Lemezkritika: David Bowie - Blackstar
2016. január 08. írta: aron.kovacs

Lemezkritika: David Bowie - Blackstar

bowieblackstarcover.jpg

Úgy látszik, David Bowie halhatatlan - vagy legalábbis képes feltámadni, ahogy Lázár is tette a Bibliában (nem véletlen, hogy az épp ma 69 éves angol énekes, dalszerző, multiinstrumentalista, producer, színész és ki tudja, még micsoda épp róla nevezte el egyik dalát 25. stúdióalbumán). A 2000-es évek elején megdőlni látszott ez az elmélet - Bowie mellkasi fájdalmai miatt félbeszakította turnéját, ami Reality című albumát támogatta, és egy évtizedre visszavonult a zenéléstől. Úgy látszott, nem lesz több új Bowie-album, aztán 2013-ban minden bejelentés nélkül kijött a The Next Day, és azóta mintha David Robert Jones új életre kelt volna. Tavaly kijött a Nothing Has Changed című válogatáslemeze, rajta egy új dallal ("Sue (Or in a Season of Crime)"), idén pedig ki is jött a következő nagylemez. De vajon méltó a Blackstar elődjeihez?

Röviden: igen, méltó Bowie nevéhez. De ez nem azt jelenti, hogy igazán jó. Úgy látszik, Bowie-nak jót tett a tízéves pihenő, ugyanis a 2013-ban kezdődő és még most is tartó, sokadik virágzása alatt még egyszer sem okozott csalódást, nem voltak olyan borzasztó albumok, mint a Tonight, a Never Let Me Down vagy az 'Hours...' és még azt is megkockáztatom, hogy a viszonylag jó Heathen-t és Reality-t is bőven lekörözik ezek a lemezek. Bowie nem volt ennyire megbízható a nyolcvanas évek eleje, vagyis a Scary Monsters meg a Let's Dance óta, amiket az utolsó igazán erős munkáinak szokás tartani. De ezzel együtt azt is be kell vallanunk, hogy ezek az albumok nem olyan nagyon izgalmasak - a The Next Day például egyáltalán nem volt az, tisztességes munka volt, de összességében elég felejthető. Az egyetlen igazán emlékezetes dal abból a korszakból James Murphy remixe volt a "Love Is Lost"-hoz, ez tényleg Bowie legjobbjai közé tartozik, de inkább az LCD Soundsystem-vezető képességei miatt. A Blackstar valamivel azért többet tud: elektronikus és experimentális jazzes hangszerelései Bowie legkalandozóbb munkájává teszik évtizedek óta, de ez az album is messze van a legjobbjaitól. Jó tudni, hogy Bowie még most, hetvenhez közelítve is kísérletezőbb és bátrabb, mint számos fiatal zenész, de a Blackstar egy ilyen pálya után már nem tud sok újat mutatni: a Station to Station hasonló elemekből építkezett és sokkal izgalmasabb és emlékezetesebb album nála. Van itt néhány gyenge dal is, a "Sue (Or in a Season of Crime)" az eltelt több mint egy év alatt se lett jobb, ahogy a "Lazarus" sem nagyon izgalmas, de a címadó szám Bowie legjobbjai közé tartozik.

A Blackstar inkább arra jó, hogy megszilárdítsa Bowie helyét minden idők legfontosabb előadói között, hiszen most már elmondhatjuk róla: a 2010-es években is több jó lemezt készített, olyanokat, amiket egy lapon emlegethetünk az igazi klasszikusaival. Meg arról is beszélhetünk, hogy Bowie milyen jól képes újrateremteni magát még ilyen idősen is. De a címadó dal kivételével egynél többször nem érdemes meghallgatni. 3,5/5

ISO/RCA/Columbia, 2016. január 8.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr798252172

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.