Hayao Miyazaki filmjei a legrosszabbtól a legjobbig
2016. március 13. írta: aron.kovacs

Hayao Miyazaki filmjei a legrosszabbtól a legjobbig

hayaomiyazaki.jpg

Sokszor lehet olvasni olyanokat, hogy Hayao Miyazaki a "japán Walt Disney", és ez szerintem elég rossz és félrevezető hasonlat. Leginkább azon alapul, hogy Miyazaki a legnépszerűbb japán animációs filmrendező, miközben Disney a legsikeresebb amerikai - de ezen kívül nincs sok hasonlóság a két filmes között. Miyazaki 1963 óta aktív, először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy kisebb szerepet vállalt a Garibu no uchu ryoko (Gulliver's Travels Beyond the Moon, 1965) forgatókönyvírásában. Első saját filmje azonban csak jóval később, 1979-ben készült el - ez egy mangasorozat adaptációja volt, ami nem keltett nagy visszhangot Japánon kívül, bár miután Miyazaki későbbi filmjeivel népszerűvé vált, a Cagliostro vára is nagyobb figyelmet kapott. De Miyazaki csak a következő évtizedben vált igazán figyelemreméltó rendezővé: olyan saját ötlet és forgatókönyv alapján készült filmjei, mint a Nauszika - A szél harcosai vagy a Laputa - Az égi palota a japán animációs film legnagyobb klasszikusai közé tartoznak, csak éppen szintén nem voltak nagyon népszerűek nyugaton megjelenésük évében. Miyazaki először 2001-ben, a Chihiro szellemországban című filmjével kóstolhatott bele az igazi világsikerbe (bár Japánban már az 1997-es A vadon hercegnője is minden idők legnagyobb bevételű filmje volt egy ideig), ekkor több nagy filmes díjat is átvehetett, köztük a legjobb animációs filmnek járó Oscart. Az ezt követő filmjei is mind kritikai sikerek voltak egyenesen a 2013-as Szél támad-ig - ezt a filmet is sok nemzetközi díjra jelölték - ami sajnos Miyazaki utolsó egész estés mozija.

Miyazaki filmjeinek visszatérő témái között van az emberiség és a természet kapcsolata (ami sok esetben a természet ember általi pusztítását jelenti), az emberiség és a technológia kapcsolata és a háborúellenesség. Miközben Disney-éknél ma is szenzációnak számít, ha egy nő a főszereplő (hogy körülrajongták a Jégvarázst is emiatt, nem?), addig Miyazaki már a nyolcvanas évek óta független és erős fiatal nők köré építi történeteit. Aztán legtöbb filmjéből hiányoznak az amerikai mozikban úgy megszokott egydimenziós gonosz szereplők is, ahogy a jók sem olyan unalmasak, mint máshol. Képi világában nyomát sem találjuk például az Akira nagyvárosi rémálmainak, nála inkább a hagyományos japán vidék képei jelennek meg, néhol pedig nagyszerűen felépített fantáziavilágok, amik valamikor egy sosem létezett múltban, máskor pedig egy különös jövőben foglalnak helyet - néha pedig a mi világunkkal párhuzamosan, csak elrejtve léteznek. A japán hagyományok, istenek, szellemek és démonok ugyanolyan gyakran jelennek meg, mint a steampunk repülő- úszó- vagy bármilyen irányban mozgó szerkezetek. Az itt következő lista nem annyira valami kőbevésett rangsor, mint az elmúlt pár évtized egyik legnagyszerűbb rendezői életművének újralátogatása, Miyazakinak ugyanis nincs igazán rossz filmje, mindegyiknek vannak jó és érdekes elemei. De most már kezdjük el!

11. Cagliostro vára (1979)

cagliostro.jpg

Miyazaki első filmje sok szempontból kilóg az életműből és ha megnézzük, nyilvánvalóvá válik, hogy a rendező ekkor még nem alakította ki saját, egyedi stílusát és szemléletét. A film főszereplője Monkey Punch mestertolvaj figurája, Arsène Lupin III (aki a híres Maurice Leblanc-karakter unokája, ugyebár), aki a képregényekből ismert könyörtelen tolvajjal ellentétben itt inkább egy csetlő-botló komikus antihős, akinek persze az összes furcsa terve jól sül el a végén. A film elképesztően gyors, akciódús és humoros, a történetben (ami körülbelül a kalandfilm, a kémfilm és a krimi kereszteződéséből jött létre) sok a fordulat és még több az utalás az olyan klasszikus filmekre, mint a Modern idők vagy Az óra körbejár. Miyazaki későbbi, érettebb munkáival ellentétben itt nem érdemes semmilyen mélyebb értelmet keresni, a Cagliostro vára nem több egy szórakoztató animációs kalandfilmnél, a megmentésre váró, gyönyörű és ártatlan hercegnő, valamint a velejéig gonosz gróf olyan egysíkú alakok, akik a többi Miyazaki filmben nem igazán fordulhatnak elő. A képi világ sem Miyazaki megszokott stílusát mutatja: a történet egy kitalált európai miniállamban játszódik, így sem japán hagyományai, sem a különös fantasy és steampunk elemek nem fordulnak elő. (Ellenben a későbbi filmekben rengeteg utalást találunk a Cagliostro várára: a Chihiro fürdőházának belseje sokszor a címben említett vár képeit idézi, a Laputából ismert Muska pedig egy az egyben olyan, mint egy kicsit soványabb Cagliostro gróf.) Összességében a Cagliostro egy egyszer nézhető és elég szórakoztató film, ami néhol nagyon működik, máshol pedig nagyon nem - de annyi biztos, hogy messze elmarad Miyazaki összes későbbi filmjének szintjétől.

10. A vándorló palota (2004)

howlsmovingcastle.jpg

A Cagliostro várához hasonlóan A vándorló palota sem teljesen a rendező saját ötletei alapján készült: Dianne Wynne Jones azonos című regénye képezi az alapját, bár az eredeti történet szinte felismerhetetlen, tulajdonképpen csak a karakterek nevei nem változtak. Miyazaki egy epikus háborúellenes filmet csinált Jones nem kifejezetten rossz, de nem is túlzottan jó gyerekkönyvéből, a karaktereket bonyolultabbá és izgalmasabbá (például új és sokkal sötétebb háttértörténetet írt Howlnak; a könyvben unalmas főgonosz szerepet játszó boszorkány történetébe is vitt egy érdekes csavart) a történetet pedig szintén sokkal (de sokkal) bonyolultabbá és hosszabbá tette. Részben ebben rejlik a film gyengesége: a történet kicsit túl van komplikálva, sok dolog pedig nincs eléggé kifejtve; például elvileg az egész film középpontjában a háború van, de az sosem derül ki, hogy konkrétan ki is harcol kivel és miért. Persze értem, hogy Miyazaki csak a háború esztelenségét és borzalmait kívánta filmre vinni, de azért jobban is kifejthette volna a háttértörténetet. Bár a legtöbb filmjében nincs hagyományos főgonosz, akiket pedig annak hiszünk, azokról kiderül, hogy sokkal mélyebb a jellemük és mindig van valami, ami megokolja a tetteiket, az kicsit sok volt nekem, hogy ebben a filmben nem csak a boszorkányról derül ki félúton, hogy valójában csak egy kedves öreg néni, hanem még az először ördöginek bemutatott Suliman is barátságos lesz a végére, mintha hirtelen rájönne, hogy gonosznak lenni tulajdonképpen nem is olyan szórakoztató. A történet gyengeségeit persze ellensúlyozzák a nagyszerű képek a címben szereplő steampunk szörnyetegről, de azért ennek is van némi kellemetlen mellékíze: Miyazaki szinte minden filmjével valami eredetit alkotott, a palotához hasonló szerkezeteket viszont már húsz évvel korábban is teremtett a Laputában, itt tulajdonképpen csak önmagát másolja.

De miről is beszélek? Igazából imádom ezt a filmet, komolyan mondom; és bármennyiszer végig tudnám nézni, sosem unnám meg. Az, hogy Miyazaki kilenc jobb filmet csinált A vándorló palotánál, csak azt bizonyítja, hogy ő minden idők talán legjobb animációs filmkészítője.

9. Ponyo a tengerparti sziklán (2008)

ponyo.png

Ez a film érezhetően visszavett az epikus méretekből A vándorló palota után, ahogy a súlyos üzenetekből is. A Ponyo egy szinte tündérmesei szépségű film a címszereplő aranyhalról, aki beleszeret egy embergyerekbe és eldönti, hogy ő is emberré akar válni. Első ránézésre még azt is gondolhatnánk, hogy a Ponyo kifejezetten gyerekeknek szóló film - de ez azért nem így van. Nézzük csak: a film első számú üzenete ugye a másik elfogadása; Ponyo csak akkor válhat emberré, ha Sōsuke elfogadja embernek; univerzálisan megfogalmazva: el kell fogadnunk a másikat olyannak amilyen, ha közel akarunk kerülni hozzá. Aztán egy másik rétege a filmnek a természeti katasztrófák bemutatása; Miyazaki Japánból származik, egy olyan országból, ami a történelem során mindig ki volt téve a földrengéseknek, cunamiknak és egyéb csapásoknak. A Ponyo tengeri vihara, ami végül elönti az egész várost valahol persze festői szépségű (a hullámok konkrétan a régi japán művészetet idézik, a víz alá került utak felett úszó óriási halak pedig a legemlékezetesebb képek az egész filmből), de közben egészen félelmetes is. Miyazaki több filmje is Japánban játszódik, de ezt a folyamatos veszélyérzetet csak itt mutatta be és szerintem elképesztő, hogy milyen jól sikerült megcsinálnia. És a képi világ is nagyszerű: a többi Miyazaki film visszafogott színeivel ellentétben a Ponyo élénk sárga, kék és rózsaszín árnyalatokban pompázik, olyan, mint egy ragyogó látomás a Chihiro és társai elég realista színvilága mellett. Aztán említést érdemel a film ritmusa is: ahogy a főszereplők folyamatosan egymáshoz sodródnak, majd megint elsodródnak a másiktól, az a történetben olyan fontos szerepet játszó tenger hullámzását idézi - megint egy mesteri megoldás Miyazakitól. És végül ne feledkezzünk el Fujimoto alakjáról se, aki nagy kedvenc Miyazaki rajongói között és nem véletlenül: Ponyo apja klasszikus példája annak, hogy Miyazaki nem rajong az egydimenziós gonosz karakterekért. Először azt hisszük, ő tényleg egy érzéketlen gonosz varázsló, de a film végére kiderül, hogy csak egy aggódó apa, aki a legjobbat akarja a lányának - még ha eközben hoz is néhány nagyon rossz döntést. Szóval akkor gyerekfilm a Ponyo? Én nem mondanám.

8. Totoro - A varázserdő titka (1988)

totoro.jpg

A Totoro egy újabb film, amire könnyen azt lehetne mondani, hogy gyerekeknek szól, pedig éppen hogy azon filmek közé tartozik, amin bármilyen korosztály jól szórakozhat. A történet elég egyszerű - talán a legegyszerűbb Miyazaki pályafutásában, de valahogy éppen ez az egyszerűség teszi ilyen tökéletessé, nem hiányoznak belőle a nagy üzenetek vagy a nagy fordulatok. A történet elején egy japán egyetemi tanár vidékre költözik két kislányával, hogy közelebb lehessenek a kórházhoz, ahol a hosszú betegségből felépülő feleségét ápolják. A lányok találkoznak egy barátságos szellemmel az erdőben, majd átesnek pár kisebb konfliktuson, de igazából nem ez a lényeg - a Totoro néhol vidám, máshol szomorú, egy kicsit vicces és egy kicsit félelmetes film, ami szinte teljesen visszafogott és realista lenne Miyazaki korábbi néhány filmjéhez képest, ha nem szerepelnének benne a furcsa erdei szellemek - a házban élő susuwatarik vagy porszellemek, a busz formájú, óriási macska és persze maga Totoro (aki az animációs film történetének egyik legikonikusabb figurája és Miyazaki stúdiójának emblémája is), a medve és a nyúl között félúton lévő jóindulatú őrzőszellem. A Totoro valahol csak egy nagyon hétköznapi történet az emberi életről, de azt üzeni, hogy mindig és mindenhol találhatunk valami varázslatot, ha keressük. Írhatnék arról, hogy milyen érdekes, hogy ebben a filmben jelennek meg először a japán legendák elemei Miyazaki karrierjében, de ez igazából a legkevésbé sem számít - a Totoro túl szép film ahhoz, hogy ilyen száraz dolgokat soroljunk fel róla.

7. Kiki - A boszorkányfutár (1989)
kiki_sdeliveryservice.jpg

Ez Miyazaki harmadik olyan filmje, ami látszólag inkább a fiatalabb közönségnek szól, pedig szerintem a Ponyo, a Totoro és a Kiki közül az utóbbi a legérettebb alkotás. Bár szokás szerint itt is vannak fantasy elemek (a film a mai Japánban játszódik annyi változtatással, hogy itt teljesen hétköznapi látványnak számítanak a seprűn repülő, fekete ruhás és fekete macska által kísért boszorkányok), de a Kiki elsősorban a függetlenség, az éretté válás és az önállósodás filmje. A boszorkányok hagyományai szerint a címszereplőnek tizenhárom éves korában el kell hagynia a szülei otthonát, hogy új életet kezdjen egy másik városban és egyedül boldoguljon. A fiatal boszorkány, aki eddig egy kisebb faluban lakott, seprűre száll beszélő macskájával együtt és végül egy nyüzsgő, sokszínű tengerparti városban telepszik le (amit egyébként Stockholm inspirált) és itt szembesül az élet különböző nehézségeivel és örömeivel. A Totoróhoz hasonlóan maga a történet itt is nagyon egyszerű (Miyazaki az azonos című japán regény alapján írta a forgatókönyvet), inkább a főszereplő jellemének fejlődése és az őt körülvevő alakok az érdekesek. Miyazaki filmjeivel általában az az egyetlen problémám, hogy sok főszereplője kicsit idegesítő, de a Kiki ez alól is kivételt jelent: tényleg izgalmas azt nézni, hogyan találkozik a címszereplő a tizenévesek szokásos problémáival (amik persze kissé át vannak alakítva a boszorkányos keret kedvéért, pl. a varázserő elvesztése), miközben Miyazaki karrierjének legnagyszerűbb mellékszereplői (például a két öregasszony, az erdőben élő festőnő vagy akár egy öreg kutya) segítik abban, hogy megtalálja saját hangját. Ebben a filmben fontos szerepet kap Miyazaki egy másik szenvedélye is: a repülés. Miyazaki egy változásban lévő Japán kultúrában nőtt fel, amely megszállottja volt a repülő szerkezeteknek, ezek meg is jelennek az olyan filmekben, mint a Porco Rosso vagy akár a Szél támad, de a Kiki-ben a repülés csak mint metafora szerepel a szabadságra, a függetlenségre és arra, hogy az ember mindenre képes, ha elszánja magát. Lehet, hogy ez egy kissé rejtett gyöngyszem Miyazaki életművében (legalábbis biztosan nem olyan népszerű, mint a Chihiro vagy A vándorló palota), de ez az egyik legszerethetőbb és legfelszabadultabb filmje.

6. Porco Rosso, a mesterpilóta (1992)
porcorosso.jpg

A Porco Rosso talán Miyazaki legfurcsább filmje: a főszereplő egy első világháborús veterán pilóta, aki mellesleg disznóvá változott egy rejtélyes átok miatt, a helyszín az adriai-tenger, a történet pedig egy soha meg nem történt két világháború közötti múltban játszódik, amikor a tengert a hidroplánok és a légikalóz-bandák uralták. A korabeli hollywoodi romantikus kalandfilmek kifigurázásának is mondható - de ez mégsem egy paródia, hiszen minden eleme tökéletesen komolyan vehető és a története is mesteri. Természetesen találunk benne egy nagy adag nosztalgiát, elvágyódást a régi szép időkbe (amik mondjuk ebben az esetben nem történtek meg), amikor a meglepően jó szándékú kalózok uralták a Földközi-tenger térségét és esténként betértek Madame Gina bárjába néhány italra; valamint a repülés hőskorába, ami mindig is foglalkoztatta Miyazakit (a Szél támad a másik film, amit kifejezetten ennek a korszaknak szentelt). A Porco Rosso részben hagyományos melodráma, csak éppen Humphrey Bogart helyett egy kevésbé jóképű, de annál sármosabb disznóé a főszerep (persze nem maradnak el a Casablanca-utalások). Aztán Miyazaki szokásához híven van benne némi fantasy is, ugyebár az átok formájában, ami emberből disznóvá változtatta szegény Porcót - csak abban más ez a film a többitől, amik hasonló elemeket vonultatnak fel, hogy itt semmire sincs egyértelmű válasz. Nem tudjuk meg, pontosan miért vált a főszereplőnk disznóvá és azt sem tudjuk meg biztosan, hogy a végén megtört-e a varázslat. A Porco Rosso a legrejtélyesebb Miyazaki filmjei közül, bármennyiszer megnézhetjük, de mindig marad egy nagy kérdőjel a levegőben utána, meg némi keserédes hangulat. Lehet, hogy a világ, amit megteremt, sosem létezett igazán, de amikor véget ér a film, valahogy mi is érezzük az elvágyódást.

5. Szél támad (2013)

thewindrises.jpgMiyazaki utolsó egész estés filmje egyben a legsúlyosabb és a legfájdalmasabb is, amit valaha készített. Érdekes módon talán a Porco Rosso az a film az életművéből, amivel össze lehet kapcsolni, nem csak a repülés fontos szerepe, hanem a keserédes hangulat és az egyértelműen felnőtteknek szóló történet miatt is. Szokatlan módon a Szél támad egy valódi személy, Jiro Horikoshi életén alapul, aki harci repülőket tervezett a japán hadseregnek a második világháborúban (habár a film történetének nincs sok köze a valódi Horikoshi történetéhez és sok eleme Hori Tatsuo azonos című regényéből származik). A filmet ezért Japánban több kritika is érte a bal és a jobb oldalról egyaránt. Amit azonban nem vettek észre a kritizáló politikusok az az, hogy a Szél támad nem egyszerűen egy repülőgép-tervezőről szól, hanem egy sokkal egyetemesebb dologról. A Szél támad Miyazaki utolsó filmje és egy egész élet összefoglalása: egy olyan emberről szól, aki gyerekkora óta legnagyobb szenvedélye, a repülés rabja, és aki végül véghezviszi álmait; bár ő maga sosem repülhet, de ő tervezheti meg a szerkezeteket, amikkel mások a levegőbe szállhatnak. A másik szenvedélyben - vagyis a szerelemben - emberünk szintén szerencsés, hiszen megtalálja a tökéletes társát ebben a világban és ennél senki sem érhet el többet. Persze itt is sötét árnyalatok keverednek a szép képekbe: Jiro felesége nagyon fiatalon és nagyon rövid egymással töltött idő után hal meg tuberkulózisban és úgy szeretett munkáját is bemocskolják, amikor gyönyörű repülőit más emberek meggyilkolására használják a háborúban. Lehet, hogy a Szél támad részben a veszteségről, a háború borzalmairól és a halálról szól, de közben valahol ez egy felemelő film: bár Jirónak nem volt része sok örömben, de ő mégis egy olyan ember, aki valóra váltotta az álmait és végül elégedetten sétál ki a képből, mint aki megbékélt a világgal. Nem nehéz önéletrajzi elemeket képzelni a filmbe, bár látszólag egy teljesen más emberről szól, de Miyazaki részben saját magát írta meg ebben a történetben, mint egy olyan embert, aki egész életét annak a dolognak szentelhette, amit igazán szeretett. Újra előkerül a repülés iránti rajongás is és ahogy a Kiki-ben, úgy itt is értelmezhető ez a szabadság metaforájaként, de Jiro közben maga Miyazaki (a Művész) képe is, aki kicsit felemelkedve tekint a világra. A Szél támad gyönyörű (szó szerint is: a képi világa talán a legszebb Miyazaki összes filmje közül, bizonyos képei akár festmények is lehetnének), légies film, amiből talán teljesen hiányoznak a fantasztikus elemek, de közben olyan, mintha az egész néhány méterrel a föld felett lebegne. Ha tényleg ez Miyazaki utolsó egész estés filmje, akkor bátran kijelenthetjük, hogy ez a mozitörténet egyik legnagyszerűbb pályalezárása.

4. Chihiro szellemországban (2001)
spiritedaway.jpg

Sok szempontból helyes a népszerű vélemény, miszerint a Chihiro szellemországban Miyazaki legnagyobb remekműve. Ezért a filmért kapott Oscar-díjat a rendező és azóta számít Európában és Amerikában is az egyik legismertebb animációs filmkészítőnek, hogy bemutatták a Chihirót. Ezen a listán nincs az első helyen, de akár ott is lehetne, a négy legmagasabb helyet elfoglaló filmek egyaránt tökéletes alkotások. A Chihiro talán a leginkább hibátlan mind közül, nagyon sok szempontból lehet vizsgálni, de a kulcsszó itt a változás. Ebben a filmben minden és mindenki folyamatos változásban van, a szülők disznókká, a gonosz boszorkány madárrá, a túlméretezett gyereke valami patkányszerűséggé, a főszereplőnek segítő rejtélyes fiú sárkánnyá, a bemocskolt, bűzlő folyóisten tiszta és fenséges szellemmé, a félénk arctalan kísértet mohó szörnyeteggé, a fürdőházat körülvevő föld pedig egy kiadós eső után tengerré válik. De a középpontban a címszereplő, a hisztis és önállótlan Chihiro áll, aki szüleit elveszítve egy különös, a miénkkel párhuzamosan létező világ rabjává válik, amit a japán legendákból ismert szellemek és istenek népesítenek be. Vannak segítői, de a legtöbbször egyedül kell megküzdenie a problémákkal - először talán kicsit nehezen boldogul, de aztán belejön a dologba és végül olyan érett és erős nővé válik, mint Miyazaki legtöbb hőse. Azt is mondhatjuk, hogy a Chihiro a Kiki történetét emeli egy magasabb és súlyosabb szintre a Totoro vagy A vadon hercegnője japán mitikus elemeinek felhasználásával. A képi világ a Szél támad mellett talán a legszebb Miyazaki életművében: nem csak az ötletesen, néhol humorosan máshol pedig elég ijesztően megrajzolt képzeletbeli lényekről beszélek, hanem azokról a hatalmas, magányos terekről és üres szobákról, amik egyáltalán nem jellemzők Miyazaki stílusára, de itt csodásan vannak megteremtve. A Porco Rossónál már beszéltem a nosztalgiáról, de erre a filmre százszor annyira igaz, amit a másikról elmondtam: a Chihiro happy endre végződik, de amikor a főszereplő újra találkozik szüleivel és elhagyja a különös, veszélyes, de gyönyörű világot, ami segített neki a önállóvá és függetlenné válásban, tudva, hogy nem igazán térhet vissza - nos, az mégis elég szomorú. A Chihiro szintén egy olyan világot kelt életre, ami sosem létezett és amikor a film véget ér, nekünk is fáj, hogy el kell hagynunk.

3. Laputa - Az égi palota (1986)

castleinthesky.jpg

Még most sem vagyok egészen biztos abban, hogy jó ötlet volt ilyen magasra tenni a Laputát ezen a listán, hiszen sok szempontból elmaradt az előző három-négy filmtől: a karakterei kevésbé kidolgozottak, a tartalma kevésbé fontos és a története sem olyan ötletes, mint azoké. A Laputa egy elég egyszerű animációs sci-fi kalandfilm, az üzenete nagyjából annyi, hogy a barátság, a becsület meg a hűség minden gonoszt legyőz (ezt minden Disney film is elmondja, persze) a két főszereplője pedig kifejezetten idegesítő. Akkor miért is van magasabb helyen, mint a Chihiro, a Szél támad, a Porco Rosso vagy akár a Kiki? Az ugyebár egyértelmű, hogy Miyazakinak mindig különleges tehetsége volt izgalmas képzeletbeli világok megteremtéséhez (gondoljunk csak a Chihiro párhuzamos világára vagy a Porco Rosso sosemvolt olasz húszas-harmincas évekére) és az is egyértelmű, hogy sosem teremtett még egy olyan izgalmas és sokadik nézésre is felülmúlhatatlan világot, mint a Laputa posztapokaliptikus látomása. Ebben a világban az emberek gőzgépek és szélerőművek segítségével hódították meg a földet, aztán az eget, hatalmas repülő szerkezeteket majd egész repülő szigeteket és városokat építettek, a gazdagságuk folyamatosan nőtt hatalmas bányáiknak köszönhetően, közben a tudásuk és a büszkeségük is folyamatosan gyarapodott. Félelmetes erejű robotokat és hatalmas égi palotákat építettek egészen addig, amíg meg nem történt a birodalommal az a dolog, ami az összes nagy birodalommal megtörtént a történelem folyamán: a pusztulás, az összeomlás, a végzet. Az emberek visszakényszerültek a földre a ki tudja, milyen katasztrófák okozta kráterek és a pusztuló, elhagyott bányák közé, hogy úgy keressék meg a kenyerüket, ahogy az őseik tették sok évvel korábban. És ezzel még csak a film nagyszerű bevezető képsorát foglaltam össze. A Laputa Miyazaki karrierjének legnagyszerűbb díszletei között játszódik: romos bányavárosok, óriási harci repülők és természetesen a végtelen ég veszik körül a két fiatal főszereplőt, akik egy légikalóz banda és a hadsereg elől menekülnek, akik mind egy varázserejű kristályt, a rejtélyes hátterű lány, Sheeta családi örökségét akarják megszerezni. Dola mama és fiai Miyazaki karrierjének legemlékezetesebb mellékszereplői között vannak, Muska pedig magasan a legutálatosabb főgonosz, akit valaha teremtett (mondjuk ez nem nagy dicsőség, hiszen rajta kívül egyedül szegény Cagliostro gróf van versenyben a címért), de ebben a filmben elsősorban a tényleg páratlan világteremtés az izgalmas - a legmélyebb bányákban csavargó öregemberektől a letűnt civilizáció utolsó maradványaként az égben sodródó, elhagyott szigetig. Ha jobban belegondolunk, csak van valami üzenete ennek a filmnek: a túlzott nagyravágyás és a mohóság a kárhozathoz vezet, azaz nem természetes, hogy az ember égi palotákat építsen és istennek képzelje magát.

2. Nauszika - A szél harcosai (1984)

nausicaa_1.jpg

A Nauszika a rendező mindössze második filmje, de hihetetlen fejlődést mutat a Cagliostro várához képest: itt már szinte az összes ismerős elemet megtaláljuk, amik később meghatározták Miyazaki művészetét. Az erős női főszereplő, a bonyolult jellemű ellenfelek, az ember és a természet, valamint a technológia kapcsolatáról szóló történet, a furcsa repülő szerkezetek és a háborúellenesség mind itt vannak. Valamennyire a Laputa is posztapokaliptikus világban játszódik, de a Nauszika egy egészen másik szint: ebben a világban az emberiség nagy része elpusztult és a bolygót a pusztulás tengerének nevezett óriási, mérgező dzsungel lepi el, ami folyamatosan terjeszkedik. A megmaradt királyságok azonban folyamatosan háborúznak egymással, ami még kisebbé teszi az emberi faj túlélésének esélyeit. A történet epikus, erőszakos, tele van meglepetésekkel és fordulatokkal, nagyságrendekkel komolyabb, mint a Cagliostro könnyed kalandfilmje. A címszereplő talán a legemlékezetesebb hős Miyazaki életművéből és számomra ez szinte az egyetlen olyan filmje, ahol tényleg a központi karakter a legizgalmasabb és nem a mellékszereplői gárda. Az apokalipszis utáni világ tökéletesen van ábrázolva, az óriási rovarok tényleg ijesztőek és csodálatosak, a mérgező erdő képeit nézve pedig szinte érezzük a mindent átható, rothadó bűzt. A Nauszika szinte tökéletes film - majdnem Miyazaki legjobbja és szerintem elég lenyűgöző, hogy mindössze a második filmjével ilyen emlékezetes, epikus méretű alkotást tudott teremteni, de az kétségtelen, hogy később, amikor már kissé jobban kifinomult volt a stílusa, még ezt a remekművet is felül tudta múlni.

1. A vadon hercegnője (1997)

princessmononoke.png

Igen, pontosan ezzel a filmmel. A vadon hercegnője kétségkívül Miyazaki legjobban sikerült filmje, ami legalább az egyik minden idők legjobb animációs filmjei közül (hacsak nem a legjobb). Az előző öt film sem kifejezetten gyerekeknek szól, A vadon hercegnője még annyira sem, mint azok. Ez a rendező leghosszabb filmje, egy epikus történelmi fantasy, Japánban játszódik a Muromacsi-korban (ez körülbelül 1336-tól 1573-ig tartott), amikor a tartományi kormányzók és az őket megdöntő szamurájok egyre nagyobb hatalomra és önállóságra tettek szert. Ezek a hadurak várakat építettek maguknak, amik körül városok alakultak ki, amelyekben a kereskedelem virágzott - közben persze folyamatosak voltak közöttük a kisebb háborúk. A film elég hiteles képet fest erről a korról egy apró különbséggel: A vadon hercegnője világában Japán ősi szellemei és istenei valósak, azonban a folyamatosan terjeszkedő emberek és új találmányuk, a lőfegyverek kezdik kiszorítani és elpusztítani őket. A film az ősi, a természettel harmóniában élő embert állítja szembe a mohó modern emberrel, aki a pénz és a hatalom kedvéért elpusztítja az erdőket, a természetet és az ősi szellemeket is, amik egyre reménytelenebbül próbálják megvédeni ezeket az értékeket. A karakterábrázolások itt érettebbek, mint Miyazaki bármelyik filmjében: a főszereplő az őt sújtó átok ellenszerét keresve olyan kérdéses jellemű alakokkal találkozik, mint Eboshi úrnő, aki talán a legjobban megírt "gonosz" szereplő az életműben (egyrészt ki akarja irtani az erdőt a haszon kedvéért, valamint lőfegyvereket gyárt leprásai és prostituáltjai segítségével, amik elátkozott sebeket ütnek az ősi állatszellemeken, másrészt viszont a szándékai nem rosszak, hiszen csak a saját népét akarja megvédeni) vagy a címszereplőnk, San (egy ember, aki az állatok között él és gyűlöli saját fajtáját, de Ashitakával találkozva kétségei ébrednek afelől, hogy tényleg igazságosan gondolkozik-e) és mindenki más. Ez Miyazaki leginkább kerek és kielégítő munkája, a vége pozitív, de nem azt érezzük, hogy a világ megmenekült és már nincs mit tennünk, inkább azt, hogy mindenkinek cselekednie kell, ha nem akarjuk, hogy úgy nézzen ki a világ, mint a Nauszikában. Tehát A vadon hercegnője egy olyan film, ami tökéletesen eléri a célját és minden nézőhöz eljuttatja komoly üzeneteit - közben pedig jól is szórakozunk rajta.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr898465410

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

anteus 2016.03.15. 21:40:49

szuper cikk, jó volt végigizgulni a listát és a végén külön örülni: nálam is a Vadon hercegnője van az első helyen, de a többi is csodás

ValentineWiggin · http://todaywiggin.gportal.hu/ 2017.04.16. 13:14:14

Nagyon érdekes bejegyzés, Hayao Miyazaki munkásságával én még csak ismerkedem, de már most tapasztalom, hogy tényleg mennyivel mélyebb jelentésrétegei vannak a filmjeinek, mint elsőre (és gyerekfejjel) feltűnik. A Nauszikát a közelmúltban láttam, és egyetértek azzal, hogy a női főhős emlékezetes, és jól kidolgozott, meg lehetett érteni a dilemmáit is. Külön megragadott a finoman adagolt társadalomkritika, ami a különböző királyságok szemléletében és kapcsolatában mutatkozott. Én egyedül a játékidőt keveselltem kissé... szerintem jobban is ki lehetett volna bontani a konfliktust, ha lett volna plusz egy óra rá.
A Chihiro szellemországban régi kedvenc, és bár a felnőtté válás és függetlenedés kérdését észrevettem, nagyon tetszik a meglátás a változásról, visszagondolva tényleg folyamatos a történetben.
A cikk alapján leginkább a Vadon hercegnőjét vettem előre a filmes várólistámon, többen ajánlották már, de a leírtak megerősítettek abban, hogy ezt látnom kell.