A heavy metal eredete
2016. február 08. írta: aron.kovacs

A heavy metal eredete

blacksabbath.jpg

A heavy metál nehezen megfogható téma - nehéz eldönteni, hogy honnan kezdődik és még nehezebb eligazodni az ezernyi alfaja között, amelyek az avatatlan fül számára mind ugyanolyannak hangzanak. És az sem segít, ha az író történetesen nem annyira jártas a metál világában és bevallom, én nem vagyok az. A metal története a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdődött el, de gyökerei az ötvenes évek amerikai blues zenészei közé nyúlnak vissza, az elkövetkező évtizedek folyamán pedig az egyik legváltozatosabb műfajjá nőtte ki magát, egészen addig, hogy ma szinte minden apró stílusnak külön neve és rajongótábora van. Addig, hogy ma mondjuk a pornogrind és a goregrind két "hivatalosan" elfogadott, elkülönülő stílus. Ahogy azt már említettem, én nem vagyok annyira otthon a metál világában, mint sokan mások; a nagy ősök közül a Black Sabbath és a Judas Priest munkásságát értékelem a legmagasabbra, míg a következő évtizedek rengeteg irányzata közül főleg a norvég black metal (Bathory, Darkthrone, Mayhem), a nyolcvanas évekbeli grindcore (Napalm Death, korai Carcass, Naked City, Godflesh) és valamilyen szinten a poszt-, sludge, drone és doom metál az, amihez hozzá tudok tenni valamit így írásban. Mivel itt elsősorban a hetvenes évek metáljáról lesz szó, ezért az itt említettek nagy része sajnos ki fog maradni az esszéből. Először azonban vizsgáljuk meg, mi is a heavy metál eredettörténete, bármilyen nehéz is a feladat.

Szóval kezdjük ott, hogy a rock and roll eredetileg nem a hippik, a művelt fiatalok vagy a politikai aktivisták zenéje volt, hanem azoké, akik inspirálták: a furcsa gyerekeké, a magányos, kitaszított és vesztes alakoké. Lehet, hogy a hatvanas évek egy időre valami virágokkal díszített, szép üzeneteket és LSD-s látomásokat közvetítő mozgalommá változtatta a rockot, de miután a hippizmus lufija kipukkadt, újra azok kerültek az előtérbe, a stadionok színpadára és a legnagyobb rajongótáborok élére, akik ezt a közönséget szólították meg. Bármilyen pszichedelikus cicomákat és barokkos szépelgést adott hozzá a rockzenéhez az évtized, az alapja mindig is a kőkemény blues volt, az ötvenes évek mocskos, torzított elektromos gitárhangzással játszó memphisi zenészei, mint Pat Hare vagy Willie Johnson. Miközben az első igazi heavy metál zenekarok, mint a Led Zeppelin vagy a Black Sabbath egy új stílust teremtettek, igazából nem csináltak mást, csak visszatértek a rock gyökereihez. Ugyanúgy, ahogy később a punkok, ők is a rock eredeti jelentését próbálták megtalálni, így nem a kifinomult, felsőbb rétegekből származtak, hanem a munkásosztályból, az egyszerűbb emberek közül, és zenéjükkel őket is szólították meg (legalábbis kezdetben). Miközben a hatvanas években a pszichedelikus rock volt az előtérben, még mindig léteztek olyan zenészek és zenekarok, akik megmaradtak a rock gyökereinél, a torzított, letisztultabb hangzásnál és a kemény gitároknál. Néhol pedig ezek az előadók be is szivárogtak a mainstreambe: a Kingsmen-féle "Louie Louie" például méltó utódja volt ezkenek a súlyosabb blues-témáknak, ahogy bizonyos szörfrock gitárosok munkái is, különösen Dick Dale-é, aki féktelen instrumentális dalaival (mint a "Misirlou", ami később Quentin Tarantino Ponyvaregényének zenéjeként vált ismertté), szintén továbbvitte a kemény zene hagyományait. Ezek még persze nem voltak korai heavy metál felvételek, az nem egyértelmű, hogy pontosan melyik is volt az első: az első kemény gitárriffeken alapuló, már a metál előfutárának tekinthető szerzemény sokak szerint a Kinks 1964-es kislemeze, a "You Really Got Me". A Kinks nem volt egyedül ezzel a durva hangzással, a brit invázió olyan zenekarai, mint a Rolling Stones vagy az Eric Claptonnal felálló Yardbirds szintén a hagyományos blues hangzás felgyorsításával kísérleteztek. Közben más gitárosok is próbálkoztak azokkal a torzítási technikákkal, amik később a metál fontos részeivé váltak: így Pete Townshend a Who-ból, a már említett Clapton a Yardbirdsből, Jack Bruce a Creamből és mindenekfelett persze Jimi Hendrix, a hatvanas évek legnagyobb hatású gitárosa, aki tulajdonképpen mindent kipróbált, amit egy gitárosnak lehet (egyesek szerint "Purple Haze" című dala volt az első heavy metál sláger). Egyikükre sem mondhatjuk, hogy ők voltak az első heavy metál előadók, de mind fontos szerepet játszottak a műfaj alapjainak lerakásában. Érdekesség egyébként, hogy John Lennon is kijelentette egyszer, hogy márpedig ő találta fel a metált, méghozzá a Beatles "Ticket to Ride" című dalával, ami azért elég különös kijelentés.

Na, mindegy, szóval közben Amerikában is megjelent egy csomó olyan zenekar, ami a hagyományos blues még keményebbé és gyorsabbá tételével próbálkozott, az Egyesült Államok hallgatói általában arra esküsznek, hogy ezek találták fel a metált. Közülük a legismertebbek a Blue Cheer, akik Vincebus Eruptum című nagyszerű lemeze néhányak szerint az első heavy metál album, ami már az olyan későbbi stílusok alapjait is lefektette, mint a grunge vagy a stoner rock. Ott van aztán még az Iron Butterfly, akik "In-A-Gadda-Da-Vida" című slágerükkel és azonos című lemezükkel tudhatják magukénak az első heavy metál felvételek egyikét; vagy éppen a Vanilla Fudge, akik első lemezükön feldolgozták a "Ticket to Ride"-ot, kissé igazat adva Lennon dicsekvésének. Meg kell még említenünk a Steppenwolfot az amerikai versenyzők közül, akiknek különösen azért nagy a jelentősége, mert a műfaj elnevezése "Born to Be Wild" című daluk egyik sorában származik ("I like smoke and lightning/Heavy metal thunder..."). De az olyan előadók is említést érdemelnek, mint a Stooges, akik az "I Wanna Be Your Dog"-gal szintén felvették a hatvanas évek egyik legdurvább dalát, na meg az olyan garázsrock bandák, mint az MC5. Ekkoriban (a hatvanas évek utolsó éveiben) a később heavy metálnak elnevezett hangzás már nagyban formálódott hát, és kezdett beszivárogni a "nagy" zenekarok közé is, a Beatles vagy a Pink Floyd mind megcsinálták saját "heavy metál" dalaikat, az előbbi a "Helter Skelter"-t, az utóbbi pedig a More lemezen hallható riffközpontú felvételeit, mint például a "The Nile Song". Azonban a Led Zeppelin volt az első olyan zenekar, akik igazán nagy áttörést értek el ezzel a hangzással és később ők lettek a hetvenes évek egyik legsikeresebb zenekara, így hát őket is mutatnám be először.

Nem foglalkoznék sokat a Led Zeppelin őstörténetével, a lényeg az, hogy Jimmy Page, a Yardbirds gitárosa zenekara feloszlása után még arra kényszerült, hogy a Yardbirds nevében lejátsszon néhány koncertet Skandináviában így keresnie kellett néhány zenészt, hogy csatlakozzanak hozzá. Terry Reidet szemelte ki az énekes posztjára, de az visszautasította és a bizarr Hobbstweedle névre hallgató zenekarból ismert Robert Plantet ajánlotta maga helyett. Plant végül csatlakozott és John Bonhamet ajánlotta a dobos posztjára, így létre is jött a Led Zeppelin felállása (a negyedik tag John Paul Jones basszusgitáros, billentyűs volt). A skandináv turné után a négyes elhagyta a New Yardbirds nevet és felvette a Led Zeppelint, majd a következő évben ki is adta cím nélküli bemutatkozó albumát, ami egymagában átformálta a kemény rockot. A Zeppelin teremtette meg a kiutat a hatvanas évekbeli angol rockzene R&B-inspirálta, kifulladt valóságából azzal, hogy a minden rockzene alapját képező blues standardokat elnyújtották, durvábbá és mocskosabbá tették úgy, hogy közben a stadionok közönsége számára is befogadhatóak legyenek. A Zeppelin talán még nem volt igazi heavy metál zenekar, de az biztos, hogy az első igazi heavy metál zenekarok (így a Black Sabbath vagy a Deep Purple) sosem jöhettek volna létre a hatásuk nélkül. Az első két, egyaránt 1969-es Led Zeppelin album a két legkeményebb és leghangosabb mainstream rocklemez a hatvanas évekből, nem meglepő, hogy amikor Ozzy Osbourne - ekkor már a Black Sabbath elődjének énekese - is teljesen eldobta az agyát, amikor először meghallotta Page-ék bemutatkozását. A "Dazed and Confused" hat és fél perces szörnyetege (az első lemezről), a "Whole Lotta Love" és a "What Is and Should Never Be" felejthetetlen riffjei (a második lemezről) bizonyítják, hogy a Zeppelin volt az évtized legsúlyosabb zenekara. A "Ramble On" Gyűrűk ura utalásai előrejelzik számos későbbi metálzenekar hasonló inspirációit és a "Heartbreaker" nagyszerű gitárszólója is említést érdemel. A későbbi lemezeken a Zeppelin még sokszínűbb hangzást mutatott be, első hat albumuk egyaránt a hard rock és a metál klasszikusai közé tartozik, úgyhogy kicsit mélyebben vizsgáljuk meg hetvenes évekbeli működésüket.

1970-ben jött ki a Zeppelin harmadik, az előzőeket idézve egyszerűen Led Zeppelin III címre hallgató nagylemeze, ekkor a Zeppelin már mind hazájukban, mind az Egyesült Államokban a legnagyobbak egyikének számított. Két első lemezük egyaránt bekerült az amerikai Top 10-be és koncertzenekarként is nagyon sikeresnek számítottak. A tagok a folyamatos turnézás után kifáradva egy Bron-Y-Aur nevű kunyhóba vonultak vissza egy walesi faluba, hogy nyugodtabb körülmények között vegyék fel a következő albumot, ami az eldugott, vidéki környezetnek köszönhetően jóval folkosabb és akusztikusabb munka lett, mint elődjei. Van rajta egy két hard rock klasszikus - főleg a nyitó "Immigrant Song" az emlékezetes, a Zeppelin egyik legkönnyebben felismerhető felvétele - de inkább az olyan akusztikus gitárral kísért, countrys/folkos jamek gyakoriak, mint a "Bron-Y-Aur Stomp" vagy a "Gallows Pole". Mivel a III eltávolodott az első két album kizárólag bluesos hard rock és proto-metál hangzásától, a hallgatók és a kritikusok is vegyes fogadtatásban részesítették, néhányan dicsérték a folkos hangzást, mások pedig azzal vádolták a Zeppelint, hogy egyszerűen lemásolták az olyan zenekarok stílusát, mint a Crosby, Stills & Nash. Ennek ellenére ma egyhangúan az egyik legjobb Zeppelin albumnak tartják a III-t és szokás a zenekar fejlődése egyik fontos állomásának nevezni, habár még mindig nem fogy olyan jól, mint az igazi kedvencek az életműből. És valóban, a III bizonyította be, hogy a Zeppelin nem csak ahhoz a blues rock stílushoz ért, amit tulajdonképpen tökélyre vitt a második lemezen, hanem ennél sokkal innovatívabb és sokoldalúbb zenekar - de ez csak a későbbi néhány albumon vált igazán egyértelművé.

Az 1971-es, teljesen cím nélküli album (a leggyakrabban Led Zeppelin IV-ként emlegetik, de a Four Symbols, a The Hermit és a ZoSo különböző okok miatt egyaránt létező elnevezések) a karrier igazi csúcspontja a rajongók és kritikusok túlnyomó többsége szerint. Ez egy tulajdonképpen hibátlan album, ami a Zeppelin minden erősségét bemutatja a hetvenes évek néhány legjobb rockdalán: vannak itt hagyományos, bluesos darabok (mint a "Black Dog"), nagyszerű folkdalok ("Going to California") és kevésbé nagyszerűek is ("The Battle of Evermore", a Fairport Conventionből ismert Sandy Denny közreműködésével), egy experimentálisabb felvétel ("Four Sticks"), egy igazi, belassult és súlyos hard rock-szörnyeteg ("When the Levee Breakes") és nem utolsósorban az albumformátumú rock történetének talán legikonikusabb száma, a hetvenes évek FM rádiójának első számú klasszikusa, maga a "Stairway to Heaven". Ez már önmagában elég ahhoz, hogy minden idők egyik legjobb lemezének nevezzük a IV-t (főleg, ha hozzávesszük a rejtélyes légkört, ami körülveszi: a borítón sem a cím, sem a tagok neve nem olvasható, csak egy rőzsét cipelő öregember képe van rajta, meg az a négy érthetetlen szimbólum) és ezt nem is lehet elkerülni. A IV státusa olyan, mint a Sgt. Pepperé vagy a The Dark Side of the Mooné, a klasszikus rock egyik megkérdőjelezhetetlen remekműve és mellesleg egy nagyszerű zenekar képességinek legtisztább párlata. Ezt még akkor se lehet tagadni, ha a már könyöködön jön ki a "Stairway to Heaven" minden csodás gitárszólóval együtt.

A Zeppelin a IV után változtatott a stratégián és elkezdett nevet adni albumainak, miközben hangzásának határait is tovább tágította. Az 1973-as Houses of the Holy fordulópontot jelentett a zenekar pályafutásában, itt kezdtek bonyolultabb produkciós technikákkal és többrétegű hangzással kísérletezni, ennek megfelelően az album hangzása kaotikusabb és feslettebb, mint például a IV-é. A Houses of the Holy nem éppen a legnépszerűbb darab a Zeppelin életműből, de nekem mégis ez a kedvencem: a IV hangzása áramvonalasabb és letisztultabb, ezért olyan a hatása, mintha egy stadionokba tervezett sztár-hardrock zenekar albuma lenne, ezt még a borítón láthat festmény és az érthetetlen szimbólumok rejtélyessége sem tudja ellensúlyozni. Vannak rajta igazán jó dalok, de a túlzottan popos "Stairway to Heaven" nekem kicsit túl popos irányba húzza el az albumot, e "The Battle of Evermore" pedig bizonyára az egyik leggyengébb szám, amit a Zeppelin valaha felvett - ezért gondolom úgy, hogy az IV nem a legjobb, inkább a legtúlértékeltebb Zeppelin album. Ezzel szemben a Houses of the Holy maga a tökély: hangzása kicsit a Rolling Stones Exile on Main St-jére emlékeztet, egy igazi mocskos rock and roll lemez, amit azért Plant érettebb, misztikus szövegei valódi Zeppelin lemezzé tesznek. A zenekar itt több stílust fedez fel, mint bármelyik korábbi lemezén, elhagyva a bluesos gyökereit - de a hasonló szándékú, 1975-ös Physical Graffiti-vel szemben itt minden dal működik. Az album a nyitó "The Song Remains the Same" többsávos, dühös gitárjaitól kezdve magától ragad, aztán jön a "The Rain Song" fenséges balladája, az életmű egyik leggyönyörűbb darabja, majd az "Over the Hills and Far Away", ami bizonyára a legjobb szám, amit a Zeppelin valaha felvett. Ez a dal öt percnél rövidebb, de mégis mindent bemutat, amit a Zeppelin jól csinált: vannak benne folkos és tiszta hard rockos hatások, miközben ez a dal a legkeményebb és a legemlékezetesebb erről a lemezről. Aztán itt van még a funkos "The Crunge", a reggae-es D'yer Mak'er (a cím a Jamaica szó brit fonetikus kiejtése), a progresszív "No Quarter" és végül a doo-wopos "The Ocean", amelyben egy a capella részt is találunk. Miközben a Houses of the Holy bő negyven percével a legrövidebb a "klasszikus" Led Zeppelin lemezek közül (sőt: a Codát leszámítva az összes közül is), elképesztően változatos album ez, amit az egységes hangzás és produkció mégis összetart. És ha ez nem lenne elég, a zenekar legjobb dalai közül is hallható itt néhány.

Az utolsó "klasszikus" Zeppelin album az 1975-ös Physical Graffiti, egy nyolcvankét perces duplalemez, ami a Zeppelin életművének kreatív csúcspontja és a mitológiájuk legnagyobb pillanata is. Ez a lemez hatalmas méretének megfelelően bemutatja a Zeppelin minden erősségét és minden korszakát. A dalok egy részét korábbi lemezek sessionjei közben vették fel, de végül kimaradtak, így például a "Down by the Seaside" eredetileg a IV-hoz, a "Bron-Y-Aur" a III-hez a "Houses of the Holy" pedig az azonos című albumhoz készült, de végül mind a Physical Graffiti-re kerültek fel. Ez a sokféleség azt vonta maga után, hogy a Phyisical Graffiti kissé kaotikus lemez lett és természetesen vannak rajta elég gyenge pillanatok is (mint a duplalemezek kilencven százalékán), így például a "Night Flight" vagy a "Boogie with Stu" nélkül talán még tömörebb és erősebb is lehetne az album. De a Physical Graffiti valódi ereje éppen ebben a hatalmas méretben rejlik: ha nem is minden szám a dalszerzés magasiskolája, Jimmy Page perzselő és monumentális riffjei, Robert Plant gyönyörű üvöltése és John Bonham viharos dobolása végig lenyűgöző élménnyé teszik ezt a néhol kissé egyenetlen albumot. És azt se felejtsük el megemlíteni, hogy a Physical Graffiti dallistája néhol viszont egészen lenyűgöző: a "Custard Pie", a "Trampled Under Foot", a "Kashmir", a "Ten Years Gone" és a "The Wanton Song" tulajdonképpen a hard rock történetének öt legjobb dala, amelyek magukban előrejelezték a következő évtized heavy metáljának legnagyobb részét. Aztán ott van a tizenegy perces "In My Time of Dying", Page countrys és bluesos érdeklődésének legnagyobb eredménye vagy az "In the Light", ami különös módon főleg szintetizátorra épül. A zenekar ekkor adta legsikeresebb koncertjeit is hatalmas turnéin.

A Physical Graffiti volt a Led Zeppelin legnagyobb munkája és az utolsó igazán jó is, ez foglalta össze legjobban a zenekar pályafutását. Plant 1976-os autóbalesete megtorpanást eredményezett a zenekar pályafutásában, a Presence című nagylemezen már egy hanyatló zenekar volt hallható - ezen az albumon is vannak klasszikusnak számító dalok, de mind a tízperces "Achilles Last Stand", mind a "Nobody's Fault but Mine" elmaradnak a korábbi hasonló dalaik színvonalától. 1977-ben újabb amerikai turnéra indultak volna, de Plant ötéves fiának halála újra visszavetette a lendületet, amit sohasem sikerült visszaszerezni. A Zeppelin utolsó nagylemeze, az 1979-es In Through the Out Door volt, a róla megjelent "Fool in the Rain" volt a zenekar utolsó sikeres kislemeze az Egyesült Államokban. Ebben az évben a zenekar európai turnéra indult, John Bonham dobos az egyik koncert közben összeesett a színpadon, kórházba vitték, de látszólag nem volt semmi komoly baja. De a túlzásba vitt alkoholfogyasztás a következő évben elvitte Bonhamet: egy átitalozott éjszaka után a dobos belefulladt a saját hányásába és ez végleg pontot tett a Zeppelin karrierje, a zenekar abban az évben fel is oszlott. 1982-ben még kijött egy különböző, innen-onnan kimaradt dalokból összerakott válogatás, a Coda, de ez már nem tudott sokat hozzátenni az életműhöz. A többiek néhányszor felléptek azóta különböző jótékonysági koncerteken és turnékon, de a zenekar hivatalosan sosem alakult újjá. A hatásuk - ahogy említettem - viszont felbecsülhetetlen: a hetvenes-nyolcvanas éves számos hard rock/heavy metál zenekara mindent a Zepnek köszönhet, de a punkok szintén, ahogy a kilencvenes alternatív rock és grunge formációi is. Ők a stadionrock és az albumközpontú rock legnagyobb alakjai, ahogy a cock rock stílus megteremtői is (ez mondjuk nem túl pozitív dolog) és a hagyományos rocker image (a hajviselet, az öltözködési sítlus) is nagyrészt nekik köszönhető. Utolsó szóként még kitérnék kicsit arra, hogy mai fiatalként hogyan tekintünk a Led Zeppelinre: ha röviden akarnám összefoglalni, akkor azt mondanám, dinoszauruszokként. A punk eljövetele többek közt azt eredményezte, hogy a túlméretezett arénarock menthetetlenül kiment a divatból és szükségszerűen minden ilyen régimódi rockzenekar hirtelen dinoszaurusszá változott, nem szükségszerűen rossz, csak egy korábbi generációhoz tartozó dologgá. Én nagyon szeretem a Led Zeppelint, a Houses of the Holy pedig az egyik kedvenc rocklemezem a hetvenes évekből, de ettől még ugyanúgy igaz, hogy a Zeppelin nem éppen a legdivatosabb zenekar immár vagy negyven éve. De ez senkit se ijesszen el az életművétől, mert ez a négy angol rocker mégiscsak elkészített hatot a rock and roll történetének leghangosabb és legtökösebb lemezei közül.

A Led Zeppelint kiveséztük, de az a helyzet, hogy ők nem is voltak igazi heavy metál zenekar. Az biztos, hogy felbecsülhetetlen volt a hatásuk a műfajra, a korai metálzenekarok (mint a Black Sabbath vagy a Deep Purple) ugyanolyan sokat köszönhettek nekik, mint a nyolcvanas évek (Megadeth) vagy a kilencvenes évek (Tool, Dream Theater) termése. De az első zenekar, ami már nem hard rockot, hanem igazi heavy metált játszott, az a Black Sabbath volt. Ez a társaság Birmingham legmélyebb bugyraiból jött elő a hatvanas évek legvégén, olyan zenekarok inspirálták őket, mint a Cream, a Beatles, Hendrix, a Jethro Tull és mindenek felett a Led Zeppelin, de ezeket a bluesos és rockos hatásokat olyan súlyos, lassú és éjsötét mocsári zúgássá gyúrták össze, ami teljesen új stílust teremtett. Első lemezük első dala, a "Black Sabbath" (ahonnan a nevüket kapták) egy viharon keresztül kongó harang hangjával indul, aztán megszólal az első Tony Iommi számtalan zseniális riffje közül, ami tritonuson alapul, amit az "ördög hangja"-ként is szokás emlegetni. Ezt a hangot a középkorban valóban ördöginek tekintették és rettegtek tőle, a zenekarnak (amelyet ekkor még Earth-nek hívtak) azonban éppen az volt a célja, hogy valami ijesztőt hozzon létre. Ez egyébként Iommi ötlete volt, aki látta, hogy a horrorok milyen népszerűek a filmnézők körében - akkor az ijesztő zene miért ne lenne népszerű a hallgatók körében? A "Black Sabbath"-ban minden ott van, ami ma már meghatározó stílusjegynek vagy inkább klisének számít a heavy metálban: a súlyos hangzás, az erős riffek, az éneklést felváltó üvöltés, a sötét tónus, a sátánista/feketemágiás utalásokkal teli szöveg. A Black Sabbath cím nélküli bemutatkozása lesújtó kritikákat kapott 1970-ben, de ma már az első heavy metál lemezként tekintenek rá; kissé ügyetlenül összerakott, piszkos és gonosz album, de a jelentősége egyedülálló. (Elvégre nem nagyon létezik még egy album, ami egymagában felelős egy egész stílus megteremtéséért, legfeljebb a Mekons "Fear and Whiskey"-je van még, de az alternatív country és a heavy metál között nagyságrendnyi különbségek vannak.)

A Black Sabbath második lemeze még jobbra sikerült, mint az első, a Paranoid hirtelen sztárt csinált ezekből a fekete ruhás, keresztes nyakláncokat viselő "sátánistákból" főleg a címadó dal protopunkos puritánságának, egyszerű, de nagyszerű riffjének és fülbemászó dallamának köszönhetően. De ott vannak még rajta a korai heavy metál olyan meghatározó felvételei is, mint a "War Pigs" vagy az "Iron Man" és néhány olyan alulértékelt gyöngyszem, mint a "Fairies Wear Boots". A harmadik lemez, a Master of Reality pedig még jobb lett, mint ezek, a Black Sabbath karrierjének csúcspontja, ami már előrejelezte a későbbi doom metál és stoner rock stílusokat is, miközben rajta volt a zenekar pályafutásának néhány legnagyszerűbb dala (a "Sweet Leaf", egy proto-stoner szerelmes dal a marihuánának címezve, a "Children of the Grave", a doomot megjósoló "Into the Void" és "After Forever", a háborúellenes "Children of the Grave" vagy a Sabbath legjobb balladája, a "Solitude"). A következő két lemez, a Vol. 4 és a Sabbath Bloody Sabbath még tartották a színvonalat, de utána az önpusztító életmód (amit főleg Ozzy Osbourne énekes űzőtt) menthetetlenül lejtmenetbe taszították a zenekart, így a Sabbath eredeti felállásának utolsó két lemeze, a Technical Ecstasy és a Never Say Die! már minősíthetetlenül gyengék lettek. Ezután Osbourne-t kirúgták a Sabbath-ból és Ronnie James Dio vette át a helyét, vele még készítették két egészen jó lemezt a nyolcvanas évek elején, de onnan már csak lefelé vezetett az út, rengeteg tagcsere következett, 1997-ben egy időre az eredeti felállás is összejött, de Bill Ward dobos egészségügyi problémái miatt ez nem tartott sokáig. 2013-ban jelent meg a zenekar legutolsó lemeze, amelyen Wardot leszámítva az eredeti tagok szerepelnek, most járják körbe a világot utolsó turnéjukkal. De továbbra is főként azért emlékszünk rájuk, mert a hetvenes évek elején megteremtették a heavy metált és elkészítették a műfaj néhány leginkább előremutató és egyszerűen legjobb lemezét.

A Sabbath legnagyobb eredménye szerintem mégis az, hogy ők teremtették meg először azt a "heavy metál zenekar" image-et, ami aztán teljesen meghatározta a következő néhány évtized gondolkozását erről a stílusról. A nyolcvanas években mindennapos lett a különböző (szélsőségesen) keresztény szervezetek tiltakozása a "sátánista" és "gonosz" heavy metál zenekarok fellépései meg úgy általában létezése ellen. Maga a Black Sabbath is megtapasztalta ezt a hetvenes évek második felében, de az Iron Maiden esete az egyik legismertebb, akiket The Number of the Beast idején vádoltak meg az ördög imádatával. Az első "sátánizmussal" megvádolt zenekar tehát a Sabbath volt, akik öltözködési stílusukkal és korai lemezeik feketemágiás szövegeivel rá is szolgáltak erre a hírnévre, bár természetesen semmi közük sem volt az Anton LaVey-féle eszement alakokhoz - ezek a vádak azonban még jót is tettek a zenekarnak, hiszen minél többet beszélt róluk a sajtó, annál több lemezük fogyott. Aztán a folyamatos botrányok, az alkohollal és kábítószerekkel való örökös problémák, amiket később az olyan zenekarok, mint a Mötley Crüe új magasságokba emeltek, szintén nagyrészt a Black Sabbath-tól erednek. A Black Sabbath tehát azon zenekarok egyike, amelyek jelentősége nagyobb, mint zenei tudása - de ettől még a Master of Reality tényleg mesteri album, a "Paranoid", az "Iron Man" vagy a "Black Sabbath" vagy a "Sweet Leaf" pedig mind a hetvenes évek legnagyszerűbb dalai közé tartoznak.

A Black Sabbath-ot más zenekarok is követték az Egyesült Királyságban a heavy metál megteremtése felé, habár az ő jelentőségük messze elmarad Ozzy Osbourne-éktól. Az egyik legismertebb közülük az Uriah Heep, akik inkább a progresszív rock felől közelítették a metál felé, kidolgozott, többszólamú harmóniáik miatt a "heavy metál Beach Boys-ának" is nevezik őket néhányan, de az olyan lemezektől, mint az 1971-es ...Very 'Eavy ...Very 'Umble azért ne várjuk, hogy tele lesznek "God Only Knows"-okkal meg "Don't Worry Baby"-kkel. Az 1972-es Demons and Wizards viszont egészen jó lemez, a legerősebb dokumentuma ennek az akkoriban stadionokat megtöltő progresszív heavy metál zenekarnak, akikre ma más kevesen emlékeznek. Ott volt aztán az UFO, egy másik brit formáció, amely nem éppen elsőrangú lemezek sorát adta ki a hetvenes években, de szintén nagy népszerűségnek örvendett azokban az években, amiket a stadionrock és a kemény, blues alapú gitárzene határozott meg. Ha egy lemezt akarnék kiemelni a pályafutásukból, az első koncertalbumuk, az 1979-es dupla Strangers in the Night lenne, egy tényleg nagyszerű próbálkozás, ami minden idők legjobb élőben felvett metállemezei közé tartozik. Abból az évtizedből, ami a koncertalbum egyértelműen legjobb korszaka volt, a Strangers in the Night is egyfajta klasszikusnak számít, a zenekar maga is ezt tartja legjobb munkájának, a Guns N' Rosesból ismert Slash pedig egyszer kijelentette, hogy ez a kedvenc albuma. Az egyik utolsó ezek közül a korai brit metál bandák közül, akit még megemlítek a walesi Budgie, akik főleg a Black Sabbath követőiként besorolhatók, de hetvenes években megjelent lemezeik minőségiek, a Never Turn Your Back on a Friend című harmadik albumon hallható "Breadfan", a zenekar legismertebb dala pedig akkora klasszikus, hogy a Metallica is felvett belőle egy jóval ismertebb változatot. (Ez a "Harvester of Sorrow" kislemez B oldalán hallható, valamint a Garage Inc. feldolgozás-gyűjteményen és a Live Shit: Binge & Purge box seten is.) A legutolsó említés pedig a Deep Purple-é, akiket manapság valahogy nem szokás magasra értékelni, pedig hatásuk a későbbi évtizedek metáljára nem kicsi (az említett Metallica tagjai is őket tartják legnagyobb elődjüknek), ők főleg a hetvenes évek első néhány évében készítettek klasszikus lemezeket, mint a Deep Purple in Rock, a Fireball és legfőképpen a Machine Head, rajta a hard rock egyik legalapvetőbb dalával, a "Smoke on the Water"-rel, amelynek amúgy zseniális riffje a túl sok lejátszásnak köszönhetően mára legalább annyira unalmassá vált, mint a "Smells Like Teen Spirit" vagy a "Stairway to Heaven".

Közben Amerikában is megjelentek a heavy metál úttörői, akik közül a bluesos hard rock irányából érkező Grand Funk Railroad volt az egyik legnagyobb. A kritikusok nem nagyon rajongtak ezért a Creamet idéző társaságért,  a rádiók pedig szinte egyáltalán nem játszották őket, de népszerűségük csúcspontján ők is arénákat töltöttek meg az erős reklámkampányoknak és a sorozatgyártott lemezeknek köszönhetően (1969 és 1976 között 14 albumuk jött ki). A Grand Funk Railroadnak igazából nem sok köze volt a heavy metál megteremtéséhez - de a folyamatos turnézás szokását, amit később az Iron Maidentől a Metallicáig mindenki követett részben ők teremtették meg. A zenéjük amúgy mai füllel egyáltalán nem hangzik forradalminak, és bizonyára a hetvenes években sem volt igazán az - a Grand Funk nem csinált mást, csak hangos blues rockot játszott, csak épp nagyon sikeres volt vele. A hetvenes évek első felének legjobb amerikai metálzenekara viszont a Blue Öyster Cult volt, akiket elsősorban a pszichedelikus zene inspirált, az olyan proto-stoner zenék, mint a Blue Cheer első lemeze vagy a Black Sabbath "Sweet Leaf"-je, valamint a Hawkwind space rockja, így teljesen egyedülálló és eredeti hangzást hoztak létre. Ennek megfelelően ők a korai heavy metál egyik legnagyobb hatású formációja, akik olyan sokféle előadót inspiráltak később, mint a hagyományosabb metált játszó Metallica, számtalan pszichedelikus és jam band zenekar, az összes stoner metál banda, ami valaha létezett vagy éppen olyan alternatív rock csapatok, mint a Wilco vagy a Smashing Pumpkins (egyaránt feldolgoztak bizonyos Blue Öyster Cult dalokat), de Elliott Smith és a Minutemen is tisztelgett előttük. A Blue Öyster Cult a kevés olyan metálzenekar egyike, akiknek tényleg minden lemezét érdemes meghallgatni az évtizedből, de a kiemelkedő darab az 1976-os Agents of Fortune, rajta a csapat legismertebb dalával, a "(Don't Fear) The Reaper"-rel, ami az egyik leggyönyörűbb dal, amit valaha írtak a halálról. Néhányan biztos az Aerosmith-t is az első amerikai heavy metál zenekarok közé sorolnák, de ők igazából csak egy hangos blues rockot játszó csapat voltak, akik néhány fülbemászó slágernek köszönhetően nagyon népszerűek voltak az 1975-ös Toys in the Attic és az 1976-ös Rocks tájékán.

Persze nem csak az Egyesült Államokban illetve az Egyesült Királyságban ütötte fel a fejét a metál, az egyik legnépszerűbb korai példa a műfajra például a német Scorpions, aki kezdetben egyszerű hard rockot játszottak, később pedig sokszínűbb, kemény dalokat és balladákat egyaránt tartalmazó hangzást teremtettek az olyan nagyon sikeres lemezeken, mint az 1979-es Lovedrive.

Azt hiszem, itt most befejezem az írást és a következő részben folytatom a heavy metál megtárgyalását azzal az időszakkal, amikor a stílus igazán betört a mainstreamba az olyan előadóknak köszönhetően, mint a Kiss és a Van Halen, valamint érettebbé vált a Judas Priest munkásságával, kereszteződött a punk rockkal a Motörhead segítségével, végül pedig ejtek néhány szót a Brit Heavy Metál Új Hullámáról (NWOBHM), ami lerakta az alapokat a nyolcvanas évek amerikai metálzenéjének.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr648360838

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Brett Georege 2016.02.08. 21:48:02

Külön köszi a Vaslepke említéséért!

Gyingizik 2016.02.08. 22:32:37

Biztos csak viccből írtad, hogy a Black Sabbathtól a Technical Ecstasy és a Never Say Die gyengék, és biztosan csak véletlenül hagytad ki a Sabotage albumot. Illetve természetesen Dio-val is van még jó album a 90-es évekből is: a Dehumanizer.

karikaV43 2016.02.08. 23:24:38

Sajnos olyanok írnak erről a témáról mostanában akiknek elég hiányos a tudásuk és a wikipédián kívül nincs forrásuk.Kimaradtak lényeges albumok zenék,az igazi stadion turné pedig egyértelműen a Queen nevéhez fűződik,akiket egyébként a 70-es években szintén a heavy zenekarokhoz soroltak.Na mindegy...

RoyS 2016.02.10. 18:14:47

Gigantikus metálrajongóként ehhez is hozzá fogok szólni (ma ilyen napom van...) Vannak itt jó dolgok, ügyes összefoglalások, de ennél jobban el kéne mélyedned a témában (ha írni akarsz róla). Sebaj, így is sokkal jobb, mint az a szörnyen szűklátókörű, tévedésektől hemzsegő metáltörténeti sorozat, ami nemrég a Spektrum tévén ment.
Pár dolog. Black Sabbath: jót írtál, a Technical Ecstasy és a Never Say Die tényleg gyenge (legalábbis a többi Ozzys lemezhez viszonyítva). Viszont Dio többet érdemelt volna, és a Sabotage és a Dehumanizer kihagyásárt komoly ejnye-bejnye jár. Amúgy én a Tony Martinnal készült lemezeik közül is imádok kettőt (Eternal Idol és Cross Purposes) - és, nagy döbbenetemre, élőben vele voltak magasan a legjobbak...
Led Zep: a Houses-t én nem kedvelem, de abszolút megértem, ha valakinek nagyon bejön az eklektikussága. Viszont a Presence-nek adj egy esélyt, az egy nagyon nagy album! Az Achilles dobtémája nálam a leg-leg-legek között van, de a Nobody's Fault és a For Your Life szaggatott/sánta ritmusai/riffjei is nagyon ütnek.
Budgie: a Sabbath-hoz nem sok köze van zeneileg (max. az első lemezükön), viszont annál több a Rush-hoz (egy másik zseniális zenekar, amit meg a progresszív cikkedből hagytál ki, az egész észak-amerikai progresszív vonulattal - pl. korai Kansas - együtt).