Ez az utolsó lépés a legjobb húsz felé.
D.R.A.M. júniusban kijött slágere leginkább arról híres, hogy a rapper vádjai szerint túlzottan is nagy hatással volt Drake "Hotline Bling"-jére, számomra azonban ennek a két dalnak köze sincs egymáshoz. Miközben a "Hotline Bling" egy lehangoló, minimális R&B ballada, addig a "Cha Cha" egy valódi napsütéses és szexis nyári sláger, amelynek hangmintái minden idők legkeményebb dalából származnak (a Super Mario betétdalából) és amit Beyoncé olyan felejthetetlen módon népszerűsített annak idején. D.R.A.M. mindössze tavaly ősz óta vesz fel zenét és a "Cha Cha"-t már novemberben elkészítette, de ez a latinos hangulatú dal megjelenése idején mindenki figyelmét felhívta a rapperre: Beyoncé-n kívül Rick Rubin, Chance the Rapper, rengeteg kritikus és ami a legfontosabb, a nagyközönség is megismerte a nevét. A "Cha Cha" végül az év egyik legünnepeltebb dala lett, számos ilyen témájú listán találkoztam vele, de a legfontosabb az, hogy ez egy igazi jókedvű nyári hiphop himnusz, amit mindig jólesik hallani.
#1EpicCheck/Empire
29. Destroyer - "Times Square"
Dan Bejar, az indie rock egyik legnagyobb mágusa minden új albumával képes meglepetést okozni, a 2010-es években pedig még jobban, mint eddig. 2011-ben kiadta immár húszéves karrierjének legjobb lemezét, a hetvenes évek soft rockját és diszkóját a Destroyer már megszokott barokk popjával egyesítő Kaputt-ot, idén pedig megint nagyot alkotott Poison Season című tizedik lemezével. Ezúttal Bejar kissé elhagyta a nagy ambíciókat: a Poison Seasonön nincsenek kilenc-tíz perces dalok, az egész albumot azonban sokkal szomorúbb és gyászosabb hangulat hatja át, mint elődjeit. A hangzás is más irányt vett, Bejar szerencsére nem próbált egy újabb Kaputt-ot teremteni, inkább visszafogta magát, ami az ő esetében egy fúvósokkal és vonósokkal teli, barokkos jazz-rock lemezt eredményezett, amiből szintén árad a hetvenes évek art rockjának hangulata. A "Times Square" is ezt az évtizedet idézi, viszont nem annyira a Steely Dan vagy Joni Mitchell zenéjét, mint inkább Lou Reedet és a Velvet Undergroundot. Egy egyértelmű utalás van is benne a "Rock & Roll" című VU számra, és Reed városát, New Yorkot próbálja zenébe foglalni. A hangszerelés - a Poison Season többi dalához hasonlóan - szinte túlzsúfolt, mint egy NYC-hez hasonló nyüzsgő nagyváros. De a nagyzenekari hangzás alatt érezhető Bejar dalszerzői tehetsége, ami szerencsére még mindig nem hagyta cserben az énekest.
Merge/Dead Oceans
28. Missy Elliott - "WTF (Where They From)" (feat. Pharrell Williams)
Missy Elliott kerek tíz éve nem adott ki egyetlen nagylemezt sem és dalok is csak nagy ritkán érkeztek felőle. Távolléte alatt a populáris rap világa nagy fordulatot vett: az akkor népszerű producerek, mint Timbaland helyét teljesen új nevek vették át (Clams Casinótól DJ Mustardig) és új stílusokat teremtő rapperek (Drake, Future, Vince Staples, Kendrick Lamar...) sokasága vette át a régi kedvencek helyét. De hol van egy Missy Elliotthoz hasonló veterán helye ebben a szép új világban? Nos, Elliott visszatérő kislemezével bebizonyította, hogy igenis van keresnivalója a mai hiphop színtéren is. A "WTF (Where They From)" producere is egy nemrég új életet kezdett öreg róka volt, Pharrell Williams, aki be is száll a dalba egy verze erejéig. A "WTF" pontosan olyan, amilyennek egy visszatérő dalnak lennie kéne: a produkciója hibátlan, Elliott tehetsége a raphez egy kicsit sem csappant meg az elmúlt tíz évben és a videó is a karrier egyik legjobbja. Már csak egy jó albumra lenne szükség, és Missy Elliottnak bérelt helye lenne minden idők legnagyobb női rapperei között.
Atlantic
27. Tame Impala - "Let It Happen"
Azt hittétek, Kevin Parker a 2010-es évek nagy gitárhőse, aki életben tartja a Beatlesi pszichedelikus hagyományokat a modern kor számára? Nesze, itt egy nyolcperces, egyértelműen pszichedelikus, de kicsit sem rockos, epikus alkotás, ami egyesíti a Daft Punk Discoveryjének modern diszkóját, a hetvenes évek német experimentális rockját, a Pink Floyd progresszív rockját vagy éppen a Darkside downtempós elektronikáját. Ja, és egyáltalán nincsenek rajta gitárok. Azt hiszem, a Currents az év egyik legfélreértettebb lemeze volt nagyrészt azért, mert a konzervatív zenehallgatók hibásan skatulyázták be Parkert egyfajta revivalistaként, aki a hatvanas-hetvenes évek pszichedelikus rock-hagyományainak csinos modernizálásán kívül nem csinál sokat. A Currents bátor eltávolodást jelenített meg ettől az elképzeléstől, miközben elképesztően profi, kidolgozott és tökéletes audiofil élményt jelentett annak, aki nyitott volt olvadt, szexis LSD-diszkójára és változásról, szakításról szóló keserédes üzeneteire. A "Let It Happen", ami az eddigi legnagyobb Tame Impala sláger "Feels Like We Only Go Backwards" folytatásának is tekinthető jelent meg először a lemezről és ez is szolgál a Currents nyitódalaként. A címe üzenetként is felfogható: Parker az első két (amúgy szintén elsőrangú) albumán visszafogta kreativitását, de a Currentsen mindent elengedett és elkészítette azt a remekművet, ami mindig is benne volt. A "Let It Happen" olyan, mint egy fejesugrás az ismeretlen, az új területek felé, amiket Parker ezután már gondolkozás nélkül fedezhet fel.
26. Frank Ocean - "(At Your Best) You Are Love"
Lehet, hogy idén nem kaptunk új Kanye West, Radiohead vagy Avalanches lemezeket, de a legnagyobb csalódás mégis Frank Ocean nevéhez köthető. Boys Don't Cry című második stúdióalbumának elvileg már a nyáron ki kellett volna jönnie, de ennek ellenére még mindig nem tudunk róla semmit, pedig történt néhány igen furcsa dolog Ocean körül (lemondott egy nagy fellépést, egy ideig úgy tűnt, már tényleg ki fog jönni az album, aztán semmit sem történt...). Így hát egyetlen új számot kaptunk idén a koraérett, finom és ízléses PBR&B koronázatlan királyától, ezt az Isley Brothers/Aaliyah feldolgozást, amit a Tumblr-jére töltött fel még januárban. Ez bizonyára tisztelgés volt az R&B néhai királynője előtt, aki éppen tizennégy évvel a dal megjelenése előtt halt meg egy repülőbalesetben. Az "(At Your Best) You Are Love" nem egy olyan nagyravágyó dal, mint mondjuk a "Pyramids", inkább egy visszafogott, kényelmes felvétel, aminek nincs különösebb célja annál, hogy elvarázsoljon. Ocean még mindig a kortárs R&B legnagyszerűbb énekese, magas és tiszta hangja ezen a dalon is tökéletesen működik, ahol csak egy minimális billentyűszólam támogatja. Ocean képes arra, hogy az Isley Brothers napsütéses, pozitív sorait összetört, végtelenül nyugtató, szinte gyógyító hatású üzenetekké formálja. Lehet, hogy jövőre kijön a Boys Don't Cry és az lesz az egész évtized legnagyobb lemeze, de addig is itt van ez az egyszerű feldolgozás, ami, ha belegondolunk, mindenért kárpótol.
szerzői kiadvány
25. Courtney Barnett - "Depreston"
Lehet, hogy a "Pedestrian at Best" volt a nagy kislemez Courtney Barnett mesteri bemutatkozásáról, az a dal, ami helyet kapott a legtöbb év végi listán, de a valódi csúcspont a csendesebb és szomorkásabb "Depreston" volt, Barnett dalszerzésének igazi diadala. A zúzós "Pedestrian at Best"-tel ellentétben a "Depreston" sok helyet hagy Barnett szövegeinek, amik szerintem legalább annyi (de igazából több) figyelmet érdemelnének, mint a zenei rész. A "Depreston" egy házvadászat kissé lehangoló története, a helyszín Melbourne külvárosa, egy szomorú környék, ahol gyakori a bűnözés és nincs sok ember az utcán. Ezt az ürességet még akkor is érezni lehet, ha nem értünk minden szót Barnett szövegéből, és ebben rejlik a "Depreston" zsenialitása. Nem is meglepő, hogy Barnett fotósként is tevékenykedik: ebben a dalban olyan élesen képes megjeleníti egy hely légkörét, mintha valóban egy fényképet néznénk a kérdéses városrészekről. 2015-ben nem nagyon találunk ilyen nagy dalt az indie rock világában: a "Depreston" egyfajta modern generációs himnusz, nincsenek benne diadalmas riffek vagy üvöltő refrének, de az üzeneteit és a hangulatát nagyon egyszerű rávetíteni a mai világra és lakóira.
Mom & Pop/Marathon Artists
FKA twigs tavaly kiadta az év - és az egész évtized - egyik legjobb poplemezét, a nem hibátlan, de elképesztő erejű, egyszerre csábító és ijesztő, gyönyörű és kétségbeejtő LP1-et, és idén bebizonyította, hogy sokkal több van benne még, mint gondolnánk. Kiadta ugyanis az év legjobb EP-jét, ami a rá jellemzően furcsa M3LL155X címre hallgat (ez amúgy a Melissa szó FKA twigses változata akar lenni) és hozzá az év egyik legjobb videoklipjét (amúgy 2014 legjobb klipje is az övé volt, konkréten a "Two Weeks"-hez készült videó). Az "In Time" a legerősebb dal erről a mindössze négyszámos, ám annál nagyobbat ütő EP-ről. Ugyanazt a töredezett trip hop, R&B és elektronika hátterekből, mély szexualitásból és vágyakozásból valamint twigs erős hangjából felépülő elegyet használja, amit az énekesnő már tökélyre vitt az LP1-en (és karrierje messze legjobb dalán, a "Two Weeks"-en), a különbség csak az, hogy a M3LLI55X-n az emberi hangot is módosította és akadozóvá, tökéletlenné változtatta. Az "In Time" a legtökéletesebb és leggyönyörűbb pillanat az EP-n és twigs karrierjében, aki most már végleg egyértelművé tette, hogy a kortárs pop legfontosabb és legelőremutatóbb művészei közé tartozik.
Young Turks
23. Thundercat - "Them Changes" (feat. Flying Lotus, Kamasi Washington)
Thundercat idei albuma, a The Beyond / Where the Giants Roam is EP-nek tekinthető, hiszen mindössze tizenhat perc hosszú és hat számból áll, de a kortárs jazz egyik legnagyobb alakjának számító basszusgitáros inkább harmadik nagylemezeként akarta kiadni ezt a csendes és visszafogott, a korábbi lemezeihez hasonlóan főként a halál témájával foglalkozó apró remekművet. A legtöbb dal inkább a letisztult R&B kategóriájába tartozik, de a 2010-es évek másik két legnagyobb jazz előadójával (a free jazzt elektronikával és hiphoppal keresztező producer Flying Lotus és az idén sztárrá vált szaxofonos Kamasi Washington) közösen felvett track inkább a funk területére téved és meglepően gyors a másik öt felvételhez képest. Az album többi dalához hasonlóan a "Them Changes" egy kétségbeesett és letört dal, azonban a hetvenes évek R&B-jét idéző ritmusával és funkos hangulatával sokkal szórakoztatóbb, mint azok. Thundercat a dal végén kijelenti, hogy ő egy "szívtelen, összetört katasztrófa" és ezt ajánlatos elhinni neki. Miközben FlyLo tavaly a You're Dead!-en nagyon is vonzónak festette le a halál gondolatát, addig Thundercat idén annyi kétségbeesést sűrített tizenhat percbe, hogy az már túlzás.
Brainfeeder
22. Rihanna - "Bitch Better Have My Money"
Rihanna már előállt egy nemzetközi slágerrel az év elején, ami mellesleg nagy kritikai siker is lett (ez volt a Kanye West és Paul McCartney közreműködésével készült "FourFiveSeconds"), de aztán mindenkit sokkolt még mindig nagyon távolinak tűnő hetedik albuma, az ANTI második kislemezével. Miközben a "FourFiveSeconds"-ban semmi sem utalt arra, hogy az album címe több egyszerű viccnél (tulajdonképpen egy világsztárokkal készült tábortűz melletti együtténeklős dal volt), a "Bitch Better Have My Money" az évtized legdurvább és legkevésbé megbocsátó dala. Rihanna mindig is a popzene egyik legvadabb és legerotikusabb hangja volt, de a "Bitch Better Have My Money"-n erőszakosabb és könyörtelenebb, mint valaha, még a Rated R keményebb dalai is vicceknek tűnnek mellette. Miközben az utóbbi években Rihanna leginkább csak csalódásokat okozott (a Talk That Talk még elég jó lemez volt, de az Unapologetic már tényleg megbocsáthatatlan és az a nagyon gáz szerepe a Csatahajó című hulladékban is hatalmas hiba volt), ez a dal bizonyítja, hogy most már visszatért korábbi formájához és, hogy az ANTI lehet karrierje eddigi legjobb lemeze (ha Kanye West a producer, akkor már nem lehet vele túl sok baj, nem igaz?).
Roc Nation
21. Kendrick Lamar - "The Blacker the Berry"
Most, hogy vége az évnek, szinte minden publikáció Kendrick Lamar "Alright"-ját választotta az év legjobb dalának főleg azért, mert nagy szerepe volt a Black Lives Matter tüntetéseken és az amerikai fekete társadalom új himnuszává vált. Nekem azonban sosem jött be annyira az a dal, ugyanis megragad valahol félúton a To Pimp a Butterfly két véglete, a "King Kunta" és a "The Blacker the Berry" között. Az "Alright" megpróbál egyszerre nagyon politikus és nagyon fülbemászó lenni, de valahogy egyik sem sikerül annyira neki, mint akarja. A "The Blacker the Berry" azonban a To Pimp a Butterfly legkeményebb felvétele, ami februári megjelenése nagyon sokkoló volt Kendrick tavalyi kislemezét, az "i'-t hallva. Miközben az a dal barátságos volt és naiv, saját magunk szeretetének üzenetét terjesztette, addig a "The Blacker the Berry"-ben minden csúnya részlet, minden politikai nézet és minden afroamerikai probléma benne van, ami mostanában oly fontos a tudatos rapben. Miközben az "i" egy felemelő, soulos dalocska volt, a "The Blacker the Berry" leginkább az Enter the Wu-Tang hardcore hiphopját idézi vad, sötét és kaotikus hátterével és súlyos problémákat megemlítő szövegével. Miközben a dal címe persze a bőrszínre utal, valóban ez a To Pimp a Butterfly legfeketébb pillanata, tele van erőszakkal, a rasszizmus árnyékával és a hírnév miatti kétségbeeséssel.
Top Dawg Entertainment
