Folk és country az 1970-es években (Egyesült Államok)
2016. március 05. írta: aron.kovacs

Folk és country az 1970-es években (Egyesült Államok)

townesvanzandt.jpg

Az előző írásban az 1970-es évek brit folkzenéjével foglalkoztam, így most az Egyesült Államok következnek. Ahogy már kifejtettem, a folk nem volt annyira meghatározó stílus ebben az évtizedben, mint az előzőben és nem is találunk túl sok újítást. Persze vannak kivételek - mint Vashti Bunyan a britek közül, aki egymagában megteremtette a harminc évvel később megjelenő freak folk alapjait vagy esetleg Robbie Basho és Linda Perhacs az itt következőek közül - de a legjobb amerikai folk és country lemezeket inkább a hatvanas évek megbízható veteránjai készítették el kevés stilisztikai újítással. Ahogy a briteknél, itt is néhány kiemelkedő hetvenes évekbeli példát mutatnék be a műfajokból, ezek között vannak közismert és kissé alulértékelt lemezek is - de mindegyik nagyszerű és mindegyiket érdemes meghallgatni.

Simon & Garfunkel - Bridge over Troubled Water (1970)

A hatvanas évek végén az évtized több fontos zenésze búcsút mondott az évtizednek olyan szomorúbb lemezekkel, mint a Blue vagy az After the Gold Rush, néhány fontos zenekar pedig feloszlott. Miközben viszont a Beatles egy középszerű lemezzel húzta le a redőnyt, addig Paul Simon és Art Garfunkel egy mesteri poplemezzel zárták le közös pályafutásokat, amit majdnem mindenki karrierjük (beleszámítva a szólókarrierjeiket is) legjobbjának tart. Miközben a páros már az 1964-es "The Sound of Silence"-szel nagyot alkotott, kiadott egy kiváló albumot (a Bookends-et 1968-ban) és kísérőzenét szolgáltatott az évtized egyik meghatározó amerikai filmjéhez (a Diploma előtt-höz), a Bridge over Troubled Water messze felülmúl mindent, amit korábban felvettek. A dallistája akár egy greatest hits albumé is lehetne: a címadó dal ma már az egyik legnagyobb szétválásról szóló himnusznak számít, a "Cecilia" és a "The Boxer" egyaránt a páros legjobb kislemezei közé tartoznak, a személyes kedvenc pedig az kellemesen őszies hangulatú "The Only Living Boy in New York". Paul Simon később szólóban is jó lemezeket adott ki - mint az 1972-es cím nélküli album vagy az 1986-os Graceland, ami megalapozta a világzene nagy áttörését, még ha ez nem is túl pozitív dolog - de sem ő, sem Garfunkel nem tudta megismételni ennek az albumnak a zsenialitását.

Neil Young - After the Gold Rush (1970)

Joni Mitchell Blue-ja mellett az After the Gold Rush a másik meghatározó "a hatvanas évek vége" album, az előző évtized egyik meghatározó amerikai dalszerzőjének szomorkás, akusztikus búcsúja a hatvanas évekbeli pszichedelikus kaliforniai rock aranylázától. Young az album kedvéért (érthető okok miatt) megvált kísérőzenekarától, a Crazy Horse-tól és egy teljesen letisztult, meghitt és barátságos hangzású folk/country/roots albumot készített, ami azért nem jelenti azt, hogy elhagyta volna kemény szövegeit. Vannak persze érzelmesebb dalok - mint az "Only Love Can Break Your Heart", amit többek között a Saint Etienne is feldolgozott vagy a "Don't Let It Bring You Down", amit pedig Annie Lennox - de az "After the Gold Rush" környezettudatos álomképei vagy a dühös "Southern Man" rasszizmus elleni felszólalása biztosítanak arról, hogy Young semmit sem változott. Sok kritikus számára máig az After the Gold Rush Young pályájának legjobb albuma és ez nagyon közel is van az igazsághoz - az After the Gold Rush mély üzeneteket hordozó, de közben nagyon könnyen befogadható és tökéletesen megvalósított album, ami a kezdeti vegyes fogadtatások ellenére ma már igazi klasszikusnak számít.

Young később persze csinált jobb lemezeket - az On the Beach és a Tonight's the Night legalábbis biztosan jobbak, de inkább máshol mutatom be őket részletesebben.

Tim Buckley - Starsailor (1970)

Tim Buckley a kevés olyan zenész egyik ebből az összeállításból, akik valóban előrehaladónak nevezhetők. A rövid életű amerikai előadó a hatvanas évek második felében még hagyományos folk rockot játszott némi pszichedelikus beütéssel (ebből a korszakból az 1967-es Goodbye and Hello és az 1969-es Happy Sad is klasszikusnak számítanak). Ahogy azonban előrehaladt a pályafutása, egyre több jazzes és avantgárd elem épült be a zenéjébe. Ez a folyamat a Starsailoron érte el azt a pontot, amikor a folk már szinte felismerhetetlen volt és a pszichedelikus/experimentális hangzások teljesen átvették a helyét. A Starsailor talán a legnehezebben befogadható album azok közül, amiket itt bemutatok, de az egyik legizgalmasabb is, egy olyan album, ami tényleg megelőzte a korát. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint a "Song to the Siren" sikere - ez Buckley egyik legnépszerűbb száma, ami kicsit könnyebben megemészthető, mint az album többi része - amit több mint két évtizeddel később feldolgozott a This Mortal Coil (Ivo Watts-Russell, a 4AD alapító gótikus dreampop kollektívája), aminek részleteit a Chemical Brothers használta fel azonos című számában (akiknek pszichedelikus elektronikáján szintén érezhető Buckley hatása).

Linda Perhacs - Parallelograms (1970)

Linda Perhacs minden bizonnyal az egyetlen dentálhigiénikus, aki a pszichedelikus folk úttörőjének is számít. A Parallelograms - egyetlen albuma a 2014-es The Soul of All Natural Things megjelenéséig - azonban egy elképesztően gyönyörű. légies és álmodozó hangzású kaliforniai pszichedelikus folklemez, amiről nehéz elképzelni, hogy egy olyan előadó készítette el, aki aztán visszatért rendes állásához egy fogorvosi rendelőben. A Parallelograms persze nem keltett nagy visszhangot megjelenése idején és harminc éven keresztül nagyjából ismeretlen is maradt, aztán mindez megváltozott a kétezres években (amikor a pszichedelikus folk amúgy is újra népszerűvé vált a New Weird America mozgalomnak köszönhetően) és a folkrajongók körében Perhacs hirtelen nagyasszonnyá vált, az album pedig kultlemezzé. Ezután persze ki is jött a teljesen szükségtelen folytatás, de a Parallelograms még ma is ugyanolyan elképesztően hangzik, mint mindig: kaliforniai énekes-dalszerzői és misztikus folkos hangzások keverednek egymással az olyan csodás felvételeken, mint a "Chimacum Rain", a "Dolphin" vagy a "Parallelograms". Ez űrbéli geometria - a címben parallelogrammák szerepelnek, de itt nincsenek szögek vagy élek, minden le van kerekítve, de semmi sincs lebutítva. Elsőrangú úttörő pszichedelikus folk, aminek hatása csak három évtizeddel később vált nyilvánvalóvá.

Nico - Desertshore (1970)

Jó, Nico igazából német származású, de az amerikai folkhoz fogom sorolni a munkásságát, mert legnagyobb sikerei Andy Warholhoz, a Velvet Undergroundhoz és New Yorkhoz köthetők. A jellegzetes német akcentusáról könnyen felismerhető Nico első nagy dobása természetesen az első VU lemezen való szereplése volt (ő énekelte az olyan nagyszerű dalokat, mint a "Femme Fatale", az "All Tomorrow's Parties" vagy az "I'll Be Your Mirror"), majd bemutatkozó albuma, a Chelsea Girl is növelte népszerűségét. Az viszont gyorsan kiderült, hogy nem a debütálásán hallható barátságos kamarafolk a valódi környezete (bár a "These Days" máig a legismertebb szólóban felvett száma). Második albuma, az 1969-es The Marble Index már egy középkori hatásokkal teli avantgárd lemez volt, ami John Cale produceri közreműködésével készült (Nico és Cale már a Velvet Undergroundban is együttműködtek, de ekkorra már az utóbbi se volt tagja a zenekarnak), a harmadik album - és egyben Nico remekműve - pedig sokban hasonlít erre a munkára. A Desertshore egy csodásan hangszerelt album, ami nem előremutató, hanem teljesen kívül áll a korán - és így a mostani koron is. Nem hasonlít semmire és semmi sem hasonlít rá; bármennyire is középkori stílusú a kidolgozott, barokkos hangszerelése, az album inkább úgy hangzik, mintha egy teljesen más dimenzióból származna. Nem is meglepő, hogy a Throbbing Gristle, az indusztriális zene úttörői 2007-ben újraértelmezték az egész lemezt a közönség számára nyitott sessionök keretében (ezek a felvételek The Desertshore Installation néven jelentek meg). Ez az album egy újabb sokak által észre sem vett, de attól még tökéletes művészi munka az évtizedből.

Leonard Cohen - Songs of Love and Hate (1971)

A Songs of Love and Hate-en találjuk Leonard Cohen két legjobb dalát - ez nem lenne olyan hatalmas dolog ha nem arról az emberről beszélnénk, aki megírta a "Suzanne"-t, a "Bird on the Wire"-t, a "Hallelujah"-t, az "I'm Your Man"-t meg az összes többit. Cohen ugyebár sosem a nagyszerű énekhangjával vagy a gazdag hangszereléseivel tűnt ki a többiek közül, hanem mesterien megfogalmazott, költői szövegeivel és súlyos szavaival. Lehet, hogy összességében a Songs of Leonard Cohen vagy a Songs from a Room erősebb gyűjtemények, mint a Songs of Love and Hate, a dalszerző harmadik albuma, de ebben az albumban annyi a nyers, gyomorba öklelő indulat, hogy simán ezt tekinthetjük Cohen legfájdalmasabb munkájának - ami szintén nem kis szó. De térjünk vissza ahhoz a két legjobb dalhoz: először is itt van a "Famous Blue Raincoat", ez a letaglózóan egyszerű ballada egy szerelmi háromszögről, aminek akusztikus gitáros, spártai kíséretébe itt-ott besiklik némi női háttérvokál, de ami mégis teljesen Cohen csendesen előadott, szomorú történetéről szól.  A másik pedig az "Avalanche", ami szerintem a legjobb, amit Cohen valaha felvett, egy sötét és szinte ijesztő dal az öngyűlöletről - felejtsük el egy pillanatra a "Hallelujah" csöpögős gospeljét, az "Avalanche"-ből szivárgó megvetés a legerősebb érzelem, amit Cohen valaha megörökített zenéjében. Nick Cave, Tom Waits, Trent Reznor, Morrissey és a többiek nagyon figyeltek.

Joni Mitchell - Blue (1971)

A Blue talán nem Joni Mitchell legjobb albuma, de ez a meghatározó dokumentum a kanadai énekesnő pályafutásából. Mitchell Leonard Cohenhez hasonlóan nem annyira a zenét, inkább a költészetet részesítette előnyben - Cohen és Neil Young mellett ő a hatvanas-hetvenes évek fordulójának legfontosabb történetmesélője - de a Blue nem csak a szövegei, hanem könnyen befogadható folk rock hangzása miatt is figyelemreméltó, aminek köszönhetően a Blue hatalmas kereskedelmi siker lett és ez bérelt helyett biztosított neki a minden idők legjobb albumait vagy a hetvenes évek legjobb albumait felsoroló listákon. Persze a Blue sem az az album, ami mindent megváltoztatott a rockzenében - nem több egy nagyszerű dalszerző remekművénél, ami tele van olyan klasszikusokkal, mint a "Blue", a "River" vagy a "California". A Blue a hatvanas évekbeli hippizmus lecsengésének egy újabb fontos albuma és azt nem lehet megkérdőjelezni, hogy nagy klasszikus - de azt se felejtsük el, hogy Mitchell később csinált még ennél jobb lemezeket is, még ha azoknak nem is volt ilyen mindenki számára élvezhető a stílusa.

(És hogy melyik a legjobb Joni Mitchell album? Természetesen a The Hissing of Summer Lawns, az tényleg egy igazi remekmű, de itt nem térnék ki rá bővebben)

Karen Dalton - In My Own Time (1971)

Ahogy meglepően sok zenészé ebben az összeállításban, úgy Karen Dalton sorsa sem volt éppen vidám. A remek folk/blues énekesnő ugyanabban a Greenwich Village-i folk színtéren tűnt fel, ahol kortársai közül Bob Dylan vagy Fred Neil is, de az ő pályafutása sokkal kevésbé volt szerencsés. Mindössze két albuma jelent meg (az 1969-es It's So Hard to Tell Who's Going to Love You the Best és az 1971-es In My Own Time) és a nagyközönség számára szinte teljesen ismeretlen maradt - Bob Dylan azonban a kedvenc női énekesének nevezte és később Nick Cave is hasonlóan nyilatkozott. Sokan Bille Holiday-hez hasonlították énekesi képességeit - ezt Dalton mindig is utálta, de tagadhatatlan, hogy a hangja hasonló hatással van a hallgatókra, mint a rövid életű, de annál legendásabb jazz énekes-dalszerzőé. Daltoné olyan hang, ami mindig képes szomorú és elveszett érzést kelteni abban, aki felteszi valamelyik lemezét. Ha pedig csak egy lemezt akarnál meghallgatni tőle, akkor az In My Own Time legyen az - a bemutatkozása szintén kiváló, de kicsit nyersebb és egyszerűbb, miközben a folytatás egy teljesen egyedülálló album, ami csak a kétezres évek pszichedelikus folk-revival mozgalma idején fejtette ki hatását (ekkor az olyan előadók, mint a már sokszor említett Joanna Newsom vagy Devendra Banhart elkezdték átvenni Dalton, Linda Perhacs, Vashti Bunyan és a többi rég elfelejtett folkzenész stílusát). Azt szinte felesleges elmondani, hogy megjelenése idején az In My Own Time hatalmas kereskedelmi bukás volt, ami után a kiadó nem is adott pénzt Daltonnak egy új album felvételére. Az énekesnő ezután elsodródott a zenétől és egyre inkább az ital és a kábítószerek felé fordult, végül 1993-ban, rákban halt meg. Karen Dalton senkihez sem hasonlított kora folk/country színterén, talán ezért nem is fogadták el - ha azonban ma meghallgatjuk az In My Own Time-ot, akkor egyértelművé válik, hogy milyen különleges és zseniális énekes volt.

Townes Van Zandt - The Late Great Townes Van Zandt (1972)

Ha megkérünk valakit, hogy sorolja fel a huszadik század legjobb dalszerzőit, Bob Dylan neve biztosan előkerül. Aztán a Lennon/McCartney párosé is, meg Brian Wilsoné, Joni Mitchellé, Leonard Cohené, Bruce Springsteené vagy akár Mick Jaggeré és Keith Richardsé is. Townes Van Zandtet azonban mindig kihagyják.

Nézzétek csak meg a Rolling Stone borzasztó listáját minden idők legjobb dalszerzőiről - még Taylor Swift és Billie Joe Armstrong is benne vannak, de Townes Van Zandt, ez az elegáns texasi country énekes/dalszerző, aki bizonyára a század egyik legérdekesebb - és mellesleg az egyik legjobb - zenésze, kimaradt. Persze sosem volt ő a figyelem középpontjában, karrierje alatt csak kisebb rajongótábor vette körül és csak egyetlen sikeres kislemeze jelent meg. Johnny Cash "Folsom Prison Blues"-ában lelőtt egy embert, csak hogy lássa meghalni - Van Zandt egész életében önmaga ellen fordította a fegyvert, olyan mértékben ivott és annyi kábítószert használt, hogy vegyes minőségű, de néhol kiváló életműve tulajdonképpen egy elnyújtott öngyilkosság megörökítése. Albumainak olyan akasztófahumoros címeket adott, mint a fent említett The Late Great Townes Van Zandt, dalainak pedig olyan sokatmondókat, mint a "Waiting 'Round to Die". Sok nagyszerű dalszerzőről elmondhatjuk, hogy rengeteg szenvedést írtak le dalaikban - gondoljunk Nick Cave-re, Trent Reznorra vagy bizonyos esetekben akár Tom Waitsre vagy Leonard Cohenre - de Van Zandt egy másik szintre emelte az egészet, ő hűvösen művészetté formálta ezt a szenvedést és olyan remek, de nagyon nehezen elviselhető albumokat formált belőle, mint a High, Low and in Between, a Flyin' Shoes vagy a The Late Great Townes Van Zandt, amit sokan a legjobbjának tartanak. Ezen a lemezen található egyetlen igazi slágere, a "Pancho and Lefty" kifordított és igen depresszív cowboytörténete, ami lerombolja a vadnyugati hősök mítoszát - de ne felejtsük el, hogy ez a dal is csak Merle Haggard és Willie Nelson jóval barátságosabb feldolgozásában lett sikeres. Az összes többi dal is erős - az 1972-es év volt Van Zandt pályájának legsikeresebbje, ekkor két remek albumot is kiadott. Kortársai szerint olyan adottsága volt a dalszerzéshez, mint senki másnak - olyan dalai, mint az "If I Needed You" (szintén erről a lemezről) vagy a "To Live Is to Fly" ma country rajongó körökben a stílus meghatározó felvételeinek számítanak.

Az viszont szomorú, hogy még egy olyan hagyományos zenét preferáló magazin, mint a Rolling Stone sem sorolja minden idők legjobb dalszerzői közé. Van Zandtnek ott lenne a helye - legalább a legjobb háromban.

Judee Sill - Heart Food (1973)

Judee Sill háttértörténete igen problémás - a kaliforniai énekesnő középiskolás korában szokott rá a drogokra és lopással szerezte meg a pénzt rájuk. Több italboltot is kifosztott, aztán egy benzinkút kirablására tett kísérlet közben kapták el a rendőrök, ezután javítóintézetbe került. Miután kiszabadult, rákapott az LSD-re és a zenélésre, először egy jazztrióban játszott, de aztán kipróbálta a heroint is, majd prostitúcióval keresett pénzt. Ezután börtönbe került, de szabadulása után azonnal munkába állt dalszerzőként, nemsokára már a Rolling Stone címlapján jelent meg, majd kijött első, cím nélküli albuma. A Judee Sill máris figyelemreméltó munka, egyfajta elfelejtett remekmű a hatvanas évek kaliforniai rockhullámának utolsó rúgásaiból, zeneileg egyaránt érezhető rajta Sill két legnagyobb inspirálója, Johann Sebastian Bach és Ray Charles hatása, miközben szövegei tele vannak misztikával, kozmikus rendetlenséggel és tüzes szemű szörnyetegekkel.

Második albuma, a Heart Food azonban még jobb. Hogy miért? Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni, csak annyit mondanék, hogy a "The Kiss" miatt. Ez a dal maga a tökély, az evilági dolgokon túlemelkedett gyönyörűség, ugyanúgy a spirituális és vallásos szöveg és a hihetetlenül gyönyörű hangszerelés miatt. Ja, és a többi dal is remek: itt van a "Soldier of the Heart" ami ma biztos klasszikusnak számíthatnak, ha egy ismert előadó vette volna fel, vagy az epikus és remek záródal, a nyolcperces "The Donor" ami harmóniáival és gyönyörű, összetett hangzásával szintén Sill zsenialitását bizonyítja. Sajnos ez volt a rövid életű énekesnő utolsó albuma, 1979-ben egy túladagolásban halt meg és zenéje még ma is szinte teljesen ismeretlennek számít. Az olyan kortárs előadók, mint Joanna Newsom persze rajonganak érte és hatása érezhető is a zenéjükön, de hihetetlen, hogy a "The Kiss" például sosem jelenik meg azokban az oly népszerű "minden idők legjobb dalai" listákban.

Gene Clark - No Other (1974)

A No Other szomorú sorsú lemez, ahogy Gene Clark is szomorú sorsú zenész. A Byrds alapító tagja a kezdetben folk rockot, később pszichedelikus rockot majd még később úttörő country rockot játszó zenekar néhány legnagyobb slágeréért volt felelős (ő írta például az "I'll Feel a Whole Lot Better"-t). Miután Clark kilépett a zenekarból és szólókarrierbe kezdett, a kereskedelmi siker elpártolt tőle: második lemeze, a White Lights még jó kritikákat kapott, az amerikai eladások viszont nagyon rosszul alakultak. Clark ezután nekilátott egy újabb album munkálatainak, ez lett a No Other, egy nagyszerű, kidolgozott és eklektikus lemez, hangzása Phil Spector vagy Brian Wilson legjobb pillanatait idézi, folkot, countryt, soult, R&B-t és gospelt is tartalmazó stílusa szinte pszichedelikus élménnyé teszi meghallgatását. Azonban megjelenésekor a No Other kritikai és kereskedelmi értelemben is kudarcnak bizonyult, a kiadója nem reklámozta és két évvel később ki is törölte a katalógusából. Ez az elutasítás összetörte Clarkot, aki soha nem is épült fel ebből. Ezután már csak kettő, viszonylag jelentéktelen szólólemeze és néhány kollaborációs munkája jelent meg, 1991-ben, 46 évesen halt meg (élete vége felé egyre több kokaint és alkoholt fogyasztott, ami nem tett jót az egészségének). Egy évvel halála után a No Othert újra kiadták, ezzel megindult egy folyamat, ami végül odáig vezetett, hogy ma az album egyfajta elveszett klasszikusnak számít, szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz c. könyvben és nemrég Victoria Legrand és Alex Scally a Beach House-ból egy egész tribute zenekart alapítottak a kortárs indie rock nagyjaiból (a Lower Dens, a Wye Oak, a Celebration, a Fleet Foxes, a Grizzly Bear és a Walkmen tagjaiból), hogy eljátsszák az album dalait egy turnén. De egyvalami biztos: a No Other remek album és nagy szerencse, hogy - bár ekkor késéssel - végre megkapja az elismerést, amit mindig is megérdemelt.

Bob Dylan - Blood on the Tracks (1975)

Nem hiszem, hogy lehet még újat mondani erről az albumról 2016-ban. A Blood on the Tracks kétségkívül Dylan legjobbja, minden idők legerősebb szakítós lemeze, kifogástalan dalok gyűjteménye, amik valahogy túllépnek a zenén és szomorú életigazságokká válnak az elválásról és a felnőtt élet nehézségeiről. Tíz évvel korábban Dylan még fiatalos és cinikus hangon szegezte nekünk a kérdést ("Mondd, milyen érzés?") a "Like a Rolling Stone" refrénjében, de itt nem marad semmi ilyen, csak a "Tangled Up in Blue" több nézőpontból elmesélt, bonyolult és rendkívül lehangoló szakítástörténete, az "Idiot Wind" megkeseredett átkozódása ("Bolond lyukból bolond szél fúj, bármikor kinyitod a szádat") vagy a "Buckets of Rain" érzelmes, de összetört szerelmes sorai ("Szeretem a mosolyodat és az ujjhegyeidet/Szeretem, ahogy mozgatod a csípődet/Szeretem, hogy ilyen hűvösen nézel rám...). Ahogy mondtam: a Blood on the Tracks-ről már mindent elmondtak, úgyhogy nem maradt más, mint meghallgatni. De nem ám egyszer: a Blood on the Tracks az a fajta album, amit bármennyiszer meghallgathatunk, és még ötvenedszerre is új mélységeket és érzelmeket tud feltárni.

Robbie Basho - Visions of the Country (1978)

Robbie Basho, ez a nagyrészt ismeretlen zenész John Fahey Takoma kiadójánál kezdte pályafutását - Fahey volt az, aki megteremtette az amerikai primitivizmust, azt a különleges country-blueson alapuló pengetési technikát, amivel az ötvenes-hatvanas években olyan avantgárd lemezeket vett fel, mint a Death Chants, Breakdowns & Military Waltzes vagy a Days Have Gone By. Ez a teljesen besorolhatatlan stílus valahol a freak folk, a new age és a country között helyezkedik el, de egyikre sem hasonlít igazán. Basho volt az egyik leginkább besorolhatatlan a Fahey köré csoportosuló zenészek közül (mint Leo Kottke vagy Peter Lang), készített csendes és rejtélyes instrumentális albumokat és vokális darabokat is, már a hatvanas években is voltak remekművei (mint a Venus in Cancer), de az 1978-as Visions of the Country-t bátran nevezhetjük a legjobbjának. Ez az album tényleg nagyon primitív - Basho görcsös, ujjal pengetett gitárjai és torokból énekelt, ködkürtöket idéző vokáljai valahogy éppen nyerseségükkel és amatőrségükkel briliánsak. Azért az évtized egyik legnagyszerűbb albuma a Visions of the Country, mert a hangzása messze nem olyan kidolgozott, mint mondjuk Gene Clark albumáé, ahogy nem is olyan kellemes, mint mondjuk a Simon & Garfunkelé, de saját, primitív és egyszerű módján gyönyörűbb mindegyiknél.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr888433040

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.