A napokban jelent meg David Bowie 25. nagylemeze, ugyanazon a napon lett hatvankilenc éves a rock kaméleonja, aki még nagyapa-korban is képes átrajzolni a róla alkotott képet egy experimentális jazz lemezzel, még ha nem is volt tökéletes a sikere. Bowie nagyon hosszú és nagyon termékeny pályafutást tudhat magáénak, ezért különösen nagy ostobaság megkísérelni egy ilyen lista elkészítését és leszűkíteni ezt az ötödik évtizede tartó karriert, még akkor is, ha ebből tíz év alatt nem jelent meg semmilyen új zene.

Bowie David Robert Jones néven látta meg a napvilágot 1947-ben és mindig is érdekelték a művészetek, végül a rockzene felé fordult és 1969-ben vált először híressé "Space Oddity" című kislemezével, ami az angol slágerlista legjobb öt helye közé jutott. A dal címe Kubrick Űrodüsszeiáját idézte, a szövege pedig az űrbe sodródó, magányos asztronauta és a földi irányítás párbeszédét írta le. Major Tom karaktere aztán olyan ikonikus lett, hogy Bowie több folytatást is írt a dalhoz pályafutása folyamán ("Ashes to Ashes", "Blackstar"), de más előadók is hozzányúltak a figurához. A "Space Oddity" maradt Bowie leginkább legendás dala, de későbbi lemezeinek minősége túlszárnyalta korai munkáit: a hetvenes évek elején a glam rock megteremtőjeként és legnagyobb előadójaként vált ismertté, na meg kérdéses nemű megjelenése miatt, ami akkoriban elég botrányos alakká tette. Azonban az albumai, mint az 1971-es Hunky Dory vagy az 1972-es Ziggy Stardust a kritikusok kedvencei voltak és nagy kereskedelmi sikerek is, ma is mindne idők legjobb lemezei közé sorolják mindkettőt. Az évtized hátralévő időszakában Bowie annyi átváltozást produkált, amennyit más előadók egész pályafutásuk alatt sem: az 1974-es Diamond Dogs volt utolsó glam rock lemeze, az 1975-ös Young Americansen a fehér soul felé indult el (ő maga "plasztik soul"-nak nevezte az album stílusát), az 1976-os Station to Station a funk, a fehér soul, a krautrock és az experimentális zene keveréke volt, amit kokain hatása alatt vett fel - saját elmondása szerint szinte semmire sem emlékszik a munkálatokból. Sokak szerint legnagyobb eredménye az 1977 és 1979 közötti úgynevezett Berlin-trilógia, amit a korszak másik legnagyobb zsenije, Brian Eno segítségével készített el, és amelyen először az elektronikus zene és ambient, később az art rock, majd a világzene felé tett kitérőket. Az 1980-as Scary Monsters (And Super Creeps)-t szokás utolsó igazán jó lemezének nevezni, ez sokkal letisztultabb újhullámos album volt, amit 1983-ban a Let's Dance "kommersz" poszt-diszkója követett. Az ezt követő Bowie-lemezek említést sem érdemelnek egészen 2013-as visszatéréséig, amikor minden bejelentés nélkül adta ki 24. lemezét, a The Next Day-t, ami persze a kritikusok kedvence lett, ahogy az idei Blackstar is.

Azt hiszem, elég ennyit leírni a karrierjéről; a listához megpróbáltam úgy válogatni a dalokat, hogy azok minél több oldalát mutassák meg a rockzene legsokoldalúbb figurájának, de ez természetesen lehetetlen mindössze tíz dallal, úgyhogy sok kedvenc kimaradt. Néhányat itt megemlítenék: "Changes", "Rebel Rebel", "Golden Years", "Sound and Vision", "Ashes to Ashes", "Let's Dance", "Blackstar". A "The Man Who Sold the World" azért nincs benne a listában, mert szerintem a Nirvana feldolgozása sokkal jobb az eredetinél. Most viszont következzen maga a lista:

10. "Love Is Lost (Hello Steve Reich Mix by James Murphy for the DFA)" (The Next Day Extra, 2013)

A The Next Day volt Bowie várva-várt visszatérő lemeze, és amikor kiderült, hogy egyáltalán nem is lett rossz, akkor az összes kritikus elkezdte körberajongani: a Rolling Stone és az NME egyaránt az egekbe dicsérték, a Metacritic szerint pedig a szaklapok átlagosan 81 pontra értékelték. A helyzet az, hogy a The Next Day azért nem lett olyan nagyon csodálatos album, az viszont igaz, hogy erősebb volt, mint bármi, amit Bowie a Let's Dance óta csinált, úgyhogy a kritikusok joggal voltak annyira oda érte. De nekünk, egyszerű hallgatóknak azért nem tartogatott olyan sok örömöt ez a nagy visszatérés: a The Next Day jól összerakott rocklemez volt egészen sötét és izgalmas szövegekkel, de annyira nem volt emlékezetes. Ahogy a kislemezei se voltak azok: a "Where Are We Now" vagy a "The Next Day" dallamát például biztosan nem tudnám felidézni, pedig többször is meghallgattam őket, abban biztos vagyok. A "Love Is Lost" se volt éppen az év dala, de még így is az egyik izgalmasabb pillanat volt a lemezen. Ettől persze még nem lenne helye ezen a listán, viszont az LCD Soundsystem-vezér James Murphy tízperces átdolgozása annyira jól sikerült, hogy egyszerűen képtelen voltam kihagyni.

Tudom, hogy ez elsősorban nem Bowie érdeme, hanem Murphy-é, aki már többször is bebizonyította, hogy producernek is elsőrangú (gondoljunk az Arcade Fire legutóbbi lemezére), de arra is gondolhatunk, hogy a Berlin-trilógia is nagyrészt Brian Eno munkája, nem csak Bowie-é. Ahogy a hetvenes években Brian Eno, úgy a 2010-es években James Murphy a legmenőbb "underground" elektronikus producer, így nem is véletlen, hogy végül összehozta a sors Bowie-val (aki amúgy szintén besegített azon az Arcade Fire albumon), az pedig már csak hab a tortán, hogy a "Love Is Lost" remixe emlékezetesebb lett, mint bármi más, amit Bowie ebben az évtizedben csinált.

9. "Teenage Wildlife" (Scary Monsters (And Super Creeps), 1980)

A "Teenage Wildlife" egy viszonylag ismeretlen Bowie-dal, kissé elveszik a Scary Monsters népszerűbb felvételei, az "Ashes to Ashes", a "Fashion" vagy a címadó dal mellett. A hangszerelése hasonlít Bowie egyik nagy klasszikusára, a "Heroes"-ra, de az különösen izgalmassá teszi, hogy Robert Fripp, a King Crimson vezetője gitározik rajta (bár a King Crimson ekkor épp nem létezett). Az eredeti címe "It Happens Everyday" volt és a szövegben is ezek a szavak szerepeltek a cím helyett. A dal témája is érdekes, egy támadás az előadók ellen, akik Bowie-t majmolták, különösen Gary Numan ellen: Bowie később azt nyilatkozta, Numan nagyszerűen csinálta, amit csinált, de mindig önmagát ismételte és egy olyan hi-tech társadalomról beszélt, ami nem létezik, csak egy nagyon messzi látomás. Bowie egyik híres rajongója, Boy George is a dal egyik sorát nevezte kedvenc Bowie-szövegének: "Olyan csúnya, mint egy tizenéves milliárdos". Már önmagában az, hogy ennyi nagy nevet lehet kapcsolatba hozni ezzel a dallal, helyet szerezhetne neki a listán. De közben a "Teenage Wildlife" Bowie egyik leginkább alulértékelt mestermunkája is, egyik legjobb lemezének legszebb pillanata, úgyhogy miért is hagynám ki?

8. "Warszawa" (Low, 1977)

A "Warszawa" hatása akkor, hogy szinte eltörpül mellette maga a dal, de ez a nagy hatás még csak nem is zenei dologban mutatkozik meg, hanem abban, hogy minden idők egyik leginkább ikonikus formációja kezdetben Warsaw néven koncertezett hatására. Nos, tudjátok melyik volt ez a zenekar? Gondolom mindenki tudja, de ha mégsem akkor tessék: a Joy Division. Amúgy maga a dal Bowie legjobb lemezének második oldalán hallható, méghozzá ez a Low híres B-oldalának nyitánya és leghosszabb dala. Miközben a Berlin-trilógia első darabjának első oldala főleg rövid és nagyrészt instrumentális daltöredékekből áll, addig a második oldalt négy hosszabb ambient felvétel tölti ki, amiken érezhető Brian Eno producer és társszerző hasonló munkáinak hatása. Nem mintha a Low többi ambient darabja ne lenne izgalmas, de a "Warszawa" talán a legszebb és a legemlékezetesebb pillanat erről az albumról, túlszárnyalva még a poposabb "Sound and Visions"-t is.

7. "Station to Station" (Station to Station, 1976)

A "Golden Years" a leggyakoribb választás a Station to Stationről, ha ilyen listákról van szó, mert az sokkal könnyebben befogadható, funkos-soulos darab, de hát a Station to Station Bowie elvont, kokain-fűtötte kísérletező albuma, nem igaz? Az a lemez, aminek készítése közben nácikról és földönkívüliekről képzelgett és elnevezte magát a Vékony Fehér Hercegnek, és aminek felvételeiből semmire sem emlékszik. Akkor miért a legrövidebb és legpoposabb számot akarjuk meghallgatni róla? Úgyhogy mégis a tízperces címadó dal a legjobb választás erről a nagyszerű lemezről, ez a krautrock hangzásra alapuló, epikus szerzemény, ami Bowie leghosszabb felvétele, és ami emelkedő tempójával egy gyorsuló vonatra próbál hasonlítani. Zúgó gitárokkal indul, majd szépen begyorsul is eljut a csúcspontra, ahol Bowie a "Már túl késő" sort ismételgeti. A "Station to Station" Bowie talán  legfurcsább korszakának legszebb dokumentuma: van benne utalás Aleister Crowley-ra, a híres angol okkultistára, a Kabbalára, a gnoszticizmusra, ezen a dalon nevezi ki magát Vékony Fehér Hercegnek, a cím pedig épp annyira utalhat a kálváriára, mint egy vonatutazásra. És közben ez a tízperces dal egy másodpercig sem unalmas.

6. "Moonage Daydream" (The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars, 1972)

Sok rajongó számára máig Bowie glam rock korszaka a pályafutás csúcspontja. Ez az 1970-es The Man Who Sold the World című albummal kezdődött, ami azért még közelebb volt a hard rockhoz, mint a későbbi lemezek, majd az 1971-es Hunky Dory lett az első nagy kritikai siker. De a legtöbb hallgató és kritikus számára a Ziggy Stardust a pályafutás valódi csúcspontja, ez a konceptlemez a címszereplő földönkívüli rocksztárról, aki Bowie leghíresebb alteregója lett. Ez Bowie talán legnagyobb hatású munkája is, hiszen ez volt az első olyan lemez, ami a Rocksztár fogalmának magasabb szintű vizsgálata, és mindenki, aki hasonló témákat fedez fel az albumain (az elidegenedést, az antiutópiát, a megváltást és a hírnév természetét), az a Ziggy Stardust előtt hajol meg: Prince, Marilyn Manson, Lady Gaga és Lana Del Rey biztos nem létezhetnének nélküle. De zeneileg is nagy hatása van az albumnak: a punk, a hajmetál, az újromantikusok és az újhullám mind sokat köszönhetnek neki, ahogy Iggy Pop .és Lou Reed is, akik eredetileg Bowie inspirálói voltak.

Ha egy dalt kéne kiemelni erről a klasszikus albumról, az a "Moonage Daydream" lenne: ez a legfontosabb részlet a Ziggy Stardust történetében, mert a címszereplő földönkívüli megváltó itt jön létre a vallás, a szerelem, a szexuális szabadság, a lázadás és a szenvedély keverékéből, vagyis ő lesz az archetipikus rocksztár. Aztán zeneileg is ez az egyik legkeményebb, legfülbemászóbb és legizgalmasabb pillant az albumon. És igen, ez az a dal A galaxis őrzőiből.

5. "Young Americans" (Young Americans, 1975)

A Young Americans volt Bowie első igazán sokkoló stílusváltása a hetvenes években: az 1974-es, Orwell 1984-én alapuló Diamond Dogs volt búcsúja a glam rocktól, a következő évben pedig hirtelen a funk rock és a fehér soul felé fordult, amivel az album címében szereplő közönségnek akart megfelelni. Bár a "Fame" is népszerű dal, az album korán jövő csúcspontja egyértelműen a címadó szám, ez volt Bowie soul iránti rajongásának első eredménye és ez hozta meg neki az áttörést az Egyesült Államokban. A "Young Americans"-ben vannak utalások a Mccarthyzmusra, a feketék elnyomására, a Beatles "A Day in the Life"-jára (John Lennon amúgy maga is besegített Bowie-nak ezen a lemezen, háttérvokálozott és gitározott saját dala, az "Across the Universe" feldolgozásán, valamint a "Fame"-en), miközben a dal egy fiatal amerikai pár történetét meséli el. Máig ez Bowie egyik legkönnyebben felismerhető slágere és legnagyobb kereskedelmi sikere.

4. "Modern Love" (Let's Dance, 1983)

A nyolcvanas évek elején Bowie-nak látszólag elege lett abból, amit "rock'n'roll cirkusz"-nak nevezett: miután az elmúlt 11 évben 11 nagylemezt adott ki, az 1980-as Scary Monsters (And Super Creeps) után három évet kellett várni a következő korongra, a Let's Dance pedig látszólag mentes volt minden művészi hajlamtól, ami korábbi munkáit jellemezte. Sokan leírták ezt az albumot, sekélyes popzenének nevezték, a kereskedelmi sikere azonban nagyobb volt, mint bármelyik korábbi Bowie-albumnak: a címadó dal máig a legsikeresebb kislemeze. A "Modern Love" nihilista, vallást és szerelmet egyaránt elutasító szövege azonban ellenpontozza a dal vidám, rockabilly-s ritmusát, Motownos fúvósait és diszkós produkcióját (ami részben a műfaj egyik legnagyobb alakja, Nile Rodgers műve). A "Moonage Daydream"-hez hasonlóan ez a dal is szerepel egy pár éve készült filmben, azonban Noah Baumbach 2012-es kultmozija, a Frances Ha sokkal eredményesebben jeleníti meg a "Modern Love" hangulatát: Greta Gerwig főszereplőjének élete egyre rosszabbra fordul, de ahogy a "Modern Love"-ra rohan át New York utcáin, az valahogy mégis tiszta örömöt sugároz. Ilyen volt Bowie visszatérése 1983-ban: a felszín alatt sötét, de közben meg önfeledt szórakozás.

3. "Space Oddity" (David Bowie, 1969)

Furcsa, hogy egy olyan előadó karrierjében, aki számtalan ikonikus karaktert teremtett meg (Ziggy Stardust, a Vékony Fehér Herceg...) és számtalan ikonikus dalt írt, mégis az első igazi slágere a legikonikusabb pillanat. A "Space Oddity" meghatározó dala annak a kornak, amikor az ember először jutott a Hold felszínére és elkezdte felfedezni a világűrt. Ahogy meghatározó dala a mi korunknak, a 21. századnak is, ahol az elidegendés és a magány egyre nagyobb szerepet kap. A "Space Oddity" volt Bowie első number one-ja az Egyesült Királyságban, és máig ezt a dalát övezi a legtöbb legenda. Major Tom karaktere ott van a leghíresebb kitalált szereplők listáján, akik valamilyen popdalban tűntek fel, maga Bowie három folytatást írt a történetéhez ("Ashes to Ashes", "Hallo Spaceboy", "Blackstar"), Peter Schilling 1983-as "Major Tom (Coming Home)" című slágere is ezt a dalt értelmezi újra.

De engem a nyűgöz le még mindig a "Space Oddity"-ben, hogy Bowie a pályája legelején írta, mindössze 22 évesen, de mégis ez a meghatározó szám a huszadik század legnagyszerűbb popzenei karrierjében. Mégis hányan képesek 22 évesen ilyenre? Néhányan talán, de nem hiszem, hogy túl sokan.

2. "Life on Mars" (Hunky Dory, 1969)

A "Life on Mars" a legjobb dal Bowie glam rock korszakából, mert ez képes legjobban zenébe foglalni azt az egyedülálló furcsaságot, ami a Hunky Dory és a Ziggy Stardust idejét jellemezte. A "Life on Mars"-ban minden ott van, amiért máig is legendásnak számít Bowie munkássága a hetvenes évek elején: az androgínia, a biszexualitás, a földönkívüli élet kérdése, a Broadway-musicalekre jellemző drámai balladaszerzés, a szinte sziruposan fülbemászó dallamok, a már-már túl gyönyörű hangszerelés, a szürreális és érthetetlen szövegek, a Salvador Dalí festményeit és a teljesen kommersz popzenét egyaránt idéző művészkedés. A "Life on Mars" a huszadik századi popzene legfurcsább himnusza, a szövege bizonyára az égvilágon semmit se jelent, mégis nagy hatással van mindenkire, aki meghallgatja, a dallamot pedig már egy hallgatás után egész életünkre megjegyezzük. Nem tudom megmagyarázni, miért - és szerintem senki se tudja - de akkor is ez minden idők egyik legtökéletesebb dala.

1. "Heroes" ("Heroes", 1977)

Miközben Bowie több nagyszerű dalért felelős, mint a huszadi század bármelyik dalszerzője (leszámítva talán Bob Dylant vagy John Lennont és Paul McCartneyt), az egy percig sem volt kérdéses számomra, hogy csakis a "Heroes" érdemelheti meg az első helyet ezen a listán. Ez volt a Berlin-trilógia második darabjának címadó dala, ami a leginkább "berlini" volt a három lemez közül: a "Heroes" teljes egészében a német főváros nyugati részében készült és sokkal inkább érezhető volt rajta a német krautrock és elektronikus zenészek hatása, mint a Low-n vagy a Lodgeren. A "Heroes" címe is egy utalás Bowie és Brian Eno egyik kedvenc német formációja, a Neu! "Hero" című dalára, témája szerint pedig drámai szerelmes dal egy balsorsú párról, akiket a Berlini fal elválaszt egymástól. A produkció Wall of Sound technikát alkalmaz, amelyben a gitárok, szintetizátorok és ütőhangszerek egyetlen, mindent betöltő és hullámzó zúgássá állnak össze. A súlyos háttér felett Bowie karrierje egyik legfájdalmasabb és legerősebb vokális teljesítményét produkálja, ahogy elmeséli a kudarca ítélt szerelem történetét, közben elénekel néhány tényleg felejthetetlen sort ("És hősök lehetnénk egy nap erejéig", "Én király lehetnék, te pedig királynő"...). A "Heroes" Bowie legerősebb és legelragadóbb dala, nem olyan szándékosan fülbemászó, mint a glam rock korszak slágerei vagy a későbbi diszkós kislemezek, de szinte filmszerű élménye, emelkedett és drámai hangulata mégis a legemlékezetesebb pillanattá teszik ebben a roppant életműben.