Németország zenéje az 1970-es években - a berlini és a düsseldorfi iskola
2016. január 14. írta: aron.kovacs

Németország zenéje az 1970-es években - a berlini és a düsseldorfi iskola

kraftwerk.jpg

Ahogy már az előző írásomban - amelyik a krautrock úttörőiről, a Canről és az Amon Düül II-ről szólt - mondtam, a hetvenes években semelyik országban nem készült annyi előremutató zene, mint Németországban. Ezeknek a zenekaroknak az első számú inspirálója a neves német minimális zeneszerző, Karlheizn Stockhausen volt (akinek olyan csodálatos szerzeményei jelentek meg a hatvanas években, mint az 1964-es Kontakte a Cant alapító Irmin Schmidt és Holger Czukay tanára volt), valamint további minimalista zenészek, mint Steve Reich vagy Terry Riley, free jazz előadók, mint Albert Ayler vagy Ornette Coleman vagy pedig olyan mechanikus proto-punkot játszó csapatok, mint az eszement garázsrockot játszó Monks (a zenekar amerikai volt, de rengeteget koncerteztek Németországban, így ott különösen nagy volt a hatásuk). Ha azt is tudni akarjuk, miért éppen Németország volt az előremutató zene melegágya ebben az évtizedben, akkor arra kell gondolnunk, hogy az úgynevezett "német gazdasági csoda" és az itt is jelenlévő diáklázadások után a német fiatalság is az amerikai hippikhez akart hasonlítani, elszakadni a történelemtől és a múlttal, saját identitást és emellett saját zenei hangzást is létrehozni. A hippik hatása volt az is, hogy ezek a műveltebb fiatalok tüntetni kezdtek a nukleáris fegyverek, a környezetszennyezés és a háborúk ellen. A fent felsorolt sokféle inspirációból dolgozva pedig olyan egyedi hangzásvilágot hoztak létre, ami később az egész világot megváltoztatta - és aminek még ma is érezhetjük a hatását bármilyen elektronikus vagy experimentális zenén.

A berlini iskola is a diáklázadásokból ered végső soron: Benno Ohnesborg egyetemista 1967-es halála indította be ezeket a zavargásokat, a dühösfiatalokra olyan előadók hatottak ekkoriban, mint a Jefferson Airplane vagy a Grateful Dead. A kábítószer-fűtötte pszichedéliához már csak hozzá kellett adni az új elektronikus hangszereket (amiket az avantgárd zenében már az ötvenes évek második fele óta használták) és meg is voltak a német elektronikus zene alapjai. A német experimentális zene talán első fontos eseménye a rövid életű, de annál nagyobb hatású Zodiak Free Arts Lab (más néven Zodiak Club) nevű berlini fellépőhely 1968-as megalapítása volt, ez volt a kezdete annak az irányzatnak, amit ma az elektronikus zene berlini iskolájaként emlegetünk. Sok későbbi nagy név felbukkant ebben a klubban, köztük az alapítók, Hans-Joachim Roedelius (a Cluster és a Harmonia nevű csapatokból, de szólóelőadóként is sikeres) és Conrad Schnitzler (a Tangerine Dream alapító tagja és a Cluster alapító tagja, amit akkor még Klusternek hívtak, elsősorban szólóelőadóként ismert). Ezen kívül fellépett itt az Ash Ra Tempel, Klaus Schulze (szintén a Zodiak Club alapítója) és a korai Tangerine Dream is, akiket a berlini iskola legnagyobb hatású formációjának tartanak. A Zodiak néhány hónappal megnyitása után be is zárt, de hatása óriási a későbbi német elektronikus előadókra.

A berlini iskola első számú "nagy neve" tehát a Tangerine Dream, amiről azonban nehéz egyetlen zenekarként beszélni, hiszen a hatvanas évek vége és a hetvenes évek végén annyi tagcserén ment keresztül, hogy tulajdonképpen évente kicserélődött majdnem a teljes felállás. Csak majdnem, mert az alapító Edgar Froese mindig képben maradt. Az 1944-ben született Froese 1965-ben alapította meg első, pszichedelikus rockot és R&B sztenderdeket játszó zenekarát, a The Onest, akiket egy spanyol turné alkalmával meghívtak Salvador Dalí házába játszani. A Dalí-val való találkozás akkor hatással volt Froese-re, hogy azután az avantgárd zene felé fordult, és hazatérése után tagokat kezdett keresni egy experimentális zenekarhoz, ez lett később a Tangerine Dream. Mint mondtam, ebben a korai időszakban rengeteget változott a Tangerine Dream felállása, az 1967-es első fellépéskor még öttagú volt a zenekar, később egy évig Klaus Schulze is csatlakozott, majd egy rövid ideig Conrad Schnitzler is a tagok között volt, de 1971-re létrejött az a trió, amit a Tangerine Dream klasszikus felállásának nevezhetünk. Itt Froese (billentyűs, gitáros) mellett Christopher Franke (billentyűs, dobos) és Peter Baumann (billentyűs) volt megtalálható - ők készítették el a Tangerine Dream legnagyobb hatású lemezeit (amúgy összesen 103 nagylemezt számlál a diszkográfiájuk), például a Zeitet (1972), a Phaedra-t (1974), a Rubycont (1975) és a Stratosfeart (1976). Bár ezek az albumok - és tulajdonképpen az összes Tangerine Dream lemez, ami ebben az időszakban készült - mind nagyszerű példái az elektronikus zene berlini iskolájának, a kiemelkedő darab egyértelműen a Phaedra, amit máig az elektronikus zene legnagyobb klasszikusai között tartanak számon. A zenekar korábbi lemezei experimentálisabbak és a későbbiek is figyelemreméltók, de a Franke Moog szintetizátorának hipnotikus, ismétlődő mintái a Phaedra-n olyan ambient űrodüsszeiákat segítettek a világra, amilyeneket még Brian Eno lemezein sem hallhattunk. A tizenhét perces címadó dal születő galaxisok, hatalmas óceánok és képzeletbeli világok képét vetíti elénk egymásra pakolt, futurista szintiszólamaival, amik az epikus track csúcspontján kilőnek a csillagközi űrbe. (További ajánlott zene a Tangerine Dreamtől: "Love on a Real Train" a Kockázatos üzlet zenéjéből, a csapat egyik legnagyszerűbb dala.)

A Zodiak Club alapítójaként és a Tangerine Dream korai tagjaként már említett Klaus Schulze is fontos alak a berlini iskolában, ma a hozzáértők az elektronikus tánczene egyik alapító atyjaként tekintenek rá, bár nem olyan közismert a neve, mint mondjuk a Kraftwerké. Miután Schulze nagyon rövid ideig a Tangerine Dreamben dobolt (az Electronic Meditation című lemezükön hallható) otthagyta a zenekart, hogy az Ash Ra Tempel alapító tagja legyen (a szólóelőadóként is fontos Manuel Göttsching és Hartmut Enke társaságában). Egy év után azonban ezt a formációt is otthagyta és szólókarrierbe kezdett, később kiderült, hogy ez volt a legjobb döntése: 1972-es debütáló szólólemeze, az Irrlicht máris nagyszerű, bár még nem hasonlít arra a zenére, amivel később híressé vált. Bach műveit idéző, zúgó orgonáival, John Coltrane-es free jazz beütéseivel, a korai Pink Floyd idéz űrbéli pszichedéliájával vagy a tibeti torokének megidézéseivel nem igazán a berlini iskolához köthető lemez, inkább a hagyományosabb krautrockhoz tartozik. Második albuma, a Cyborg már hozzáadta a szintetizátort a keverékhez, de a nagy fordulópont - és Schulze legjobb lemeze - hatodik kiadványa, az 1976-os Moondawn volt, Schulze itt használt először Moog szintetizátort és ez volt az első valódi berlini iskola-stílusban előadott albuma. Azonban az övé a hetvenes évek egyik leglenyűgözőbb életműve, és nem csak a német előadók között: a Timewind, a Mirage vagy az X egyaránt klasszikusok és ismerősen csengenek mindenkinek, akit érdekel a német elektronikus zene ebből a korszakból. A Moondawn azonban több ezeknél és több minden német elektronikus albumnál a hetvenes évekből: ennek a lemeznek olyan rohadtul elképesztő a hangzása, hogy az tényleg semmire sem hasonlít. Képzeljétek el a Tangerine Dream "Phaedra"-ját (már ha meghallgattátok), de még sokkal több kozmikus tájképpel, néhány szupernóvával a háttérben, amik mellett a fénysebességnél gyorsabban száguldunk el, egyenesen az ismer világegyetem határa felé összeomló és születő galaxisok között, mindezt LSD hatása alatt... nagyjából így hangzik a Moondawn teljes második oldalát betöltő "Mindphaser", ami egész egyszerűen köröket ver minden elektronikus trackre, ami az évtizedben (és az azóta eltelt években) megjelent. Edgar Froese, Jean Michel Jarre és a többi kortárs legfeljebb álmában készíthetett olyan jó lemezt, mint a Moondawn. Itt be is fejezhetném ezt az írást, hiszen ennél jobb zenét semelyik német elektronikus előadó nem készített, de azért vannak még, akiket érdemes bemutatni.

A berlini iskola lényege mindig is a húsz percnél hosszabb, egész lemezoldalakat betöltő, monoton ambient tételek használata volt, amelyek sokszor a space music felé hajlottak - olyan további előadókat lehet ehhez a vonulathoz sorolni, mint Manuel Göttsching vagy Michael Hoenig. Az előbbi New Age of Earth és az utóbbi Departure from the Northern Wasteland című lemezei a berlini iskola legnagyobb hatású munkái közé tartoznak. Érdekes, hogy Göttsching később egy teljesen más stílusú albumával került minden idők legünnepeltebb elektronikus zenészei közé: ez volt az 1984-es E2-E4, amit az elektronikus tánczene ősének tartanak. Az E2-E4-en a korábbi Göttsching lemezekhez hasonlóan minimális hangszerelés hallható (mindössze egy dobgép és egy ismétlődő gitárszólam), de ez az album elhagy mindenféle dallamot vagy fejlődést, majdnem egyórás hossza alatt a repetitív elektronika transz-közeli állapotba juttatja a hallgatót, miközben a hangzása nem sokban különbözik a mai mainstream house zenétől. Göttsching ezzel az albummal több mint harminc évre előre megírta az elektronikus zene történelmét és még ma is ugyanolyan aktuális, mint 1984-ben, megjelenése idején (vagy 1981-ben, amikor elkészült) volt. Ez a lemez azonban egyrészt nem a hetvenes években jelent meg, másrészt nincs sok köze a berlini iskolához, úgyhogy (annak ellenére, hogy szerintem minden idők egyik legjobb albuma) nem is beszélnék többet róla.

Ezzel nagyjából ki is veséztük a berlini iskolát, át is térhetünk hát az úgynevezett düsseldorfi iskolára, ami a berlini stílus ellentéte volt és aminek a már korábban bemutatott Can volt az egyik legfőbb inspirálója. Miközben a berlini iskola előadóinál sokkal nagyobb szerepet kaptak az ambient hangképek, a düsseldorfi formációknál inkább a szintidallamok, a ritmikus basszus és az előtérbe helyezett dobképek a fontosak - azt is mondhatjuk, hogy a düsseldorfi hangzás hatott inkább a mai elektronikus tánczenére (főleg a szintipopra és a technóra). A Can első lemeze, a Monster Movie pszichedelikus hangzásával még igen messze volt a későbbi düsseldorfi stílustól, de a Tago Mago hipnotikus tánczenéje vagy az Ege Bamyasi funkos és ritmusos klubzenéje már sokkal közelebb van a lényeghez. A düsseldorfi iskola három legnevesebb előadója talán a Kraftwerk, a Neu! és a Cluster, úgyhogy őket is fogom itt bemutatni.

A három közül egyértelműen a Kraftwerk a legnagyobb név: őket ismerik talán a legtöbben az egész német elektronikus színtérről, mert ez a düsseldorfi négyes nagyon könnyen befogadható elektronikus popzenét csinált, ami közben újító is volt. A Kraftwerk zenéjének alapját a szintikre és dobgépre írt, pulzálóan ritmikus dalok adják, amelyekhez azonban fülbemászó dallamok is csatlakoznak, az egésznek pedig van egy olyan áramvonalas és vonzóan minimális hangzása, amiért a zenéjük még most, negyven évvel később is ugyanolyan frissnek hangzik, márpedig az elektronikus zenében ez az igazi győzelem. Az ő inspirálóik is azok voltak, akik az egész német elektronikus/krautrock színtérre hatottak, vagyis az olyan minimalista szerzők, mint Karlheinz Stockhasuen vagy Terry Riley, csakhogy ők az olyan popzenekarokat is követték, mint a Beach Boys - így a letisztult hangszerelésekhez csodás dallamok is párosultak zenéjükben. Ahogy Ralf Hütter elmondta, a Kraftwerk a rock és az elektronika metszéspontjában akart zenét csinálni, miközben rengeteg technológiai újítást köszönhetünk nekik (amikbe most nem mennék bele), addig a dalaik minden probléma nélkül megjelentek a slágerlistákon is (a legsikeresebb kislemezeik a "The Model" és a "Computer Love"). A zenekart 1970-ben alapította Florian Schneider és Ralf Hütter, de az első négy évben nagyon sokat változott a felállás (így Michael Rother és Klaus Dinger is tagok voltak egy ideig) és ekkor még nem is volt olyan kiforrott a Kraftwerk stílusa. Ez meg is érezhető az első pár lemezükön (az 1970-es Kraftwerk és az 1972-es Kraftwerk 2), amelyek inkább experimentális elektronikus lemezek, amik nagyrészt rögtönzésből állnak és teljesen hiányoznak róluk a popos dallamok. Ez az 1973-as Ralf and Florianen kezdett megvátozni, ahol már Wolfgang Flür is a zenekar tagja volt; itt eltűnt a sokféle hagyományos hangszer, amiket Ralf és Florian az első két albumon használt, a szintik és a dobgépek kerültek előtérbe, ahogy vocodert is itt használtak először (később ez is a Kraftwerk védjegye lett). Itt jelent meg először a Kraftwerk zenéjének robotszerű és futurista stílusa is (a Stooges és az MC5 hatására), ami aztán meghatározó lett. De a zenekar első valódi sikere az 1974-es Autobahn volt, amelynek huszonkét perces, az egész első lemezoldalt betöltő címadó száma az elektronikus zene addigi legnagyobb eredményei közé tartozott. Ez a szerzemény egyesítette a futurista hangzást a kellemes dallamvilággal, az autópályák monotonságát idéző zúgást a fülbemászó refrénekkel és a szépséges ambient hangképekkel. Később az "Autobahn" kislemezként is megjelent Angliában, ahol hihetetlen módon hárompercesre rövidítették, de ha az igazi hatást akarjuk megtapasztalni, akkor az eredeti verziót érdemes meghallgatni.

Azonban nem az "Autobahn" volt a Kraftwerk első és utolsó nagy eredménye - az évtized hátralevő részében kiadták minden idők két legnagyobb hatású elektronikus poplemezét, az 1977-es Trans-Europe Expresst és az 1978-as The Man-Machine-t. Ezeken még többet kaptunk stílusosan minimális hangzásukból és popos dallamokból álló dalszerzésükból, meg a gépies karakterükből, csakhogy az autópályán száguldó autók helyett it először európát átszelő gyorsvonatokat, másodszor pedig egész egyszerűen robotokat idéztek. Manapság mindkettőt minden idők legjobb lemezei közé sorolják, de azt gondoljuk meg, hogy a Kraftwerk stílus mire is hasonlított leginkább. Autókra? Vonatokra? Bickiklikre (Tour de France Soundtracks, 2003)? Nem: robotokra. A The Man-Machine talán nem a leginkább előrehaladó Kraftwerk lemez, de ezen a zenekar tényleg azt a karaktert adja, ami a legjobban illik hozzá. Ez a Kraftwerk legkönnyebben befogadható, legpoposabb lemeze, ha így tetszik: a "Robots" vagy a "The Neon Lights" mind alapvető dalok, a "The Model" pedig a legfülbemászóbb szám, amit valaha felvettek (még a Big Black sem tudta úgy feldolgozni, hogy ne legyen fülbemászó). A "The Model" olyan, könnyed és szerethető szintipop dal, ami nem annyira jellemző a jóval experimentálisabb hangulatú német elektronikus színtérre, ezen éri el a Kraftwerk igazán azt a célját, hogy egyesítsék az elektronikus zenét a rockzenével. A "The Model" egyszerre tud felmutatni futurista hangzást és popos érzékenységet, ezért egyedülálló a hetvenes évek német zenéjében.

De még csak nem is a The Man-Machine vagy a Trans-Europe Express a legjobb Kraftwerk album, mert az csakis az 1981-es Computer World lehet, a zenekar utolsó jó lemeze és mesterműve. 1981-re a Kraftwerk már rég nem számított olyan nagyon újítónak - elvégre Giorgio Moroder a legkommerszebb diszkózenébe is bevitte már azt a futurista, elektronikus hangzást, ami már a modern elektronikus tánczene előképe volt - a kortársaik beérték őket és ezt Ralf és Florian is észrevették. Ezzel az albummal már nem akartak beelőzni mindenkit, inkább kényelmesen hátradőltek és elkezdtek elmélkedni a számítógépekről - arról, hogy egyszer a - talán nem is olyan távoli - jövőben a komputerek veszik át az irányítást a társadalom fölött. A Kraftwerk azonban nem baljós elektronikával közelítette meg ezt a koncepciót, hanem karrierjük legjátékosabb és legszórakoztatóbb dalaival, a legbarátságosabb és leggazdagabb hangzású zenével, amit az "Autobahn" óta kiadtak. A Computer World a Kraftwerk legjobb lemeze - inkább úgy mondom: ha csak egy Kraftwerk lemezt akarnál meghallgatni, akkor a Computer World legyen az, ha pedig csak egy Kraftwerk dalt akarnál meghallgatni, akkor ne az "Autobahn", a "The Model" vagy a "Trans-Europe Express" legyen az, hanem a "Computer Love". Lehet, hogy nem a hetvenes években jelent meg, de ez a lemez akkor is említést érdemel, mint az elektronikus popzene történetének egyik csúcspontja.

A Neu!-t a Kraftwerkből kiváló Michael Rother és Klaus Dinger alapította 1971-ben és eredeti működések alatt mindössze három lemezük jelent meg, mégis ők a német elektronikus zene egyik legnagyobb hatású formációja. Borzasztóan hosszú azoknak az előadóknak a hatása, akik elismerték, hogy a Neu! inspirálta őket, de itt leírok néhányat, csak hogy érzékeltessem, milyen különböző előadók emlegették ezt a düsseldorfi csapatot: David Bowie, Sonic Youth, Joy Division, Ultravox, Simple Minds, Boredoms, Radiohead, DIIV, és tagadhatatlan, hogy a fél mai elektronikus színtér nagyon sokat köszönhet nekik. A Neu! zenéje sokban különbözött a Kraftwerk hangzásától, sokkal kevésbé volt popos, bár a düsseldorfi iskola első számú jellemzője - az erős ritmus - nagyon is felfedezhető náluk. A Neu! hangzásának alapját a később "Motorik"-nak nevezett ritmus adta, amit a zenekar sosem hívott így (Dinger "Apache ritmus"-ként emlegette), aminek a lényege a hagyományos pop dalformátum (a verze-kórus struktúra) elhagyása és egy négynegyedes ritmus ismétlése az egész dalon keresztül. A Neu! életművének nagy része ezen a Motorik hangzáson alapul, aminek a hatása érezhető például a Hawkwind nevű progresszív zenekar stílusán, egész pontosan Simon King és Lemmy Kilmister ritmusszekcióján is. A Neu! experimentális/indusztriális/ambient/pszichedelikus zenéje legjobb formájában a zenekar 1971-es bemutatkozásán hallható, amit ma már az egyik legfontosabb krautrock albumként tartanak számon. Számomra ez az album leginkább azért izgalmas, mert találunk benne teljesen visszafogott, ambientes részleteket is, amiket akár egy berlini iskolás lemezen is hallhatnánk, de közben vannak rajta olyan durva, zajos tételek is, amik már inkább az olyan indusztriális és noise zenék elődjei, mint a Prurient vagy Kevin Drumm. Dinger itt találta fel a motorik ritmust, ami később a Neu! zenéjének meghatározó eleme lett, két dalon találhatjuk meg (a lemez két leghosszabb felvételén, a "Hallogallo"-n és a "Negativland"-on). Összességében ez a hetvenes évek egyik legelőremutatóbb lemeze, csak ajánlani tudom.

Az utolsó zenekar, akiket a düsseldorfi iskola alatt bemutatok, történetesen Berlinben jött létre, bár nem sok köze volt a berlini iskola hangzásához. Ők voltak a Cluster - eredeti nevükön: Kluster - Hans-Joachim Roedelius, Dieter Moebius és Conny Plank hármasa, akik később Brian Enóval is együttműködtek (Cluster & Eno név alatt). A Cluster stílusa sokat változott az évtized alatt: első két lemezük a Kraftwerkhez hasonlóan inkább az experimentális és a kosmische zenéhez tartozott, leginkább harmadik albumuk, a Zuckerzeit miatt emlékezünk rájuk, ami a hetvenes évek egyik legfontosabb német lemeze és a düsseldorfi hangzás szép példája. Ez részben a már említett Michael Rothernek köszönhető, a Neu! és a Kraftwerk alapító tagjának, aki később leginkább producerként és a Harmonia nevű krautrock-szupergroup tagjaként vált ismertté (amelynek Roedelius és Moebius is tagjai voltak), ő volt a Zuckerzeit producere és beépítette a Cluster hangzásába a Neu! motorik ritmusát és letisztultabb, egyenesebb dallamvilágot hozott létre. Ennek a csupasz hangzásnak köszönhetően a Zuckerzeit remekül kiállta az idő próbáját, kísérteties dallamai és előremutató dobprogramozása az elektronikus popzene egy más formáját vetítették előre, inkább a klub- és tánczenéken érezhető a hatása. Már említettem a Harmoniát is, ami a legközelebb volt a szupergroup fogalmához a német elektronikus zenében: Hans-Joachim Roedelius és Dieter Moebius mellett Michael Rother és egy ideig Brian Eno is a tagok között volt. A Harmonia zenéjében sokkal kevesebb volt a kísérletezés, mint a Neu! vagy a Cluster esetében, Roedelius és Moebius itt inkább minél szebb hangokat akartak létrehozni a kosmische musik, az ambient és a space rock határain belül, ezt pedig leginkább második lemezükön, az 1975-ös Deluxe-on tudták elérni, amelyen a Mani Neumeier, a Guru Guru dobosa is játszott. Itt is megjelennek a Neu! motorik ritmusai, de a Harmonia tolmácsolásában mindez sokkal lágyabb és befogadhatóbb, így a majdnem tízperces "Deluxe (Immer Wieder)"-en, ami talán a legszebb dolog, amit az egész krautrockban találhatunk.

Még egy dologról muszáj beszélnünk, ha már a krautrockról van szó, ez pedig a már többször említett, de még nem bemutatott kosmische musik. Ez a stílus mára már megszűnt létezni, inkább a new age jelzőt hasznájuk helyette (pedig vannak még ilyen lemezek manapság is, egy ragyogó példa a 2011-es The Magic Place Julianna Barwicktól), először a hetvenes évek legelején jelent meg Németországban, amikor bizonyos zenekarok (elsősorban a Popol Vuh és a Faust) szintetizátort és futurista produkciót kezdtek használni, így a korábbi krautrock hangzást elektronikusabb irányba vitték el. A kosmische musik volt az elődje az évtizedet végén és a nyolcvanas évek elején az egész világon elterjedő elektronikus tánczenének, technónak, újhullámnak és a berlini iskola hangzásának is. Az egyik első - és legjobb - példa a stílusra a Popol Vuh In den Gärten Pharaos című lemeze 1971-ből, ami évekkel Brian Eno ambient lemezei előtt jelent meg, de tulajdonképpen már mindent tudott, amit az angol producer munkái: vízcsöpögés, Moog szintetizátor, zongora, templomi orgona és törzsi dobok hangjaiból teremt atmoszférát két, teljes lemezoldalt betöltő szerzeményében ("In den Gärten Pharaos" és "Vuh"). Részben ebbe a kategóriába tartozik a Faust is, bár ők inkább csak a szintetizátor használata miatt sorolnám a kosmische musik címszó alá, valójában jóval experimentálisabb munkáik miatt érdekesek. Ez alatt elsősorban az 1973-as The Faust Tapest értem, egy teljesen őrült albumot, ami évekkel a hangmintázás feltalálása előtt innen-onnan összevágott és néha kissé kaotikus, egymáshoz nem illő részletekből állt össze és ami még ma is meglepő és szórakoztató munka. A The Faust Tapes története is nagyon érdekes: a zenekar német kiadójának nem tetszett a Faust második lemeze (az 1972-es Faust So Far, ami szintén egy krautrock remekmű), ugyanis nem tartották elég eladhatónak a hangzását. Erre a zenekar producere aláírt az angol Virgin kiadóhoz és odaadta nekik a Faust minden új felvételét ingyen, hogy adják el olyan olcsón, ahogy csak lehet. Így a The Faust Tapes nagylemez létére kislemez árán jelent meg a brit piacon - és bizonyára épp az olcsó ár miatt meglepően nagy példányszámban kelt el és népszerűvé tette a Faustot az Egyesült Királyságban. Bár inkább a Faust IV-et szokták a zenekar remekművének tartani, én ezt az albumot is mindenképpen ajánlom, mint a pályafutás legizgalmasabb pillanatát. A Faust a Neu!-hoz hasonlóan nagy hatású zenekar, főleg a noise zene elődeiként emlegetjük őket.

Szerintem első körben elég ennyit tudni a hetvenes évek német zenéjéről. Vannak még persze nagszerű előadók, akiket nem mutattam be, legfeljebb említettem (Conrad Schnitzler, a Guru Guru, az Ash Ra Tempel, az A.R. & Machines, a Cosmic Jokers, a Gila és még sokan), de a legfontosabb vagy legnagyobb hatásúakat szerintem elég jól összefoglaltam. Még nem tudom, milyen témáról fogok írni legközelebb, de biztos, hogy nem lesz ilyen izgalmas.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr438266632

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.