A legjobb 10 dal: Animal Collective
2015. november 27. írta: aron.kovacs

A legjobb 10 dal: Animal Collective

 animal-collective.jpg

Szóval nemsokára jön az új Animal Collective album. A zenekar első új stúdiólemeze lesz a 2012-es Centipede Hz óta, a címe Painting With lesz és az első kislemez pedig a "FloriDada" névre hallgat, és nemsokára mi is meghallgathatjuk. Addig is vessünk egy pillantást az Animal Collective eddigi pályafutására, úgyhogy itt is van Panda Bear, Avey Tare, Geologist és Deakin 10 legjobb felvétele.

Az egész a baltimore-i Waldorf Schoolban kezdődött: itt találkozott először Noah Lennox és Josh Dibb. Dibb később a középiskolájában ismerte meg David Portnert és Brian Weitzet, a négyes a kreativitást és művészi önkifejezsét támogató "progresszív iskolák" miatt lépett a zenészi élet útjára, na meg azért is, mert mind szerették a Pavementet és a horrorfilmeket. Később találkoztak a pszichedelikus drogokkal és az olyan hatásokkal, mint a krautrock és az experimentális zene, az olyan horrorok zenéje, mint A texasi láncfűrészes mészárlás vagy A ragyogás, az olyan zeneszerzők művei, mint Ligeti György vagy Krzysztof Penderecki. Lennox és Dibb aztán Boston környékén jártak főiskolára, Portner és Weitz pedig New Yorkba költöztek. Lennox ekkoriban jelentette meg első, Panda Bear néven kiadott lemezét.

1999-ben aztán Lennox (azaz Panda Bear) és Portner újra együtt kezdtek zenélni, a végeredmény pedig az a lemez lett, amit mostanában az első Animal Collective albumnak szokás nevezni, pedig a Spirit They're Gone, Spirit They've Vanished 2000-ben még csak a páros egyéni művésznevein jelent meg (Avey Tare and Panda Bear). A második lemezen már Weitz is csatlakozott hozzájuk (Geologist néven), a végeredmény a Danse Manatee címet kapta, és sok kritikust kétségbe ejtett, még az előző albumnál is elvontabb, teljesen absztrakt, elektroakusztikus zajt kevert a New Weird America névre hallgató pszichedelikus folkból és hasonló fura, hipszter baromságokból álló stílussal. Az első valóban Animal Collective néven megjelentett lemez a 2003-as Here Comes the Indian volt, ami még furcsább volt, mint az eddigiek, első hallásra inkább csak experimentális LSD-ízű rögtönzések sorozata, mint valódi album (és akkor még nem is említettük meg a negyedórás, minden hagyományos dalstruktúrát nélkülöző gitárpengetéssel és összefüggéstelen elszállt folkkal teli Campfire Songst). Aztán 2004-ben, a második Animal Collective album idején valami megváltozott: a korábban tényleg csak egy nagyon szűk réteg számára (és nekik is csak kábítószerek hatása alatt) élvezhető zenét produkáló formáció kiadott egy minden eddiginél letisztultabb, szinte már a nagyközönség számára is befogadható, akusztikus gitárok, törzsi dobok és elektronika házasságából született freakfolk lemezt, ami később az évtized egyik legünnepeltebb albuma lett. Ez volt a Sung Tongs, amit a Pitchfork később az évtized 27. legjobb albumának választott, a Tiny Mix Tapes pedig a második legjobbnak. Ezen az albumon volt egy nyerő kislemez ("Who Could Win a Rabbit"), rengeteg szerethető dal ("Winters Love", "Mouth Wooed Her"...), a tizenkét perces "Visiting Friends" pedig biztosított róla, hogy az Animal Collective nem hagyta el gyökereit. Azóta pedig egyre feljebb vezetett az út, legalábbis ha a kritikákat nézzük: a Feels és a Strawberry Jam egyaránt sikeresek voltak, de a 2009-es Merriweather Post Pavilion koronázta meg az Animal Collecitve pályafutását, az album, amit a legtöbben (köztük a legnagyobb rajongók is) a csúcsművüknek tartanak. A 2012-es Centipede Hz ehhez képest csalódást okozott, a mi évtizedünkben inkább Panda Bear remek szólólemezei (a 2011-es Tomboy és az idei Panda Bear Meets the Grim Reaper) biztosítanak arról, hogy még nem szabad leírni az AC-t.

Röviden: az Animal Collective-et sokan szeretik, de az is érthető, ha valaki nem így érez velük kapcsolatban. Ha valaki azt mondaná, hogy az Animal Collective néhány nagyképű, felső középosztálybeli hipszter fontoskodó és művészkedő zenekara, ami egyfajta underground Beach House-nak képzeli magát a 2000-es évek indie színterén, azt is meg tudom érteni. De tudjátok, hogy miért szeretem én ezt a zenekart? Azért, mert a zenéjük hihetetlenül kényelmes és megnyugtató számomra. Nincs jobb érzés annál, ha egy nehéz nap után az ember elmerülhet egy olyan csodás, pszichedelikus ambient remekműben, mint mondjuk a "Bees" a 2005-ös Feelsről. És az a dal még csak fel sem került a listára.

10. "Leaf House" (Sung Tongs, 2004)

Logikus döntés a "Leaf House"-szal kezdeni a visszaszámlálást, hiszen a Sung Tongs legelső dalaként ez volt az a pillanat az Animal Collective pályafutásában, amikor a zenekar elindult a Here Comes the Indian féle, elvont lemezek szinte mindenkit elidegenítő stílusától a Merriweather Post Pavilion világsikere felé. Gondoljunk csak bele: azok, akik már 2000 óta követték a zenekart, eddig főként tízperces, kábítószeres rögtönzéseket és a Can vagy a Silver Apples korai krautrockját Vashti Bunyan és Linda Perhacs pszichedelikus folkjával egyesítő avantgárd zenéket kaptak, aztán egyszer csak itt volt ez a három percnél is rövidebb, dél-amerikai, afrikai és ázsiai hatásokat is magán hordozó, teljesen letisztult és nagyon egyszerűen hallgatható fura folkdal. Avey Tarde, Panda Bear és társaik olyan egyszerre experimentális és könnyed számot hoztak létre a "Leaf House"-szal, ami nagyszerű bevezetője volt a zenekar ezután következő alternatív popzenés korszakának.

9. "Alvin Row" (Spirit They're Gone, Spirit They've Vanished, 2000

Az Animal Collective első pár albuma (amik nem is Animal Collective néven jelentek meg) tele volt tíz percet meghaladó avantgárd zeneművekkel, de ezek közül csak az "Alvin Row", a Spirit They're Gone, Spirit They've Vanished epikus zárótétele hatásos igazán. Bár itt még csak Avey Tare és Panda Bear volt a zenekar tagja, a dal hihetetlenül nagyméretű, teljesen eltérő világok és stílusok kavalkádja, amelyen ugyanúgy találunk avantgárd jazzes és klasszikus zenei hangulatukat, a befejezés pedig egy három percen keresztül kibontakozó, himnikus tánczenei csúcspont, ami az egész album talán legnagyszerűbb pillanata. A listán nincs más dal az első négy Animal Collective lemezről, de szerintem az "Alvin Row"-t bőven elég meghallgatni, hogy megértsük, miről szóltak ezek az albumok: furcsa, hosszú experimentális szörnyeteg, ami valahol mégis tiszta popzene, mivel egyszerűen jólesik végighallgatni.

8. "Unsolved Mysteries" (Strawberry Jam, 2007)

Bár a Strawberry Jam nem volt az Animal Collective első "popos" lemeze (a Sung Tongs volt az első nagy váltás pillanata, a Feelst pedig sokan a zenekar leginkább a hagyományos rockhoz közeli munkájának tartják), mégis érezhetően ez a legnagyobb részt Avey Tare által uralt album volt az a pillanat, amikor az AC már érezhetően képes volt klasszikus értelemben vett slágerek teremtésére. A hétperces "Fireworks" máris a pályafutás egyik legnagyobb pillanata, de nem az a lemez legerősebb dala. Miközben a "Chores" vagy az Animal Collective leginkább metálos dalának számítő "For Reverend Green" is esélyesek voltak arra, hogy felkerüljenek a listára, az én kedvencem továbbra is a kriminálisan alulértékelt "Unsolved Mysteries" abból az egyszerű okból, hogy ez a lemez legfülbemászóbb dala, egy erőteljesen pszichedelikus hangulattal teli experimentális popdal, ami tökéletesen bemutatja, mi volt ennek a lemeznek a lényege, és van egy nagyszerű refrénje is.

7. "It's You" (Prospect Hummer EP, 2005)

A Prospect Hummer egyértelműen az Animal Collective legjobb EP-je abból az okból, hogy Vashti Bunyan, az egylemezes brit pszichedelikus folkzenész közreműködésével készült, akinek egyetlen megjelent albuma, az 1970-es Just Another Diamond Day minden bizonnyal a hetvenes évek egyik legzseniálisabb és leginkább alulértékelt kiadványa. Bunyan zenéje többek között az AC-re is nagy hatással volt (Panda Bear meg is említette inspirálójaként legjobb lemeze, a Person Pitch borítóján), ő volt a 2000-es évek freak folk mozgalmának nagy elődje, Panda Bearék természetközeli, finoman pszichedelikus hangzása pedig egyértelműen megtalálható Bunyan albumán is. A zenekar 2004-es európai turnéján találkozott először Bunyannal, egyébként a Four Tet néven alkotó producer, Kieran Hebden mutatta be őket egymásnak, akinek szintén pszichedéliával teli, folkos elektronikája szintén sokat köszönhet Bunyan hatásának. A következő évben jelent meg a Prospect Hummer, ami a csodás "It's You"-val kezdődik, egy letisztult folkdallal, ami eszünkbe juttatja Bunyan másvilágian gyönyörű "Diamond Day"-ét harmincöt évvel korábbról. Az EP hatása se volt semmi: Bunyan abban az évben szerződést kapott a Fat Cat Recordstól, és megjelent visszatérő lemeze, a nagyszerű Lookaftering, amit aztán a szintén remek, tavalyi Heartleap követett.

6. "College" (Sung Tongs, 2004)

A legtöbb hallgató figyelme bizonyára elsiklik a "College" fölött, pedig ez az ötvenhárom másodperces gyöngyszem, ami a 12 perces "Visiting Friends" takarásában bújik meg a Sung Tongs szívében a zenekar egyik legszebb felvétele. Semmiből sem áll, csak erősen Beach Boysos harmóniákból és egyetlen sornyi szövegből ("Nem kell főiskolára menned"), de így is a leggyönyörűbb pillanat egy olyan lemezen, ami még mindig túl elvontnak számított a mainstream közönség számára. A legtöbb kritikus szerint az Animal Collective a Merriweather Post Pavilion idejére ért el nagy elődjükhöz méltó szintre, de a "College" azt bizonyítja, hogy a négyesben már a Sung Tongs idején megvolt az erő a Brian Wilsonéhoz fogható dalszerzésre.

5. "What Would I Want? Sky?" (Fall Be Kind EP, 2009)

A remek Fall Be Kind EP 2009-ben jelent meg, ugyanabban az évben, mint az elképesztően népszerű Merriweather Post Pavilion, de mégis rajta találunk az év legjobb AC dalai közül kettőt is: az egyik a nyitányként szolgáló "Graze", a másik pedig a rögtön utána érkező "What Would I Want? Sky?", ami mellesleg az első alkalom a zenetörténetben, hogy valaki a Grateful Deadet hangmintázta volna (egész pontosan az "Unbroken Chain" című dalt). De ettől függetlenül a "What Would I Want? Sky?" az Animal Collective egyik legszerethetőbb dala, egy finom, barátságos és dallamos szerzemény, ami simán lekörözi a Merriweather Post Pavilion olyan népszerű kislemezeit, mint a "My Girls" vagy a "Summertime Clothes". Azt hinnék, nehéz dolog volt folytatást készíteni az évtized egyik legünnepeltebb albumához, de az Animal Collective még csak nem is erőlködött a feladat végrehajtása közben.

4. "Mr. Fingers" (ODDSAC, 2010)

Az ODDSAC volt az Animal Collective vizuális albuma, ami persze messze nem volt akkora dobás, mint Beyoncé hasonló munkája 2013-ban, de egy klasszikus AC dalt azért adott nekünk, ez pedig a legelső, "Mr. Fingers" névre hallgató felvétel volt. Az Animal Collective lemezein már a Feels óta lenyűgözőek és kétségbeejtőek voltak a nyitódalok: a "Did You See the Words" arról a lemezről, a "Peacebone" a Strawberry Jamről és az "In the Flowers" a Merriweather Post Pavilionról mind jó példái ennek, de a "Mr. Fingers" nem kevesebb, mint egy hétperces, pszichedelikus elektronikába foglalt LSD trip itt-ott bekúszó telefoncsörgéssel és mindenféle bizarr hangokkal. Ennek ellenére azonban a "Mr. Fingers" épp olyan élvezetes felvétel, mint a nagy AC slágerek bármelyike, legyen szó a "Fireworks"-ről vagy éppen a "My Girls"-ről. Bárcsak lettek volna ilyen jó dalok a két évvel későbbi Centipede Hz-n...

3. "Brother Sport" (Merriweather Post Pavilion, 2009)

A "My Girls" volt a nagybetűs Sláger a Merriweather Post Pavilionról: ezt a dalt választotta a Pitchfork és a Slant egyaránt 2009 legjobb dalának, majd az előbbi az egész évtized kilencedik legnagyobb számának is nevezte. Az Animal Collective legnagyobb lemezén azonban a zárótétel a valódi csúcspont: szintén Noah Lennox, azaz Panda Bear írta és ezúttal is a család a központi téma, de miközben a "My Girls"-ön azt a vágyát fejezi ki, hogy biztonságos otthont teremtsen gyermekeinek, addig a "Brother Sport"-on egy jóval személyesebb és mélyebb kérdést dolgoz föl. A címből is kiderül, hogy a "Brother Sport" Lennox testvérének, Mattnek szól és bátorításként szolgál apjuk halála után (Lennox második szólólemeze, a remek Young Prayer is az apa elvesztésével foglalkozott). A cím egész pontosan egy szójáték, a "Support your brothers" (támogasd a testvéred) sor elferdítése. A "Nyisd fel a torkod" sor ismételgetése, az AC jól megszokott pszichedelikus popját kortárs tánczenei ritmusokkal és egyszerűen ellenállhatatlan hajtóerővel egyesítő "Brother Sport" egyszerre mélyen emberi dal és olyan, amilyenre táncolni is akadály nélkül lehet. Ez az Animal Collective egyik legnagyobb diadala.

2. "The Purple Bottle (Stevie Wonder Version)" (kislemez, 2005)

A "The Purple Bottle" Stevie Wonder Versionként ismert változata eredetileg a Feels albumra szánt felvétel volt, de jogi problémák miatt végül kislemezként jelent meg, míg az albumra a Wonder szövege nélküli verzió került fel. Kár, mert az "I Just Called to Say I Love You" refrénjének szerepeltetése még tökéletesebbé teszi ezt a túlhajtott, maximalista pszichedelikus gyöngyszemet, amiben ugyanúgy érezhető a korai Animal Collective természeti hangokat és avantgárd zenét egyesítő különcsége, mint a Merriweather Post Pavilion Animal Collective-jének mindenkit kielégítő, Beach Boysos popja. A "Stevie Wonder Version" az a fajta tisztára beteges és elszállt remekmű, amiből sosem lehet elég: majdnem hat percen keresztül kibontakozó játékos dúdolásai, örömteli felkiáltásai és hihetetlenül fülbemászó dallama olyan hatásos, hogy azonnal újra akarjuk kezdeni az egészet.

1. "Banshee Beat" (Feels, 2005)

Kissé népszerűtlen vélemény, de számomra a Feels a legjobb Animal Collective album. De most nem? A "Did You See the Words"-szel indul, ami máris fél győzelem, aztán meg ott van a csodás "Grass", a zenekar egyik legjobb kislemeze, majd a "The Purple Bottle" még mindig zseniális albumverziója, a végén meg a "Loch Raven" és a "Turn into Something". Tiszta természetközeli, spirituális pszichedelikus folkzene, kidolgozottabb és sokszínűbb dalokkal, mint a Sung Tongson és barátságosabb hangzással, mint a Strawberry Jamen vagy a Merriweather Post Pavilionon. A két csúcspont azonban az album szívében helyezkedik el: az első a "Bees", a második pedig a "Banshee Beat". Mindkettő lassú freak folk remekmű, de a nyolc és fél perces, csodás hangtájképeket teremtő "Banshee Beat" az a fajta dal, amit az album lassan égő középponti darabjának szokás nevezni. Azért a karrier csúcspontja ez a dal, mert egyszerűen megtalálunk benne minden elemet, ami annyira jó az Animal Collective zenéjében: itt van a korai lemezek hosszú avantgárd tételeinek mérete, ahogy a későbbi albumok tiszta pszichedelikus pop hangzása is és mindez a zenekar egyik legszerethetőbb dalában, amelyen ezt a sokféle elemet mind egybeolvasztják, hogy az egész egy teljesen egységes és gyönyörű utazássá váljon, miközben a befejezés olyan drámai magasságokba emelkedik, hogy az megszégyeníti még a "Brother Sport"-ot vagy az "Alvin Row"-t is. Na, ezért a "Banshee Beat" az Animal Collective legjobb dala.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr868117380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.