenében oly mindennapi sorokra) és a Kraftwerk elektronikáját funkkal kiegészítő és továbbfejlesztő hangzással. A You Think You Really Know Me egy újabb olyan album, amit inkább teljes egészében érdemes végighallgatni, mert úgy sokkal hatásosabb, de a "Chromium Bitch" ott van a csúcspontok között.

Motel Records, 1977

126.jpg

126: Nick Drake
"Northern Sky"

Nick Drake második albuma, az 1971-es Bryter Layter volt az egyetlen pillanat a pályafutásában, amikor nem úgy hangzott, mintha már fél lábbal a sírban lenne. Ez nagyrészt Joe Boyd producer érdeme volt, aki látta a lehetőségeket Drake akusztikus folkdalaiban és bonyolultabb hangszerelést álmodott hozzájuk - a kislemezként is megjelent "Northern Sky" a legjobb példa arra, milyen jót tettek a kiegészítő zenészek és hangszerek Drake minimális folkjának. A dal ugyanolyan másvilágian gyönyörű, mint a Five Leaves Left legjobb felvételei (a "River Man" vagy a "Cello Song"), azonban a Drake azonnal felismerhető hangját és akusztikus gitárját körülvevő, zongora, orgona és basszus teljesebb hangzást adnak a "Northern Sky"-nak, aminek köszönhetően a dal (és a Bryter Layter olyan felvételei, mint a "Hazey Jane II" vagy az instrumentális címadó dal) veszélyesen közel kerül a teljes zenekaros folk rock zenéhez. De Drake szokásos, álmodozó és elvágyódó hangvétele biztosít róla, hogy ez a dal csakis hozzá tartozik. A Bryter Layter még a kidolgozottabb produkció ellenére is megbukott, így utolsó lemezén a fiatalon elhunyt énekes visszatért az egyszerű, akusztikus hangzáshoz, de a második albuma továbbra is a leginkább élettel teli munkája.

Island, 1970

harmonia.jpg

125: Harmonia
"Deluxe (Immer Wieder)"

A Harmonia amolyan krautrock supergroup volt, a Cluster párosához (Hans-Joachim Roedelius és Dieter Moebius) csatlakozott a Neu! gitárosa, Michael Rother, valamint később a Guru Guru dobosa, Mani Neumeier és két lemezükön (az 1974-es Musik von Harmonia-n és az 1975-ös Deluxe-on) imádnivaló, szabadon lebegő és csillogó pasztorális elektronikát játszották némi kosmische beütéssel. Bár a Musik von Harmonia bonyolultabb hangszerelésű lemez, a Neumeier csatlakozása után felvett Deluxe egyszerűbb eszközökkel még gyönyörűbb hatást ér el, a "Walky-Talky" például a Kraftwerk "Autobahn"-jához vagy a Neu! "Hallogallo"-jához mérhető rögtönzött autópálya-himnusz, a "Notre Dame" előrelátó elektropop, a minimális "Gollum" pedig előrevetíti a Too Pure kiadó hangzását. A majdnem tízperces "Deluxe (Immer Wieder" nyitja az albumot és mindent összefoglal, ami jó benne: a Harmonia zenéjétől korábban idegen kórusok csak hozzáadnak ahhoz az elszállt, űrbéli hangzáshoz, amit a zenekar korábban is próbált megteremteni, az éteri billentyű- és szintetizátorszólamok pedig a legjobb formájukban mutatják be a Cluster tagjait, akik a Zuckerzeit-tel már az előző évben is kiadtak egy klasszikus krautrock albumot.

Brain, 1975

124.jpg

124: Iggy Pop
"The Passenger"

A "The Passenger" - a legjobb dal Iggy Pop legjobb szólólemezéről - nem is jelent meg kislemezként (csak a "Success" B oldalán), de így is a legnépszerűbb felvételeinek egyike. A téma ezúttal a folyamatos turnézással járó utazás és a punk kívülálló életforma nomád szellemisége (a szöveg alapját Jim Morrison egy verse képezi). Iggy előző David Bowie produceri segítségével készült albuma (a The Idiot) hűvös, sötét kiadvány volt, ami előrevetítette a gótikus- és indusztriális rockot, de a Lust for Life elsősorban hagyományos rock and roll lemez volt energikus dalokkal, amelyek között voltak lazábbak (mint a "Success" vagy a "Lust for Life"), de a legjobb felvételek bemutatják, mennyit fejlődött Iggy dalszerzőként a Stooges szétesése óta. A "Sixteen" vagy a "Some Weird Sin" is ide sorolhatók (és az olyan egyszerűbb számok is, mint a "Tonight"), de a "The Passenger" egy teljesen új szintet jelenít meg - ez Iggy meghatározó szólóban felvett dala és dalszerzői karrierjének csúcspontja.

RCA, 1977

123.jpg

123: Lynyrd Skynyrd
"Sweet Home Alabama"

A "Sweet Home Alabama" az olyan dalok egyike, amit mindenki ismer, ha akarja, ha nem. A tragikus sorsú Lynyrd Skynyrd 1974-es kislemeze szerepel minden egyes amerikai filmben, ami valamelyik déli államban játszódik (a Forrest Gump-tól kezdve A texasi láncfűrészes mészárlás alulértékelt 2003-as remake-jéig) nem is beszélve Kid Rock nagyon híres, hányingert keltő átdolgozásáról ("All Summer Long") - és szinte lehetetlen elképzelni, hogy a hetvenes években írták és nem azóta létezik, hogy létrejött az Egyesült Államok. Azt lehet, hogy nem mindenki tudja a "Sweet Home Alabama"-ról, hogy tulajdonképpen egy diss track (már ha létezik ez a fogalom a southern rockban, amit kétlek), amit  a Lynyrd Skynyrd Neil Youngnak címzett, aki elég csúnya fényben mutatta be Alabama államot az olyan dalokban, mint a "Southern Man" vagy az "Alabama". Igazából negyven évvel később már senkit sem érdekelt, hogy miről is írta ezt a dalt a később egy repülőszerencsétlenségben majdnem teljesen kihalt zenekar - a "Sweet Home Alabama" mai füllel hallgatva egy fülbemászó country-s rockdal, ami tökéletesen működik forró nyári napokon Kid Rock nélkül is.

MCA, 1974

122.jpg

122: Max Romeo/The Upsetters
"Chase the Devil"

Lee "Scratch" Perry és házi zenekara, az Upsetters kis túlzással egyedül feltalálták a dubot az olyan klasszikus lemezekkel, mint az Upsetters 14 Dub Blackboard Jungle (1973-ból), de ha épp ahhoz volt kedvük, a hagyományos reggae-t is gazdagították egy-két remekművel. Ilyen volt a Max Romeo-val közösen készült War ina Babylon, amelyen a már említett Marcia Griffiths is közreműködött. Perry volt a reggae és a dub legnagyobb mágusa és a Heptones Party Time-ja, Junior Murvin Police and Thieves-je, valamint a War ina Babylon alkották a Black Ark stúdióban felvett "szentháromságát", három kiemelkedő albumot, amik megmutatják, milyen kiemelkedő zenész volt. Az 1976-ban kislemezként is megjelent "Chase the Devil" (Junior Murvin "Police and Thieves"-e vagy Max Romeo "One Step Forward"-ja mellett) a legjobb kislemez ebből a korszakból, egy ellenállhatatlanul fülbemászó reggae-klasszikus, ami Kanye West figyelmét sem kerülte el (részletei hallhatók Jay Z "Lucifer" című dalában, aminek West volt a producere), de igazából nem ezért szeretjük, hanem a tökéletes dallama és hangszerelése miatt. És ez csak az egyike Perry számos jelentős kislemeze közül.

Island, 1976

121.jpg

121: Dead Kennedys
"California Über Alles"

 A Dead Kennedys ma is a legismertebb hardcore punk zenekarok egyike és ők voltak talán a műfaj első képviselői is: 1978-ban álltak össze és legelső felvételük, a "California Über Alles" máris klasszikus hardcore kislemeznek számít (bár a meghatározó daluk a következő évben megjelent "Holiday in Cambodia"). A dal egy szatirikus támadás Kalifornia akkori kormányzója, Jerry Brown ellen, akit Jello Biafra és John Greenway "zen-fasisztaként" mutatnak be, a cím persze a német himnusz első sorára utal, amit a második világháború óta már nem énekelnek, és tele van a nácizmusra való utalásokkal. Ezen kívül utalnak még Shakespeare Julius Caesar-jának egy híres sorára, valamint Orwell 1984-ére (a leghíresebb antiutopisztikus regény persze nem maradhat ki ebből a politikai rémálmokat megjelenítő dalból). A "California Über Alles" nem egy kifinomult dal, a Dead Kennedys-t hatvanas évek legbutább szörfrock zenekarai inspirálták arra, hogy a punk rock egy még egyszerűbb, gyorsabb és dühösebb változatát teremtsék meg - és a legelső daluk máris a hardcore remek példája volt, ami sok további zenekarra volt hatással.

Optional Music, 1979

Következő rész:

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr468651638

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.