Ma tíz éve jelent meg az Arctic Monkeys bemutatkozása, a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not, ami ha nem is az elmúlt évtized legjobb albuma, de a jelentőségét nem szabad szem elől tévesztenünk. Ma már bizonyára csak ködösen emlékeznek rá páran, hogy mi is az a MySpace, de azoknak, akik a 2000-es évek első felében nőtt fel és volt internetkapcsolata, ez nem olyan nagy rejtély. A MySpace sokak számára az a közösségi oldal volt, ahol sokkal nagyobb szerepet kapott a zene, mint mondjuk a Facebookon, az internet hőskorában ez volt az egyik hely, ahol ingyen lehetett terjeszteni a zenét. A 2000-es években a zeneipar menthetetlenül megváltozott, a fájlcseréknek és az ingyen letölthető zenének köszönhetően, bizonyos zenekarok vagy előadók pedig ki is használták ezt a lehetőséget és így tettek szert népszerűségre. Az Arctic Monkeys nem volt az egyetlen, akik nagyrészt a MySpace-nek köszönhették népszerűségüket, de ők voltak a legnagyobbak ebben a kategóriában. A sheffieldi négyes sikertörténete az olyan sztorik egyike, amik csakis a 21. században válhattak valóra; itt vagy négy munkásosztálybeli fiatal egy unalmas angol iparvárosból, akik iszonyúan hülye névvel koncertezgetnek és ingyen osztogatják első kiadványukat, a Beneath the Boardwalk című demólemezt fellépéseik után vagy csak úgy a városban (egyes történetek szerint Alex Turner és társai néha a buszon hagytak egy-egy példányt belőle, hogy a később felszállók megtalálják), aztán 2006-ban kiadják első nagylemezüket és hirtelen ők lesznek a világ egyik legnagyobb zenekara. A Whatever... volt akkoriban az Egyesült Királyság történetének leggyorsabban fogyó bemutatkozása és még Amerikában is nagy sikert aratott (ezt az is mutatja, hogy a Rolling Stone később beválasztotta Minden Idők 500 Legjobb Albuma listájába). Ez hatalmas dolog egy korábban teljesen ismeretlen zenekartól és csakis egy dolog tette lehetővé: az internet, a számokat egymásnak küldözgető rajongók, a letöltések. A Domino a Whatever... megjelenése idején még csak egy kis független kiadó volt, most azonban már a legnagyobb nevek egyikének számít és ez is nagyrészt az Arctic Monkeysnak köszönhető. Hogy mi volt akkoriban az Arctic Monkeys? Nos, négy nagyon fiatal brit zenész, akik energikus pop punkot játszottak, ami jól illett a 2000-es évek Strokes-t imádó garázsrock-divatjához és ami egy nagyszerű dalszerzőnek, az akkor még épphogy csak húszéves Alex Turnernek köszönhetően tele volt koraérett, szúrós és menő szövegekkel a brit iparvárosok unalmáról, az ivásról, a lányokról, kitalált történetekkel bizonyos amerikai nagyvárosokról és a táncparkettekről. Akkoriban úgy nézett ki, hogy az Arctic Monkeys egy új brit invázió első számú tagja lehet - ez végül nem bizonyult igaznak, hiszen bár egy ideig sikeresek voltak a brit előadók az Egyesült Államokban, de az akkori kedvencek közül csak Turnerék maradtak máig aktuálisak.
Most, 2016-ban azonban nem ez a kép jut eszünkbe az Arctic Monkeysról: Alex Turner most napszemüveget, szűk farmert és bőrdzsekit hord, a haját gondosan bezselézi és általában egy cigi lóg ki a szájából. Ja, és Los Angelesben lakik. A legutóbbi Arctic Monkeys album, a 2013-as AM megosztotta a régi rajongókat, a kereskedelmi sikere azonban óriási volt és megerősítette a zenekar szerepét a 2010-es évek első számú fesztivál headlinereként. Letisztult, hiphop ritmusokra épülő pszichedelikus sivatagi rockja nagyon messze van a Whatever... olyan nagyon angol garázsrockjától, hogy nem is hinnénk el, hogy ugyanaz a zenekar készítette, ha nem lenen még mindig ott Turner egyedülálló énekstílusa és hozzáállása, ami száz közül is felismerhetővé teszi az Arctic Monkeys zenéjét. Nagy Arctic Monkeys rajongóként nem volt egyszerű összeállítanom ezt a listát, sok kedvenc kimaradt: a Whatever People Say I Am tulajdonképpen elejétől a végiéig nagyszerű, ahogy az AM is (főleg a "Mad Sounds", a "Knee Socks" és a "Snap Out of It" kihagyása fáj) aztán ott van még a "Do Me a Favour", a "You're So Dark" vagy a "Crying Lightning", de azt hiszem, ez az a tíz dal, ami a legfontosabb a világ jelenleg egyik legnagyobb zenekarának pályafutásából.
10. "Why'd You Only Call Me When You're High?" (AM, 2013)
Nem a "Why'd You Only Call Me When You're High?" a legbonyolultabb dal az AM-ről, két perc negyven másodpercével az egyik legrövidebb szám az albumon, de hiphopos, funkos ritmusa és a végletekig letisztult, egy fekete műbőr kanapét idéző hangzása az ötödik Arctic Monkeys lemez meghatározó dalává teszik. Ennek ellenére össze is köti a régi stílust látszólag teljesen maga mögött hagyó AM-et a Whatever People Say I Am-mel; a témája nagyon jellemző, egy szakítás utáni éjszakát mesél el, Turner többször hívja fel a volt barátnőt, miközben magányosan virraszt hajnali három körül, bizonyára csaprészegen. Turner történetmesélése és egyedi szófordulatai felidézik a korai Arctic Monkeys stílust, amikor a szövegek nagyon is hasonlóak voltak, csak éppen nem ilyen cool, letisztult pszichedelikus funk adta a hátteret, hanem zajos garázsrock-gitárok.
9. "Suck It and See" (Suck It and See, 2011)
Én sokkal jobban szeretem a Suck It and See-t, mint a rajongók többsége, a Favourite Worst Nightmare-nél vagy a Humbugnál legalábbis biztosan jobban. Turner és társai itt már végleg elhagyták a korai, posztpunkos és garázsrockos hangzást, de a Humbug súlyos stoner rockjának viszonylagos népszerűtlensége miatt megtorpantak és poposabb vizekre eveztek, a végeredmény pedig a zenekar legkönnyedebb és legjókedvűbb lemeze, amelyben ugyanúgy nem érződik a Whatever... fiatalos unalma és dühe, ahogy az AM éjszakai kesergése sem. Miközben a legnépszerűbb dal a "Don't Sit Down 'Cause I've Moved Your Chair", mégsem ez a választásom, hiszen az a hetvenes évek klasszikus rockját idéző szám ugyanúgy felférne a Humbugra vagy az AM-re is, miközben a Suck It and See címadó dala semelyik Arctic Monkeys lemezen nem szerepelhetne, csak itt. A "Suck It and See" Alex Turner egyik legegyenesebb és legszebb szerelmes dala és egyszerűen ez a legjobb az album sok hasonló szerzeménye (például a "She's Thunderstorms" vagy a "Black Treacle") közül. Azok a gyönyörű, pszichedelikus gitárok, az a szárnyaló refrén és azok az eltéveszthetetlenül Alex Turneres sorok... nálam ez a dal örök kedvenc.
8. "Riot Van" (Whatever People Say I Am, That's What I'm Not, 2006)
A "Riot Van" zeneileg kilóg a zúzós garázsrockkal és posztpunkkal teli Whatever People Say I Am-ről, pedig a témája szerint az egyik leginkább jellegzetes dal az albumról. A Whatever People Say I Am egyik legrövidebb, teljesen akusztikus, csendes és fülbemászó felvételén Alex Turner szokása szerint az ivásról és a fiatalságról elmélkedik, de itt megjelenik a gonosz rendőr figurája is, na meg Turner karrierjének néhány leginkább ikonikus sora ("Ittál valamit, fiam? Nem úgy látom, hogy elég idős vagy hozzá."/Sajnálom, biztos úr, el kell érni hozzá valamilyen kort? Mert nekem erről senki sem beszélt"). A "Riot Van"-en érezhető talán a legjobban, hogy milyen nagy hatással voltak Turnerékre az olyan filmek, mint a Szombat este és vasárnap reggel (amiből az album címe is származik).
7. "Dance Little Liar" (Humbug, 2009)
A legtöbb rajongó számra a Humbug a leggyengébb Arctic Monkeys album - itt hagyták el először a korai stílust a súlyosabb, belassultabb és "érettebb" sivatagi és stoner rock kedvéért, amelyen nagyon is érezhető volt Josh Homme producer és Queens of the Stone Age-frontember hatása (aki később az AM egyik legjobb rejtettebb dalán, a "Knee Socks"-on is megjelent). Annyi biztos, hogy nem ez a legjobb Arctic Monkeys lemez, de én még mindig szívesebben hallgatom meg, mint mondjuk a Favourite Worst Nightmare-t, ami nem sok változást hozott elődjéhez képest. A Humbug a nagy fordulópont az Arctic Monkeys karrierjében, itt kezdtek inkább az amerikai zene felé közelíteni a hagyományosan angol hangzáshoz képest és ez a legkevésbé popos nagylemezük is. Általában a "Crying Lightning" vagy a "Cornerstone" a kedvenc, de a "Dane Little Liar" lassan égő központi darabja foglalja össze legjobban, hogy miről is szól ez az album. Lehet, hogy a Humbug inkább átmeneti album az Arctic Monkeys pályafutásában és leginkább azért figyelemreméltó, mert kitaposta az utat a sokkal jobb AM-nek, de a "Dance Little Liar" a maga nemében mestermunka, a Humbug minden jó tulajdonsága egy majdnem öt perces, tűzforró sivatagi pszichedelikus balladába sűrítve.
6. "Do I Wanna Know?" (AM, 2013)
A "Do I Wanna Know?" az Arctic Monkeys legnagyobb dala, egy belassult stoner rockos és bluesos szörnyeteg, ami tizenhat éves, "indie" rajongó lányok tömegének kedvenc zenekarává változtatta az Arctic Monkeyst és a Föld legnagyobb koncertzenekarává is (na meg egy Bacardi-reklámba is bekerült). Zeneileg a "Do I Wanna Know?" ott folytatja, ahol a 2012-es "R U Mine?" kislemez befejezte, a két riff szinte ugyanaz, csak a "Do I Wanna Know?" nem egy felemelő rockdal, hanem egy lassan égő blues, amelyben Turner minden sora azonnal megjegyezhető és annyira cool, hogy az már túlzás, aztán meg ott van az a monumentális kórus, amelyiknél nagyobbat egyetlen rockzenekar sem írt az elmúlt években. A "Do I Wanna Know?" nagyszerűen egyesíti Turner megszokott dalszerzési stílusát a hetvenes évek amerikai rockzenéjével, Josh Homme stoner/sivatagi rockjával valamint a szükséges pszichedelikus elemekkel, szóval ez a Monkeys Favourite Worst Nightmare utáni időszakának összegzése bő négy és fél perc alatt. Lehet, hogy a zenekar 2014-es Voltos koncertje nem volt nagyon jó, de a "Do I Wanna Know?" első hangjait meghallani élőben akkor is felejthetetlen élmény.
5. "No Buses" (Who the Fuck Are the Arctic Monkeys? EP, 2006)
A "No Buses" olyan dal, amit legfeljebb a leginkább elhivatott Arctic Monkeys rajongók ismernek, a zenekar második EP-jének vége felé van elrejtve, ahol egyébként sokkal híresebb dalokat is találunk, mint a Whatever People Say I Am... nyitányaként is szolgáló "The View from the Afternoon". Az EP szókimondó szövegei miatt nem nagyon szólt a rádiókon és azóta meg teljesen elveszett a korai évek olyan slágerei mellett, mint az "I Bet You Look Good on the Dancefloor", de a "No Buses" elég ok arra, hogy meghallgassuk legalább egyszer. Ez az egyik legjobb olyan Arctic Monkeys dal, ami egyetlen nagylemezen sem szerepelt, egy visszafogott, akusztikus felvétel, ami azt bizonyítja, hogy a zenekar korai éveiben is képes volt létrehozni ilyen kifinomultabb dalokat. Azóta is az egyik legszebb felvételük.
4. "I Bet You Look Good on the Dancefloor" (Whatever People Say I Am, That's What I'm Not, 2006)
A kihagyhatatlan első kislemez az első Arctic Monkeys lemezről máig a zenekar legnagyobb slágere és mindig kötelező műsorszám a koncertjeiken. Ez a dal összegzi azt a hatalmas energiát, ami a Whatever Peopla Say I Am... egészét áthatja, itt egy tizedmásodpercig sincs megállás, minden egyes akkord és Turner minden szótagja tele van elektromossággal és punkos hajtóerővel. Közben meg az "I Bet You Look Good on the Dancefloor" a 2000-es évek egyik meghatározó szerelmes dala, amiben "Oh, nincs szerelem, nincsenek Montague-k meg Capuletek/Csak üvöltő dallamok és DJ setek és.../Piszkos táncparkettek és még piszkosabb álmok". Az "I Bet You Look Good on the Dancefloor"-ban nincs semmi romantika (mert hogy is találhatnánk romantikát egy olyan helyen, mint Sheffield?) csak hosszú, részeg éjszakák a klubban, gépies tánc a gépies zenére, hogy elüssük valamivel az időt, miközben a legnyerőbb csajozós duma az "Azt mondtam, biztos jól nézel ki a táncparketten/ Ahogy elektropopra táncolsz, mint egy robot 1984-ben".
3. "Fluorescent Adolescent" (Favourite Worst Nightmare, 2007)
A Favourite Worst Nightmare nem rossz lemez, de nem nyújt sokkal többet annál, amit a Whatever People Say I Am...-en már megkaptunk, méghozzá sokkal jobb kivitelezésben. Van rajta egy nagyszabású szerelmes ballada persze (a "505"), amihez hasonlót még nem hallottunk a zenekartól, de az igazi csúcspont a "Fluorescent Adolescent", egy nagy közönségkedvenc, ami inkább üzenete, mint zenei tartalma miatt izgalmas. Zeneileg ugyanis ez sima örömzene, de a szövege sokatmondó: a "Fluorescent Adolescent" ballada az öregedésről - Turner és akkori barátnője, Johanna Bennett persze még nagyon fiatalok voltak, amikor megírták, de a dal nagyon is őszinte, hiszen elbeszélői néhány évvel korábban még gondtalan fiatalemberek voltak, akik csak szórakozásból zenélgettek, most pedig ők a világ egyik legnagyobb zenekara, akiket az óceán mindkét oldalán egyhangú kritikai elismerés és a folytonos koncertezés arra kényszerít, hogy maguk mögött hagyják a kamaszos szórakozást. Bár a "Fluorescent Adolescent" dallama vidám, már az első soroktól kezdve ("Régebben mindig neccharisnya volt rajtad, de most már a hálóingedben csinálod/Elhagytad a csúnya éjszakákat a szépségért/ És egy nagyon hétköznapi válságban landoltál) nagyon szomorú ez a dal, a Beneath the Boardwalk könnyed napjainak búcsúztatása.
2. "Bigger Boys and Stolen Sweethearts" (Beneath the Boardwalk, 2004)
A "Bigger Boys and Stolen Sweethearts" éppen azokat a szép napokat és a gondtalan fiatalságot idézi fel, amit a "Fluorescent Adolescent" elsirat. Ez a siker, gazdagság és producerek előtti Arctic Monkeys dala, egy olyan zenekaré, ami tényleg buszokon hagyva és az interneten küldözgetve terjesztette zenéjét, aminek még nem volt letisztult vagy kidolgozott a zenéje, de mégis végtelenül szórakoztató volt. Bármilyen nagyszerű album is az AM, a "Bigger Boys and Stolen Sweethearts"-ot (meg a hasonló korai dalocskákat, mint az "On the Run from the MI5"-ot) hallgatva kissé szomorúak vagyunk, hogy az Arctic Monkeys garázsrockos, nagyon "indie" korszaka véget ért. (Megjegyzés: a "Bigger Boys and Stolen Sweethearts" másik változata az "I Bet You Look Good on the Dancefloor" B oldalán jelent meg, de az eredeti verzió százszor izgalmasabb.)
1. "A Certain Romance" (Whatever People Say I Am, That's What I'm Not, 2006)
Mi más lehetne az első helyen? A Whatever People Say I Am... záródala mindent összegez, amiért az Arctic Monkeys olyan nagyszerű zenekar volt bemutatkozása idején, egy viharos és kaotikus részlettel kezdődik, ami az album leggyorsabb tételeit idézi, aztán egy finomabb, akusztikus gitáros rész, ami meg a "Mardy Bum" vagy a "Riot Van" visszafogottabb dalait juttatja eszünkbe, aztán egy ügyes basszusszólam, amihez hasonlóakat még az AM-en is találunk. Utána pedig Alex Turner szövege veszi át a vezetést, ezúttal a brit "chav" kultúrát osztja ki, először kifigurázza az öltözködési stílusukat meg a viselkedésüket, aztán elismeri, hogy biztos behúznának neki egyet, ha összetalálkozna velük az utcán, de végül megbocsátóan elismeri, hogy nem kéne megmondani nekik, hogyan viselkedjenek. Az "A Certain Romance" az Arctic Monkeys legjobb dala, egy olyan album csúcspontja, ami címével tulajdonképpen előre megírta a zenekar történetét. Az Arctic Monkeys ugyanis mindig a saját feje után ment, bármit is várt tőlük a szakma vagy a rajongói tábor, ők mindig szembementek azzal, amilyennek leírták őket. Nem tudom, meddig fog tartani a pihenő, ami az AM turné végén, két éve kezdődött, de ha egyszer Turnerék visszatérnek, biztosan egy újabb, eddig még nem ismert oldalukat fogják megmutatni.
