A Magma és a Zeuhl
2016. január 05. írta: aron.kovacs

A Magma és a Zeuhl

"Az emberiség szellemi és ökológiai jövőjének látomása"

magma.jpg

Christian Vander, a klasszikus zenében is jártas dobos 1969-ban alapította meg a Magmát, a francia progresszív rock zászlóshajójának számító, még ma is működő zenekart. Ha nagyon szárazon akarnék beszélni a zenekarról, akkor biztos azzal kezdeném, hogy a Magma egyike a nagyon kevés együttesnek, akiknek egy egész műfaj születését köszönhetjük. A Zeuhl azonban nem egy olyan elterjedt stílus, mint a Bob Dylan által megteremtett folk rock vagy a Mekons Fear & Whiskey című lemezétől létező alternatív country, hanem Vander és a Magma saját, külön műfaja. Először jellemezném a Magma zenei stílusát, mert szerintem manapság sokan nem ismerik őket: a zenekar a progresszív rock szokásos elődjeit tudhatja magáénak, így a modern klasszikus zene, a fúziós jazz, az avant-rock és a szimfonikus rock juthatnak eszünkbe róla, de Vander és zenészei olyan egyedi keverékét hozták létre ezeknek a műfajoknak, ami csak rájuk jellemző. A Magma zenéje ritmikus, spirituális és erőteljes, a szövegek a Kobaïan nevű kitalált nyelven íródnak (így a Sigur Rós is a Magma követőjének mondható, hiszen ők is a nem létező "Hopelandic" nyelven írják dalaikat). A "Zeuhl" jelentése Kobaïan nyelven amúgy "mennyei".

Ha olvastatok valaha Chrisian Vander-interjút - én olvastam párat - akkor azt vehetitek észre először, hogy rengeteget utal John Coltrane-re, ismételten kiemeli, hogy a rövid életű, ám legendás jazz-szaxofonista volt legnagyobb inspirálója és kedvenc előadója a Magma megalapításának idején, 1969-ben. Az nem egyedülálló a progresszív zenekarok között, hogy az avantgárd jazz legyen hatással rájuk, de Vander számára elsősorban nem a hangzás volt fontos (nem a szaxofonszólók, pedig Coltrane azokban is elég ügyes volt), hanem a zene spiritualitása, az "üvöltés", ahogy ő megfogalmazta, a lélek, a fájdalom. Korábban Ray Charles is a kedvenc előadói közé tartozott, mert az ő zenéjében is érezte ezt az "üvöltést", de miután Charles a sziruposabb zene felé indult el ("Georgia on My Mind"?), akkor megjelent Coltrane, az A Love Supreme, az Ascension... egyszóval azok az albumok, amik máig meghatározzák a spirituális jazz műfaját (Pharoah Sanders Karmája, valamint Coltrane özvegye, Alice olyan klasszikusai mellett, mint a Journey in Satchidananda vagy a Universal Consiousness). Vander rajongott ezért a zenéért, és arra vágyott, hogy a saját zenéjében is meglegyen ez az emelkedettség, az üvöltés, a fájdalom. Mindez teljesen hiányzott a kor popzenéjéből: Amerikában és Angliában még mindig a hippikorszak madarakról, virágokról, békéről és szerelemről szóló álmodozásai jelentek meg, miközben Franciaország - egy ilyen tekintetben sokkal elmaradottabb és zártabb hely - legfeljebb rágógumipop-előadóival büszkélkedhetett (még ha olyan nagyszerű rágógumipop énekesekről volt is szó, mint France Gall). Ekkor persze már megjelentek az első progresszív zenekarok is, a King Crimson is 1969-ben állt elő első albumával, a Procol Harum "A Whiter Shade of Pale"-je pedig már 1967-ben lefektette a műfaj alapjait, de a Magma még így is egyedülállónak számít.

A Magma a huszadik század egyik legambiciózusabb és legkalandosabb zenekara, olyan képzelőerővel, ami csak kevés kortársuknak adatott meg: akkoriban egy nyelv megalkotása és használata még példa nélküli dolognak számított, főleg Franciaországban, ahol a hallgatók mindig is sokat adtak a dalszövegekre. Ma persze már nincs egyedül a Magma a kitalált nyelvek terén, de a másik leghíresebb példának számító, már említett Sigur Rós is csak harminc évvel később állt elő a maga verziójával. Az is ritka dolog a popzenében, hogy egy zenekar saját mitológiát teremtsen, bár a hetvenes években nem a Magma volt az egyetlen példa, George Clinton Parliament-Funkadelic kollektívája is terjedelmes mítoszt írt, hogy hátteret teremtsen zenéjéhez, de itt is a Magma volt az első.

Lehet, hogy a Magma nincs ott a leghíresebb progresszív zenekarok között (legalábbis nincs annyi rajongójuk, mint a Pink Floydnak, a Genesisnek, a Yesnek vagy a King Crimsonnak), de mégis ők az egyik legjobb példa a műfajra. Ahogy Vander is mondta, a hatvanas években a zenészek három dolgot hallgattak: rockot, jazzt vagy klasszikus zenét, és miközben például a jazz előadók sokkal több dolgot ismertek - Miles Davis Debussyt is hallgatott mások mellett - addig a rockzenészek jóval zárkózottabbak voltak. Vander valódi progresszív zenész: egyaránt érdeklődött a jazz és a klasszikus zene iránt, habár a rockot sem vetette meg, így mindegyik műfaj elemeit beleolvasztotta saját látomására a zenéről, ami így teljesen egyedivé és tényleg előremutatóvá vált. A Magma albumain nem találunk olyan húsz-harminc percig elnyújtott dalokat, amik csak értelmetlen, klasszikus hangzású instrumentális részekkel vagy perceken át tartó, sehova sem haladó gitárszólókkal vannak kitöltve. Nincsenek olyan eltúlzott ostobaságok, mint a Yes Tales from Topographic Oceanse, csak a tiszta energia, ami valahogy improvizáltnak hangzik, miközben egyértelmű, hogy gondos tervezés eredménye. A Magma a leginkább spirituális progresszív zenekar - közelebb van Coltrane kései lemezeihez, mint mondjuk az Emerson, Lake & Palmer vagy a Nice "intellektuális" művészkedéséhez. A Magma a tiszta, letaglózó erő lanyha vonóskíséretek és unalmas filozofálások helyett. Nem véletlen, hogy Vander éppen a láváról nevezte el zenekarát - egy hasonlóan tűzforró és legyőzhetetlen erőről, ami tényleg illik a Magma hangzásához

Ha egy albummal akarnám összefoglalni mindazt, amiért a Magmát tartom az egyik legfontosabb progresszív zenekarnak, az 1973-as Mëkanïk Dëstruktïẁ Kömmandöh lenne az, nem meglepő módon a zenekar legismertebb lemeze. Ez a viszonylag rövid - 38 perces - album mindent tud, amit a Magma tudott hetvenes évekbeli fénykorában: spirituális jazzt, modern klasszikus zenét és avant-rockot egyesítő hangzása mindig azzal az energiával lüktet, amiért még a mai fiatalok sem vetik meg Vander és társai zenéjét. A leginkább kántáló templomi kórusokra emlékeztető énekszólamok a mindenki számára érthetetlen Kobaïan nyelven íródtak, de mégis nagy hatásúak, valami egyszerre csodálatos és rémisztő dolog képét vetítik a hallgató elé, valami apokaliptikus eseményét vagy éppen egy születő univerzumét. Itt minden hang hatalmas, de az album egy pillanatig sem esik abba a hibába, hogy felfuvalkodottnak tűnjön, mint annyi gyenge progresszív lemez. És a Mëkanïk Dëstruktïẁ Kömmandöh nem az egyetlen jó Magma lemez: az 1974-es Köhntarkösz (amelyen Vander John Coltrane-hez írt siratódala, a "Coltrane Sündïa" is szerepel) megközelíti a színvonalát, de a zenekar újjáalakulása után, 2004-ben megjelent K.A. (Köhntarkösz Anteria) is figyelemreméltó, ami az előző lemez folytatása.

Következő téma: az olasz progresszív rock

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr918237510

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.