2015 legjobb 101 dala (70-61)
2015. december 14. írta: aron.kovacs

2015 legjobb 101 dala (70-61)

colleengreen.jpg

Lassan, de biztosan.

70. Future - "March Madness"

future56nights.jpg

Ez az év a rapben legalább annyira Future-é volt, mint Young Thugé vagy Kendrick Lamaré. Az atlantai rapper kiadta az év egyik legjobb hiphop lemezét (a DS2-t), közös mixtape-et jegyezett Drake-kel (What a Time to Be Alive) és olyan további slágerekben jelent meg, mint Ty Dolla $ign "Blasé"-ja. Ezek mellett kissé elveszett DJ Esco-val közös még márciusban kijött mixtape-je, a 56 Nights. Erről a lemezről a "March Madness" a legjobb dal, egy drogokat és gyors kocsikat ugyanúgy megemlítő szám, amiben Future elmondja a véleményt Ciarával való jegyességéről (az ecstasyra fogja, hogy egyáltalán lefeküdt vele) és az év egyik legsúlyosabb amerikai problémáját (a feketékkel szembeni rendőri erőszakot) is felhozza. A "March Madness" sötét dal, de Future karrierjének legjobbjai között van a helye.

Free Bandz

69. Jamie xx - "Loud Places" (feat. Romy)

jamiexxloudplaces.jpg

Az év legokosabb mainstream bulizós elektronikus lemezét a The xx tagjaként ismert producer, Jamie Smith jegyezte, aki az évtized első felében már előállt egy nagyszerű kislemezzel ("Far Nearer") és egy szintén elég jó, a néhai Gil Scott-Heronnal közös remixalbummal (We're New Here). Az In Colour viszont még így is meglepően jó munka: tulajdonképpen egy hibátlan kortárs tánczenei album, egymás után jönnek rajta a jobbnál jobb trackek, egyetlen gyenge pillanat sincs rajta: a "Gosh" talán nem fért fel a listára, de ha egy előadótól kettőnél több dalt is engedélyeztem volna, akkor nem maradhatott volna le. A "Loud Places" viszont olyan gyönyörű dal, hogy bűn lett volna kihagyni. Itt a The xx énekesnője, Romy Madley Croft szolgáltat háttérvokált Smith produkciójának, aki sosem hangerejéről volt híres, és itt is az xx-ből ismert, lágy és finom formáját adja, a végeredmény pedig az album leggyönyörűbb dala. A címet meghazudtolva a dal első fele egyáltalán nem zajos helyeket idéz, inkább néptelen, éjszakai utcákat, majd egy kórus veszi át az irányítást, előtérbe kerülnek a dobok és az egésznek kissé gospeles hatása lesz. A "Loud Places" szakítós dal, amiben érezhető a szívfájdalom, de azért egyértelmű, hogy táncparkettekre tervezték, ahogy azt remixei is bizonyítják. De végeredményben a "Loud Places" letisztult szépsége és szörnyen fülbemászó dallama miatt az In Colour egyik csúcspontja.

Young Turks

68. Miley Cyrus - "Lighter"

mileycyrusdeadpetz.jpg

A néhol gyönyörű, máskor pedig hallgathatatlan Miley Cyrus & Her Dead Petz az év egyik legkétségbeejtőbb zenei élménye volt, az albumot követő bizarr Miley Cyrus/Flaming Lips-fellépésekről pedig ne is beszéljünk. A Dead Petz megjelenését követő héten Cyrus megosztotta a "Lighter" című dalához készített kaleidoszkópikus videót, mivel a koncertjein azt vette észre, hogy ez a legnépszerűbb az új számok közül. Ez amúgy nem is meglepő: persze nagyon furcsa, hogy egy Miley Cyrus méretű előadó ennyire hátat fordít a slágeres hangzásnak és egy ilyen űrbéli, kissé a nyolcvanas évek popzenéjének hangzását idéző, de igazából teljesen egyedülálló dalt készít, de igazából ez Cyrus karrierjének egyik leggyönyörűbb pillanata. Itt mutatja eddigi talán legjobb teljesítményét énekesként, a szövegek is erősek, szinte már megrendítőek. Lehet, hogy a Dead Petzen vannak könnyebben megemészthető pillanatok a "Lighter"-nél, de ez az album érzelmi középpontja és legerősebb dala, olyan, amit pár éve még semmiképp sem várhattunk volna el Cyrustól.

szerzői kiadvány

67. Julien Baker - "Brittle Boned"

julienbakersprainedankle.jpg 

A Sprained Ankle több mint egy újabb barátságos indie bemutatkozás 2015-ből. A mindössze 19 éve Julien Baker Matthew E. Bomb richmondi Spacebomb stúdiójában vette fel az albumot, ahol az év egy másik fontos független debütálása, Natalie Prass első albuma is készült. A Sprained Ankle azonban messzebb sem lehetne a Natalie Prass fájdalmasan barokkos, nagyzenekari hangszereléseitől, ezek koraérett bölcsességgel és meghittséggel teli, letisztult és törékeny dalok, amiket egy olyan ember írt, aki messze túllát évein és aki amúgy nagyon tehetséges és ígéretes előadó. A korábban megjelent "Sprained Ankle" és "Something" is esélyesek voltak arra, hogy felkerüljenek a listára, de a nagyszerű "Brittle Boned" érdemli meg a legjobban a helyezést az album összes dala közül. A "Brittle Boned" nyugtalanító kórházi lámpák alatt játszódik, Baker élénken írja le környezetét, miközben a nővér biztosít arról, hogy ami következik "gyors és könnyű" lesz. Baker úgy adja elő ezeket a történeteket, hogy mi is bekerülünk az emlékei közé és vele együtt éljük át azokat újra. Persze az is lehetséges, hogy ezek nem megtörtént esetek, de ha ilyen gyönyörűen írja le őket, akkor már nem is számít.

6131

66. U.S. Girls - "Woman's Work"

usgirlshalffree.jpg

Nehéz kiválasztani egy dalt az az év egyik legjobb albumáról, de azt hiszem, a "Woman's Work" a legjobb esélyes. Ez a dal zárja a U.S. Girls néven alkotó Meghan Remy idei lemezét, a Half Free-t és hét percével ez a leghosszabb track az albumon, egy valódi epikus alkotás ami a nyolcvanas évek csillogó diszkózenéjét idézi, miközben egyértelműen valami nyugtalanító húzódik meg a mélyén. Miközben Remy egy volt szeretőhöz beszél, aki elhagyta őt a több szórakozásért, valahogy azt érezteti, hogy mégis ő az erősebb és ő fog győztesként kikerülni az egészből a végén: "Egy nő munkája sosem ér véget/Nem alszik, míg felkel a nap". De bármilyen dühös vagy ellenálló a dal üzenete, az teszi a "Woman's Work"-öt (és Remy összes dalt, ha már itt tartunk) ilyen jóvá, hogy egy pillanatig sem feledkezik el arról, hogy ez még mindig popzene. A "Woman's Work" így egy diszkógömbökkel, neonfénnyel, hátborzongató szintikkel és kísérteties hangulattal teli himnusz, ami a lehető legjobb zárás egy olyan zseniális albumnak, mint a Half Free.

4AD

65. Father John Misty - "Chateau Lobby #4 (In C for Two Virgins)"

fatherjohmmistyilyh.jpg

Sajnos Father John Misty kiváló idei lemezének talán legjobb dala, a "Bored in the USA" már tavaly kijött kislemezként, ezért másikat kellett választanom az idei listához. Azt mondnom, sajnos, pedig az I Love You, Honeybear olyan jó album, hogy tulajdonképpen bármelyik dalt választhatnám, egyikkel se tévednék túl nagyot. Az "Ideal Husband" is lehetne itt például, de a két perc ötven másodperccel a lemez legrövidebb dalának számító "Chateau Lobby #4 (In C for Two Virgins)" a végső győztes. A volt Fleet Foxes dobos második Father John Misty lemeze a címének megfelelően teljes egészében a szerelemről szól, egész pontosan a Josh Tillmannek keresztelt zenész felesége, a filmrendező Emma iránti érzelmeiről. A "Chateau Lobby" videóját egyébként Emmával közösen készítették és házasságuk néhány szép pillanatát örökítették meg benne, de a valódi siker itt a dal, egy gyönyörű, nagyzenekari hangszereléssel felvett remekmű vonósokkal, kürtökkel és spanyol gitárokkal, ami azt bizonyítja, hogy még mindig nincs coolabb dolog az énekes-dalszerzőknél.

Bella Union/Sub Pop

64. Chairlift - "Ch-Ching"

chairliftchching.jpg

A Chairlift néven ismert brooklyni szintipop duó már figyelemreméltó 2012-es lemeze, a Something óta nem hallatott magáról - aztán előálltak ezzel a dallal és bebizonyították, hogy hiba lett volna elfeledkezni róluk. A "Ch-Ching" van olyan jó, mint eddigi legelismertebb daluk, a már említett albumon hallható "I Belong in Your Arms" és olyan van slágeres, mint a 2008-as Does You Inspire You című bemutatkozásukról kimásolt "Bruises", ami máig talán legismertebb felvételük. A remek produkcióval, ügyes ritmusokkal és fúvóshangszerekkel teli új kislemez egyértelműen ott van a Chairlift eddigi legjobb dalai között és a páros idei második új dala, a "Romeo" se marad el sokkal mögötte. Lehet, hogy a 2016-ban megjelenő új Chairlift lemez (ami Moth címre hallgat) az eddigi legjobbjuk lesz? Nos, az eddig hallottak alapján ez több mint lehetséges.

Columbia

63. Holly Herndon - "Interference"

hollyherndonplatform.jpg

Miközben a San Franciscói Holly Herndon legjobb száma továbbra is a tavaly megjelent "Chorus", ami remek idei lemezén, a Platformon is szerepelt, az "Interference" a tökéletes nyitánya az év egyik legjobb experimentális poplemezének. Miközben nem olyan populáris dal, mint a "Chorus", egyszerűen mindent bemutat, ami a lemez későbbi dalain következik: több a basszus, mint Movement című bemutatkozásán, Laurie Andersont idéző sóhajok, mindenféle digitális hangok, fehérzaj a rádióból és földre hulló üvegszilánkokat eszünkbe juttató csilingelés. Herndon zenéje jegesnek és fémesnek tűnhet, de ennél modernebb, futuristább hangzású produkciót nem találunk 2015 popzenéjében.

Rvng Intl./4AD

62. Colleen Green - "TV"

colleengreeniwant.jpg

2015 legjobb (igen, legjobb) indie kiadványán rengeteg nagyszerű dalt találunk ("Deeper Than Love"?), de a "TV" továbbra is kiemelkedik az I Want to Grow Up rengeteg csúcspontja közül. Ezen a lemezen megtaláljuk a kilencvenes évek slacker kultúrájának hatását, ahogy a rágógumipopét is. A "TV" üzenete nagyon egyszerű: szerelmi vallomás a televíziónak, aki sosem okozott nekünk csalódást és akire mindig számíthattunk ("A tévé a barátom és ez mindig is így volt/Mindig ott volt, amikor szükségem volt rá"). A "TV" olyan érzéseket közvetít, amiket mindannyian ismerünk: néha jobb bemászni a takaró alá, lehúzni a redőnyt és elmerülni a tévé nyújtotta kiútban a világ zaja és kötelességeink elől. És az már csak hab a tortán, hogy a dal is elképesztően jó: olyan keresztezése a Kurt Vile-féle stoner rocknak és a színtiszta olcsó popzenének, amiben megtaláljuk a Pavement lusta indie rockjának és a korai Beach House lebutított szörfrockjának hatását is. Gyönyörű, nem igaz?

Hardly Art

61. Björk - "Stonemilker"

bjorkvulnicura.jpg

Bár szigorúan véve Björk Vulnicurája nem visszatérő album, hiszen legutóbbi - csalódást okozó - stúdiólemeze, a Biophilia óta még csak négy év telt el, de én mégis ebbe a kategóriába sorolnám. Ez az izlandi avantgárd művész legjobb lemeze karrierjének legjobb korszaka (a kilencvenes évek második fele) óta, ami nem sokkal marad el remekműve, az 1997-es Homogenic színvonalától. A Vulnicura amúgy szakítós lemez is, Björk eddigi legfájdalmasabb munkája, ami egyfajta szomorú folytatása a jóval optimistább, szerelemmel és erotikával teli 2001-es Vespertine-nek. A menő producerek (Arca, The Haxan Cloak) is közrejátszottak az album sikerében, de ez itt elsősorban Björk munkája, egy kétségbeesett és szomorú remekmű, ami nem az egyes dalok erejére, hanem inkább az erős egységes hangzás és hangulat megteremtésére épít. Ennek ellenére a "Stonemilker" mégis kiemelkedik, tökéletes nyitányként szolgál Björk legőszintébb és legszemélyesebb albumának, ami a legjobbja is több mint másfél évtizede.

One Little Indian

Előző rész (80-71)

Következő rész (60-51)

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr1008171844

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.