200+1 kedvenc dal az 1970-es évekből (160-141)
2016. április 27. írta: aron.kovacs

200+1 kedvenc dal az 1970-es évekből (160-141)

 200songs3.png

A harmadik részben találunk sci-fi fantáziákkal teli avantgárd jazzt, koncerten felvett stadionrockot, pszichedelikus folkot egy dentálhigiénikus tolmácsolásában, valamint a legnagyobb Beatle legnagyobb szóló kislemezét... és persze sok mást.

Előző részek:

 

161.jpg

160: Public Image Ltd.
"Public Image"

A Public Image Ltd. háttértörténete majdnem olyan meglepő, mint a New Orderé. A Sex Pistols feloszlása után Johnny Rotten elhagyta művésznevét és visszatért születési nevéhez (John Lydon) majd megalapította a Public Image Ltd.-t, így azután, hogy ő volt az eredeti punk rock egyik legnagyobb alakja, a posztpunk első hullámából is kivette a részét. A PiL leginkább második albumáról, a Metal Box-ról híres (ami eredetileg a címének megfelelően fémdobozokban jelent meg), de bemutatkozó kislemezük, a "Public Image" a legemlékezetesebb daluk. A nemrég említett "Shot by Both Sides"-hoz hasonlóan a korai brit posztpunk egyik meghatározó felvétele és talán a legjobb dal, amit Lydon valaha írt. Lydonék ezzel a dallal máris egyértelművé tették, hogy nem akarják a Sex Pistols vonalát folytatni, a "Public Image" egy nagyon nyers, durva hangzású felvétel, ami az Egyesült Államokban ezért meg sem jelent - de ma már persze klasszikusnak számít, még ha az nem is egyértelmű, hogy ez-e a PiL legjobb száma (többek között a "Swan Lake" vagy a "Poptones" is esélyesek).

Virgin, 1978

159.jpg

159: Tubeway Army
"Are 'Friends' Electric?"

Gary Numan népszerűsége nem tartott valami sokáig, kis túlzással azt mondhatjuk, hogy 1979 volt az egyetlen "nagy" éve. Ez azonban nagyon nagy év volt a brit szintipop zenésznek, hiszen két kislemeze is listavezető volt hazájában és ezek megalapozták azt, hogy ma is az elektronikus popzene úttörőjeként emlékszünk rá. A kettő közül az "Are 'Friends' Electric?" jelent meg korábban, amit Tubeway Army nevű zenekara frontembereként adott elő, ezen kívül ő írta és ő volt a producere is. Numan szokása szerint itt is súlyos szintiszólamokra épít közvetítve a Kraftwerk és a hasonló német elektronikus formációk hatását, de az "Are 'Friends' Electric?" furcsán fülbemászó is, aminek köszönhetően slágerré tudott válni az Egyesült Királyságban. Numan nem volt egy nagyon eredeti alak, csak annyit csinált, hogy átvette a nagy német elődök trükkjeit és kiegészítette a Kraftwerk Man-Machine-borítós robotikusságával meg Bowie '76-'77-es haj- és ruhaviselési stílusával... de előkészítette a terepet a következő évtized szintipopjának, ezért a hatása megkérdőjelezhetetlen.

Beggars Banquet, 1979

158.jpg

158: John Lennon
"Instant Karma!"

A négy Beatle szólókarrierjei közül egyértelműen John Lennoné örvend a legnagyobb elismerésnek: miközben Paul egyetlen igazán jó lemezt adott ki (az 1971-es Ram-et, amiről az "Uncle Albert/Admiral Halsey" majdnem bekerült ebbe a listába), George szintén (All Things Must Pass, 1970), Ringo pedig egyet se, Lennon számos nagyon népszerű nagy- és kislemezt adott ki a hetvenes évek elején is. Ha egy pillanatra elfeledkezünk a túlértékelt "Imagine"-ről (amiből szerintem amúgy is elege van már mindenkinek), akkor rájöhetünk, hogy Lennon rengeteg jobb dalt vett fel a kissé csöpögős, az egyáltalán nem békés hetvenes években békéről és szeretetről beszélő balladánál. Elmondható ez szinte az egész Plastic Ono Band albumról (különösen a "Mother" vagy a "Working Class Hero" emelkednek ki), de Lennon legjobb dala az "Instant Karma!", egy Phil Spectorral felvett kislemez, ami a Beatles feloszlása idején készült és az üzenet abból áll, hogy Lennon nem lassít le, hanem készen áll, hogy ugyanúgy ragyogjon, ahogy a Beatles tagjaként tette. Spector produkciójában a tőle megszokott Wall of Sound találkozik a glammel és a Beatles-féle pszichedelikus rockkal - Lennon pedig bebizonyította, hogy nincs szüksége McCartney-ékra ahhoz, hogy időtlen zenét csináljon.

Apple, 1970

157.jpg

157: The Isley Brothers
"That Lady"

Most már sosem lesz ugyanolyan végighallgatni a "That Lady"-t (az Isley Brothers klasszikus, 1973-as kislemezét), mint régen. Hiszen 2014 óta, ha meghalljuk azt a Carlos Santana által inspirált, tűzforró latin rockos bevezetőt, már mindig arra fogunk várni, hogy mikor kezd bele Kendrick a szövegébe és mikor jön már a rappertől szokatlanul felemelő refrén, ami azt részletezi, milyen fontos szeretni önmagunkat. De most nem az "i'"-ról kéne beszélni, hanem a "That Lady"-ről, ami az Isley Brothers, a popzene történetének talán legjelentősebb R&B énekescsapata egy 1964-es számának ("Who's That Lady?") átdolgozása. Akkor készült, amikor a zenekar - funkos, soulos gyökereit nem megtagadva - kitérőket kezdett tenni a rock felé az olyan albumokon, mint a Givin' It Back, a Brother, Brother, Brother és a 3 + 3 (az Isley Brothers egyik legjobb lemeze), amelyen ez a dal is helyet kapott. A "That Lady" volt az első top 10-es kislemezük 1969 óta, zeneileg pedig egy fülledt, szexuális töltetű funk rock dalocska, ami a "Shout"-hoz hasonló dalok mellett máig az Isley Brothers meghatározó felvétele (és Kendrick Lamarnak köszönhetően az elmúlt években egy teljesen új generáció is megismerkedett vele).

T-Neck, 1973

156.jpg

156: The Last Poets
"When the Revolution Comes"

Nem mondhatunk olyat, hogy a Last Poets 1970-es, cím nélküli bemutatkozása volt az album, ami megteremtette a rapet, hiszen mindig vannak olyan kortárs zenészek, akikről elmondhatjuk ugyanezt. De az biztos, hogy a The Last Poets - és a rajta található olyan dalok, mint a "When the Revolution Comes" - volt az egyik első alkalom, hogy afroamerikai nacionalista költészetből és utcai szlengből összeálló, beszédben előadott szövegek kerültek erős ritmusokra épülő, jazzes alapú zene felé. Ezen az albumon és dalain elsősorban az erősen politikus szövegek emlékezetesek, amik valahol forradalmat követlenek, máskor felkelnek a gyáva aktivisták ellen, akiknek nincs merszük kirobbantani ezt a forradalmat. De a The Last Poets nem egyszerűen "spoken word", erős, jazzes és funkos hátterei biztosítanak arról, hogy az utolsó költők nem csak fel akarják olvasni verseiket, hanem illően alá is akarják festeni azokat. Ez az album máig aktuális, dühös és úttörő munka - az egész megér egy hallgatást.

Douglas, 1970

154.jpg

155: Kraftwerk
"Trans Europe-Express"

Rengeteget lehet arról beszélni, hogy milyen hatalmas a Kraftwerk hatása a mai popzenére és, hogy mennyire újító zenekar volt a düsseldorfi társaság - olyan lemezeik, mint az Autobahn, a Trans-Europe Express, a The Man-Machine és a Computer World ma is széles körben ünnepelt kiadványok. Nem túl könnyű csak egy dalt kiválasztani hetvenes évekbeli termésükből, és ide most csak egy fért be; lehetett volna az "Autobahn", a zenekar első igazán sikeres albumának több mint húszperces címadó dala, egy óda a német autópályák tökéletességéhez, vagy a "The Model" a The Man-Machine-ről, bizonyára a legpoposabb dal, amit a Kraftwerk felvett az évtizedben. A tökéletes választás mégis a "Trans-Europe Express", a zenekar 1977-es albumának címadó dala (amit sokan a legjobb Kraftwerk albumnak tartanak, de szerintem az inkább az 1981-es Computer World) és talán a leginkább előremutató felvételük.

A "Trans-Europe Express" nem csak a modern elektronikus zene nagy részének (különösen a kétezres években oly népszerű electroclash-nek) szolgált alapként, de a Neu!- féle motoriktól eredető, indusztriális funk-ritmusaival a hiphopnak is (Afrika Bambaataa, egy korai hiphop-úttörő is erre a dalra építette legismertebb felvételét, a "Planet Rock"-ot). Ha mélyebben beleásunk a hetvenes évek német zenei termésébe, rájöhetünk, hogy a Trans-Europe Express azért nem a legmegdöbbentőbb dolog, ami kijött az országból, de az kétségtelen, hogy a mainstream zenére a Kraftwerk volt a legnagyobb hatással az egész krautrock-színtérről.

Kling Klang, 1977

153.png

154: The Clash
"(White Man) In Hammersmith Palais"

Ezt az 1978-as kislemezt sokan a Clash legjobb dalának tartják, és miközben ez azért nem egyértelmű, a "(White Man) In Hammersmith Palais" több szempontból is érdekes dal. Ez volt az egyik első alkalom, hogy egy brit zenekar a reggae stílussal kísérletezett egy saját számában, de messze nem az utolsó (maga a Clash is számos reggae-s dalt vett fel később a London Calling-hoz vagy a Sandinista!-hoz). A Clash már feldolgozta Junior Murvin "Police and Thieves"-ét és ezzel a kislemezzel is a jamaicai előadó stílusát próbálta magáévá tenni, ehhez egy lassabb ska ritmust alkalmazott, ami igen messze volt az 1977-es bemutatkozáson megismert, hagyományos punk rock hangzástól. A másik dolog, amit meg kell említeni, ha a "(White Man) In Hammersmith Palais"-ról beszélünk, hogy a szövege - egy reggae-s alapú dalhoz méltóan - mennyivel érettebb az átlagos punk rock szövegekhez képest. Strummer itt néhány nagyon punkos, éretlen sor között komoly megfigyeléseket tesz azzal kapcsolatban, hogy igazából nem a bőrszín, hanem a társadalmi osztályok és a vagyon választja el egymástól az embereket. Nem véletlen, hogy olyan sokan ünneplik ezt a dalt.

CBS, 1978

152.jpg

153: Sun Ra
"Space Is the Place"

Sun Ra nagyszerű 1973-as albumának több mint húszperces címadó dala olyan, mint az ókori egyiptomi mitológiáért rajongó, különc zenekarvezető azonos című furcsa, afrofuturista blaxploitation sci-fi-je: egyszerre kaotikus, elszállt és humoros, tele van mindenféle meglepő díszítésekkel és egymástól teljesen különböző zenei stílusokkal, de a filmmel ellentétben ez a felvétel tényleg működik. Ha kicsit is ismered Sun Ra roppant életművét, akkor tudod, hogy nem idegenek tőle az ilyen epikusan túlméretezett, űrbéli rögtönzések (elég megemlíteni az "Other Planes of There"-t az azonos című 1966-os lemezről), de a "Space Is the Place" talán a legjobb, amit valaha csinált és a tökéletes belépő a katalógusába. Összefonódó harmóniák, törzsi ritmusok, őrült szintiszólamok és további furcsa részletek olvadnak össze egy vallásos áhítattal teli, űrbéli himnusszá, amit bátran nevezhetünk Sun Ra mesterművének (érdemes persze meghallgatni a második lemezoldalt is, hiszen a Space Is the Place albumként is az életmű legjobbjai között van).

Blue Thumb Records, 1973

hawkwind.jpg

152: Hawkwind
"Silver Machine"

A "Space Is the Place"-hez hasonlóan a "Silver Machine" - a Hawkwind legsikeresebb kislemeze - is egy sci-fi látomásokkal teli dal, méghozzá a space rock legnagyobb úttörőjének számító zenekartól. A dalt a Hawkwind frontembere, Robert Calvert és a gitáros Dave Brock írták, de Calvert elégedetlen volt az énekszólamával, ezért a zenekar basszusgitárosát, Lemmy Kilmistert kérte meg, hogy vegye fel a vokált, a Motörhead későbbi alapítójának ez volt az első jelentős zenei sikere. A "Silver Machine"-ban van egy erős riff, ami az ötvenes évek rock and rollját idézi és előrevetíti a punk rockot, némi korai heavy metál hangzás (amiben közrejátszik az is, hogy Lemmy az énekes), de kár lenne tagadni, hogy elsősorban azért van a listán, mert ott van benne az a kibaszott jó, süvítő szintiszólam, ami végigmegy az egész dalon, azt idézve, ahogy az űrhajónkban ülve repülünk "az ég másik felébe" az "állatöv jegyei felé" stb. Még ha a "Silver Machine" többi részlete nem is olyan különleges, de az a szintiszólam helyet biztosít neki minden idők legjobb pszichedelikus space rock dalainak sorában.

United Artists, 1972

talking_heads.jpg

151: Talking Heads
"Memories Can't Wait"

1979-ben, a Talking Heads harmadik albuma (és második Brian Eno-val készült albuma), a Fear of Music megjelenése idején David Byrne arról beszélt, hogy legszívesebben olyan zenét csinálna, ami hallgathatatlan - ennek ellenére zenekara akkor népszerűbb volt, mint korábban valaha. A Fear of Music bekerült a Billboard albumlistáján 25 legjobb helyezettje közé (az első new wave albumként, ami megtette ezt), pedig igaz, hogy kevésbé volt populáris hangzású, mint a Heads előző lemeze és kevesebb volt rajta a slágeres hangzású szám (a "Life During Wartime" volt talán az egyetlen, de ez sem volt olyan szinten slágeres, mint a "Take Me to the River" című Al Green-feldolgozás a More Songs About Buildings and Food-ról). A Heads és Eno itt sötétebbé és bonyolutabbá tették a korábbi lemezen megteremtett hangzást, elkezdték az afrikai poliritmusokkal való kísérletezést és a teljesen barátságos popdalok (mint a "Cities") mellett olyan experimentális felvételeknek is helyet találtak, mint az "Electric Guitar".

A "Memories Can't Wait" nem a legpoposabb szám a Fear of Music-on, ahogy nem is a legelvontabb, inkább a két véglet között félúton helyezkedik el és az album szívében elrejtve központi darabként működik. Nem a zenekar legismertebb dala, de a legjobbak között van, egyesíti az erős ritmikusságot és egyszerű, de könnyen megjegyezhető dallamokat, amiket a Heads korai munkáin is megtalálhatunk Eno előremutató, experimentális produkciójával - a zenekar és a producer együttműködése csak az 1980-as Remain in Light-on érte el igazi csúcspontját, de a "Memories Can't Wait" volt az egyik utolsó lépés a cél felé.

Sire, 1979

150.jpg

150: Jimmy Cliff
"The Harder They Come"

Bob Marley érkezése előtt a The Harder They Come című film zenéje volt a legszélesebb körben ismert reggae album, ami nagy lépéseket tett afelé, hogy a korábban csak Jamaicában ismert stílus az egész világot meghódítsa. Az ikonikus film főszereplője Jimmy Cliff volt és tulajdonképpen önmagát - egy nagyobb sikerre vágyó reggae-énekest - játszotta a jamaicai gettók valóságát megjelenítő gengszterfilmben, miközben a soundtrack is nagyrészt az ő dalaiból állt. Az itt hallható négy Jimmy Cliff-szám közül három már korábban megjelent kislemezként, de a "The Harder They Come" kifejezetten a filmhez készült - és lett Cliff karrierjének egyik legsikeresebb dala is, ma is főleg a film és az azonos című kislemez miatt emlékszünk rá. Az albumon olyan előadók dalai is szerepelnek, mint Desmond Dekker - akik a hatvanas években a ska-t és a rocksteady-t továbbfejlesztették azzá, amit reggae-ként ismerünk. Cliff a "The Harder They Come"-hoz hasonló dalokkal egy újabb szintre emelte a műfajt: komoly, politikai üzeneteket közvetítő zenévé, ami őszintén beszél a lehangoló jamaicai állapotokról, még jóval azelőtt hogy roots reggae előadók hada ugyanezt csinálta volna. A "The Harder They Come", a "You Can Get It What You Really Want" és a többi hasonló szám a felszínen talán könnyed, de mélyen belül reménytelen, szomorú vallomások.

Island, 1972

149.jpg

149: The Damned
"New Rose"

A "New Rose", a Damned bemutatkozó kislemeze volt a legelső brit punk rock kislemez, megelőzve a Sex Pistols-t,  Clash-t és mindenki mást. Bár a Damned sosem volt olyan népszerű, mint a két említett formáció - pedig több erős albumot is kiadtak pályájuk elején, 1977-es bemutatkozásuk (Damned Damned Damned) mellett az 1979-es Machine Gun Etiquette is klasszikusnak számít - ma az egyik legnagyobb hatású korai punk rock zenekarnak tartják őket. Gyors, energikus játékuk a nyolcvanas években megjelenő hardcore punk csapatokat inspirálta, valamint ők voltak az egyik első gótikus rock zenekar (a nyolcvanas években ezt a vonalat is rengeteg kezdték követni, nagyobb kereskedelmi sikerrel). A Damned sok dologban volt az első, de a "New Rose" nem csak ezért van itt a listán, hanem azért is, mert még mindig az egyik legjobb kislemez a brit punk első hullámából, egy frissítően egyszerű, kemény és fülbemászó dal.

Stiff, 1976

148.jpg

148: KISS
"Rock and Roll All Nite (Live)"

A KISS a hetvenes évekbeli stadionrock legnevetségesebb sikertörténete - és a földönkívüli szadomazochista kabuki-színésznek festett zenekar 1975-ös koncertalbuma (az Alive!) a még nevetségesebb csúcspontja ennek a sikertörténetnek. A KISS gondoskodott arról, hogy a jövő művelt és kifinomult zenekritikusai ne vehessék komolyan az életművüket, de kevés zenekart ismerünk, ami olyan tökéletes rock and roll mítoszt épített volna maga köré, mint ők. A KISS hetvenes évekbeli katalógusa és egész létezése egyet jelent a túlzásokkal teli rock and roll életmóddal, a megállás nélküli bulizással, a minden mást elhalványító szórakozással, a pirotechnikával, a színpadiassággal és a hasonlókkal. A "Rock and Roll All Nite" Alive!-on hallható változata (ami sokkal erősebb, mint a Dressed to Kill-en található eredeti felvétel) talán nem a zenekar hagyományos értelemben vett legjobb dala (az inkább a "Black Diamond" még a bemutatkozásukról), de ez foglalja össze a legjobban a KISS 1975-ös helyzetét a rock egyik legnagyobb és legsikeresebb vállalkozásaként. A szöveg nem szól többről, mint a KISS "bulizzunk egész éjjel" életfilozófiájáról, a felvétel meg nagyszerűen bemutatja, hogy milyen energikus, kirobbanó koncerteket adott a zenekar ekkoriban - annyira, hogy az Alive! a kevés koncertalbum egyike, amit hallgatva tényleg érezni lehet, milyen jó lehetett a közönségben lenni.

Casablanca, 1975

147.jpg

147: The Three Degrees
"When Will I See You Again"

Az évtized első felében néhány philadelphiai dalszerző és producer egyesítette a hatvanas évek soulját némi funkos beütéssel és gazdag, buja nagyzenekari hangszerelésekkel, létrehozva a philly soulként vagy Philadelphia Soundként ismert stílust, ami lerakta a diszkó és a quiet storm alapjait. Kenny Gamble és Leon Huff voltak a stílus fő dalszerzői, olyan előadóknak szállították a slágereket, mint az O'Jays, a Harold Melvin & the Blue Notes vagy az MFSB, de legnagyobb slágerük a Three Degrees nevű háromtagú lánycsapat "When Will I See You Again" című kislemeze volt, ami az egész philly soul vonulat legmaradandóbb felvétele is. A "When Will I See You Again" nem több egy hatvanas évekbeli R&B slágernél, ami valamiért öt évvel az évtized vége után jelent meg, de ettől még fülbemászó, ízléses és időtlen popdal (és azt se felejtsük el megemlíteni, hogy ez Bill kedvenc soul dala az 1970-es évekből, ami nem kis érv mellette).

Philadelphia International Records, 1974

146.jpg

146: Vic Godard and the Subway Sect
"Parallel Lines"

A Subway Sect ott volt a legelső brit punkzenekarok között, sok társához hasonlóan Vic Godardot is a Sex Pistols koncertjei inspirálták saját zenekar alapítására és a punk népszerűségének csúcspontján a Subway Sect is látszólag ott volt az élvonalban. Együtt koncerteztek a Siouxsie and the Banshees-szel, Pistols-szal és a Clash-sel (Joe Strummer egyszer a Slits mellett a Subway Sectet nevezte kedvenc zenekarának). Godard és társai fel is vették bemutatkozó lemezüket, de homályos okok miatt az sosem jelent meg, csak egy-két dal szivárgott ki az eredeti felvételek közül, az "Ambition" című kislemez és a "Parallel Lines", ami később felkerült az NME C81 kazettájára. 1980-ban végül megjelent a Subway Sect első albuma, a What's the Matter, Boy?, de ekkor már csak Godard maradt az eredeti tagok közül és a dalok új, teljesen más hangszerelésben láttak napvilágot. A kereskedelmi siker így elkerülte őket és nem is adtak ki túl sok zenét, de ami megjelent, az nagy hatással volt a nyolcvanas évek indie rockjára, például az olyan előadókra, mint az Orange Juice, a Go-Betweens vagy az Aztec Camera. Ha meghallgatjuk, nyilvánvalóvá is válik, hogy a "Parallel Lines" nem annyira a hetvenes évek punk rockjához köthető, mint inkább a következő évtized alternatív rock és college rock vonulatához.

New Musical Express/Rough Trade, 1981

145.jpg

145: Linda Perhacs
"Parallelograms"

Linda Perhacs, mindenki kedvenc dentálhigiénikusa egyetlen albumot adott ki, mielőtt negyvennégy évre eltűnt volna a popzene világából - de az az egy album nem volt akármi, hanem minden idők egyik legnagyobb pszichedelikus folk klasszikusa. A Parallelograms valóban csodálatos album, most is ugyanolyan frissnek hangzik, mintha épp tegnap jelent volna meg, tele van nyugati parti pszichedéliával, de nincs benne semmi a hatvanas évek hippi jelszavaiból és nagy, békés üzeneteiből, ezek inkább jólesően elszállt, kozmikus folkdalok, amik nagy hatással voltak a kétezres évek freak folk és pszichedelikus folk mozgalmára. Annyira nagy hatással, hogy olyan sokan fedezték fel az albumot és az előadót, hogy Perhacs most nagyon népszerűnek számít - ami nem volt elmondható róla a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, amikor aktívan zenélt. Azóta kiadott egy új albumot (The Soul of All Natural Things) és most dolgozik egy másikon. A Parallelograms báját azonban nem nagyon lehet újrateremteni és a legjobb dalai - mint a címadó dal, a "Chimacum Rain" vagy a "Dolphin" - a hetvenes évekbeli folk egyedülálló pillanatai maradtak.

Kapp, 1970

144.jpg

144: Iggy Pop
"Lust for Life"

Helytelen lenne azt állítani, hogy Iggy Pop a Trainspottingnak köszönheti, hogy ma a rock legendás alakjai közé soroljuk, de az tény, hogy Danny Boyle filmjének volt szerepe abban, hogy így megszilárdult a volt Stooges-frontember és a punk keresztapja helyzete a kánonban. Az sem véletlen, hogy a "Lust for Life", Iggy második szólólemezének címadó dala magasan a legnépszerűbb felvétel szólókarrierjéből - hiszen a filmben is ez a dal szerepelt (és a "Nightclubbing" is, de a "Lust for Life"-ra sokkal többen emlékeznek). A Lust for Life, Iggy Pop és David Bowie második közös munkája akkor készült, amikor Bowie épp a Berlin-trilógián dolgozott, vagyis karrierje egyik legerősebb szakaszában járt és ez érezhető is a végeredményen, ami egyértelműen Pop szólókarrierjének legerősebb lemeze. Az experimentálisabb, inkább Bowie kézjegyét viselő The Idiottal ellentétben a Lust for Life-on inkább Pop hagyományosabb, rock and rollos stílusa érezhető, a címadó dal (Pop és Bowie közös szerzeménye) pedig elhagyja a nyomasztó témákat egy erőteljes, felemelő és egészen fülbemászó, életigenlő garázsrock-himnusz kedvéért. Ha nem is egyértelműen a legjobb dal, amit valaha felvett, de egyértelműen a legismertebb (és a legtöbbet lemásolt a Jet-hez hasonló szerencsétlenek által).

RCA, 1977

143.jpg

143: Dinosaur
"Kiss Me Again"

Arthur Russell talán a huszadik század legváltozatosabb zenei életművét hagyta maga mögött, amikor 1992-ben elvitte az AIDS, benne a World of Echo című klasszikus experimentális lemezzel és olyan posztdiszkós tánczenékkel, mint a "Go Bang #5" vagy az "Is It All Over My Face" (amiket Dinosaur L, illetve Loose Joints álnéven adott ki). Bár pályája kezdetén klasszikus zenét tanult, majd a The Kitchen nevű avantgárd fellépőhely zenei vezetője volt (ahol olyanok adtak koncerteket, mint Glenn Branca, Lydia Lunch vagy James Chance), bemutatkozó kislemeze a legegyenesebben diszkós szám, amit valaha felvett. A Dinosaur művésznév alatt kiadott "Kiss Me Again" persze nem volt elég populáris ahhoz, hogy megközelítse a slágerlistákat (Gloria Gaynor régi zenészei mellett a Talking Heads-ből ismert David Byrne ritmusgitározik rajta, ami máris elég ahhoz, hogy némi experimentális ízt kapjon a dal), de New York legmenőbb underground diszkóiban nagy sikere volt a felvételnek. Később Russell munkáit olyan DJ-k remixelték, mint David Mancuso vagy Larry Levan, de az egész történet a "Kiss Me Again"-nel kezdődött, ami még mindig az egyik legjobb kislemez amit ez a színtér kitermelt.

Sire, 1978

exuma.jpg

142: Exuma
"Exuma, the Obeah Man"

Felejtsük már el a világzenét! Szerencsére vannak olyan nem észak-amerikai vagy európai származású zenészek, akik ellenállnak az átkos besorolásnak, ilyen a bahamákról származó Exuma, aki fiatalon New Yorkba költözött és a hatvanas években, Greenwich Village-ben létrejött folk színtéren próbált sikeressé válni (ahol például Bob Dylannel vagy Jimi Hendrix-szel is találkozott). Saját zenéje azonban teljesen besorolhatatlan: érezhető rajta az amerikai folk hatása, de ugyanúgy a reggae, az afrikai népzene, a calypso, a pszichedelikus rock és a junkanoo is, a végeredmény pedig egy teljesen egyedülálló freak folk hangzás, amit az Obeah-ról szóló szövegek egészítenek ki (ami egy nyugat-indai szó a népi varázslásra és a boszorkányságra, a vuduhoz hasonlít). Első lemezének első dala, az "Exuma, the Obeah Man" mindent összefoglal: egy beszívott pszichedelikus calypso rögtönzés, amit hallgatva dzsungelekben gyújtott tábortüzek körül táncoló hatvanas évekbeli hippiket meg hasonló képeket látunk. A kislemezként is megjelent "Exuma, the Obeah Man" teljesen egyedülálló dal a popzene történetében és egyszerűen nem lehet nem imádni.

Mercury, 1970

141.jpeg

141: Gene Clark
"No Other"

Kevés albummal bántak el úgy megjelenése idején, mint a volt Byrds-tag Gene Clark No Other című korongjával: a kiadó semmit sem tett annak érdekében, hogy több példány keljen el belőle, a kritikusok pedig észre sem vették. Ez annyira összetörte Clarkot, hogy sosem tudott teljesen felépülni a kudarcból és nem is készített több olyan jó albumot, mint ez. Halála után azonban a No Othert többször is újra kiadták, így végre megkapta a neki járó elismerést, bár túl későn: 2014-ben például Victoria Legrand és Alex Scally (azaz a Beach House) összeraktak egy mindenféle indie rock hírességekből álló zenekart csak azért, hogy ennek az albumnak a dalait dolgozzák fel. A No Other mindenféle stílusok elemeit felhasználó, eklektikus és bonyolult hangszerelésű album, ami a Byrds-től megszokott folk és country hatások mellé soulos és gospeles beütéseket kever - a legjobb pillanatai pedig a legsokszínűbbek. Ilyen a címadó dal, az album központi darabja és talán a legjobb is, de a No Other az olyan albumok egyike, amiket nem szabad nem végighallgatni.

Asylum, 1974

Következő rész:

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr448632008

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.