Itt is van a harmadik rész!
80. Floating Points - "Peroration Six"
Nagyszerű kritikámban is kifejtettem már, hogy Sam Shepherd Floating Points művésznéven megjelent bemutatkozó lemeze, az Elaenia az év egyik nem túl fontos, de nagyon is szerethető új lemeze, ami szépen keresztezi az elektronika, a posztrock és az avantgárd jazz stílusait. Shepherd egyébként klasszikus értelemben is művelt zenész, így a "Silhouettes (I, II & III)" tisztára olyan, mintha valami kortárs komolyzenei művet hallgatnánk, de az album legélvezhetőbb és leginkább emlékezetes pillanata azért a "Peroration Six" című zárás, az Elaenia csúcspontja, ami felé tulajdonképpen folyamatosan építkezik az első hat dalon. A "Peroration Six" ugyanazt a house-t és jazzt egyesítő hangzást mutatja, mint az összes többi track, de itt az egész begyorsul és egyfajta eksztatikus, drámai tetőpontot biztosít a lemeznek, amilyet például a Godspeed You! Black Emperortól is megszokhattunk az albumok vége felé. Mivel Shepherd ambíciója messze elmarad a posztrock atyaúristenének számító kanadai kollektívától, ezért a "Peroration Six" természetesen egy kisebb tetőpont, de az Elaenia számára tökéletesen megfelelő.
Luaka Bop/Pluto
79. Protomartyr - "Why Does It Shake?"
A Protomartyr mostanra az egyik legfontosabb kortárs punkzenekarrá vált: a 2013-tól számított három évben három lemezt adtak ki, amelyek egyre jobban sikerültek, az idei The Agent Intellect az eddigi legjobb munkájuk (nem mintha a No Passion All Technique vagy az Under Color of Official Right olyan problémásak lennének), de még mindig a karrierjük elején tartanak és rengeteg kiaknázatlan lehetőség van bennük. A Protomartyr zenéjében amúgy nagy szerepe van a halandóságnak és a veszteségeknek: Joe Casey frontember az elmúlt pár évben elvesztette az apját és az anyját (szívroham és Alzheimer-kór), valamint a SPIN-nel készült interjújából kiderül, mennyi nehézséget kellett kibírnia élete során. A "Why Does It Shake?" jelent meg elsőként a Protomartyr idei albumáról, és nem éppen ez a legbarátságosabb az albumról, tele van a Pere Ubu-t idéző gitárokkal, majd később sötét atmoszférával és súlyos ritmusokkal, miközben Casey először olyan sorokat énekel, mint a magabiztos "Éles elme, örök fiatalság/Én leszek az első, aki sosem hal meg", de végül az egész összeomlik, csak mormolás és szorongás marad. Valahogy így.
Hardly Art
78. Nicole Dollanganger - "You're So Cool"
Grimes elmondása szerint csakis azért hozta létre Eerie Organizations nevű lemezcégét, hogy kiadhassa ezt az albumot, Nicole Dollanganger kanadai énekes-dalszerző ötödik nagylemezét. Szintén Claire Bouchert idézve az emberiség elleni bűntett, hogy ezt a zenét nem hallgatják meg. Így hát az eddig főleg SouncCloudon és Bandcampen működő Dollanganger (akivel egyébként egy Lana Del Rey koncert kapcsán találkozott Grimes, mindketten az előzenekar szerepét töltötték be) hirtelen "mainstream" előadó lett és a Natural Born Losers sokkal több kritikus figyelmét felkeltette, mint bármelyik korábbi munkája. Ennek ellenére nem éppen ez lett az év legmagasabbra értékelt albuma, de a "You're So Cool", karrierje eddigi legjobb dala azért megérdemel egy hallgatást. Ez a dal érettebb, kidolgozottabb és egyszerűen jobb, mint bármi, amit ezelőtt felvett, kissé Lana Del Rey-t idézi, de ez már egy komoly, önálló munka. Én azért bízom Grimes ízlésében, úgyhogy talán többet is várhatunk még Dollangangertől a Natural Born Losersnél.
Eerie Organizations
77. Chromatics - "I Can Never Be Myself When You're Around"
Kanye Westhez hasonlóan a Chromatics idén mindent csinált, csak éppen nem adta ki várva várt ötödik albumát. A szintipopot, posztpunkot és Italo diszkót egyesítő portlandi zenekar betört az indie zenerajongók kedvencei közé remek 2012-es albumával (Kill for Love), és már tavaly december elején bejelentették következő, Dear Tommy címre hallgató korongjuk megjelenését, de mindeddig ebből még nem lett semmi. Megjelent azonban néhány kislemez, amik nagy eséllyel rajta lesznek majd az albumon (a "Just Like You", az "I Can Never Be Myself When You're Around" és az "In Films"), csináltak egy filmzenét Ryan Gosling Lost River című munkájához ("Yes (Love Theme from Lost River)") és novemberben kiadtak hét feldolgozást Cyndi Lauper "Girls Just Want to Have Fun"-jára. Az eddig megjelent Dear Tommy-kislemezek közül egyértelműen az "I Can Never Be Myslef When You're Around" a legjobb, benne van a Chromatics korábbi legjobb dalaiban (főleg a "Kill for Love"-ban) is érezhető grandiózus szintipop stílus, de itt minden sokkal nagyobb, mint korábban. Ruth Radelet itt is szerelemről és szorongásról énekel súlyos hangján és a szintén az Italians Do It Better kiadóhoz szerződött Desire énekesnője, Megan Louise szolgáltat neki háttérvokált. Ezt a dalt hallva még türelmetlenebbül várhatjuk az új lemez megjelenését, ami most már tényleg nem lehet olyan nagyon messze.
Italians Do It Better
Miközben sokan nagyon imádták a Deafheaven új lemezét, én azért nem voltam annyira oda érte. A New Bermuda nem volt több, mint egy black metál jelmezbe öltöztett indie rock lemez elüvöltött énekszólamokkal és hangos gitárcsépeléssel, ami néha egészen klasszikus zenei hangulatú közjátékokba váltott át. Egységes és jól kivitelezett lemez volt, de hiányzott belőle a Sunbather ereje. A kilencperces "Come Back" azonban zeneileg a legjobb formájában mutatja be a Deafheavent egyenesen a kristályos gitárjátékból és csúnya zajból felépített bevezetéstől a nagyszerű refrénig és a dal végéig. A zene itt még akkor is szépnek hat, ha igazából nagyon is ronda, zajos és gonosz és talán ahhoz is ad némi segítséget, hogyan is kellene tekinteni a Deafheavenre. Sosem lesznek a hagyományos értelemben vett metálzenekar, inkább kísérletező kedvű, klasszikus zenei ambíciókkal megáldott indie rock formációnak kéne tartani őket, akik felhasználják a metál hangerejét céljaik megvalósításához. És az olyan dalokon, mint a "Come Back", csont nélkül meg is valósítják őket.
ANTI-
75. Jackson C. Frank - "China Blue"
Jackson C. Frank egyike a huszadik század nagy "elveszett" zenészeinek, akinek munkásságát csak mostanában kezdik igazán felfedezni. Az 1999-ben elhunyt Frank élete során csak egyetlen albumot vett fel, ez a cím nélküli bemutatkozás 1965-ben jelent meg és Paul Simon volt a producere. A rajta hallható "Blues Run the Game" Frank talán legfontosabb szerzeménye, amit később a folk olyan nagy alakjai dolgoztak fel, mint Bert Jansch vagy Nick Drake, még később pedig mindenki John Mayertől kezdve a Counting Crowson keresztül egyenesen Robin Pecknoldig. A Ba Da Ding kiadó idén végre kiadta Frank eddig nem hallott felvételeit a The Complete Recordings című gyűjteményen, amelyen többek között olyan eddig ismeretlen gyöngyszemek is szerepelnek, mint a "China Blue". Frank ugyanolyan szomorú sorsú előadó volt, mint Nick Drake: félénk, lelkileg és fizikailag (egy felrobbant kazán miatt) sebesült és depressziós ember volt, aki támogatás és kereskedelmi siker hiányában elég gyorsan eltűnt a zenei színtérről, hogy aztán csak halála után fedezzék fel újra zsenialitását. Legalább annyival tartozunk az emlékének, hogy meghallgatjuk ezeket a nagyszerű dalokat, amik kimaradtak 1965-ös lemezéről, a "China Blue" pedig egy igazi ismeretlen klasszikus a hatvanas évek folk és blues zenéjéből.
Ba Da Ding!
74. Beach House - "Elegy to the Void"
A Beach House idén különösen nagylelkű volt - két új lemezt is kiadott. Ezek közül egyértelműen a második, az októberben megjelent Thank Your Lucky Stars volt a kisebb méretű, a zenekar meglepetésszerűen jelentette meg és egyáltalán nem foglalkozott a népszerűsítésével. Ezzel szemben azonban jobb kritikákat kapott, mint a kislemezekkel és mindenféle más dolgokkal is reklámozott Depression Cherry és bevallom, én is jobban szerettem kicsit, mint a zajosabb és elnyújtottabb másik albumot. Miközben szokás szerint ezen az albumon se voltak gyenge számok - a "One Thing" és a "Rough Song" különösen jók - mégis egyértelmű kiválasztani a legjobbat: az "Elegy to the Void" nem csak a TYLS, de az egész Beach House katalógus egyik csúcspontja, egy lassan égő remekmű, ami Victoria Legrand mindig erős, mély hangját vonósokkal párosítja és lassan, de biztosan magával ránt az ürességbe és a kétségbeesésbe. Hiába, ez a zenekar egyszerűen nem tud hibázni.
Sub Pop
73. Tinashe - "Party Favors" (feat. Young Thug)
A "Party Favors" már csak azért is megérdemli a helyet ezen a listán, mert korunk legnagyszerűbb előadói közül ketten is érdekeltek benne. Ha még nem említettem volna, hogy 2015 egyértelműen Young Thug éve volt, akkor most megteszem, Tinashe érdemeit viszont még biztos, hogy nem soroltam fel. A fiatal amerikai énekesnő nagy részt vállalt az évtized első felének R&B forradalmában azzal, hogy kiadta az elmúlt évek egyik legjobb R&B lemezét, a tavalyi Aquariust, ami egyaránt lenyűgözte a mainstream és underground közönséget és kritikusokat is. És akkor még nem is említettük, a "2 On"-t, azt a ScHoolboy Q-val közös kislemezt, aminek bérelt helye van az évtized eddigi legkirályabb dalainak listáján. A "Party Favors" folytatja ezt a vonalat, hiszen szintén egy nagyon menő rapper közreműködésével készült és szintén nagyon jó. Ez az első kislemez jövő évben megjelenő második nagylemezéről, ami a Joyride címet visel és remélhetőleg szintén remekmű lesz. Egyébként olyan további előadók fognak megjelenni rajta, mint Dev Hynes, Max Martin vagy Dr. Luke, úgyhogy bízhatunk a sikerben.
RCA
A SremmLife nem azért 2015 egyik legjobb hiphop lemeze, mert súlyos társadalmi üzenetei vannak, mint Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly-ának, de nem is olyan egyedülálló vagy kétségbeejtő remekmű, mint Kanye West Yeezusa még 2013-ból. A Tupelóból száramzó, két testvérből álló Rae Sremmurd nem csinál itt se többet, se kevesebbet, mint azt, amihez a legjobban értenek és amit eddig is nagyszerűen műveltek: remek, popos trap slágereket gyártanak, olyanokat, amilyen az ezen a lemezen is hallható tavalyi "No Flex Zone" is volt. A "My X" eléggé agresszív darab, egy durva beszólás és egy feltartott középső ujj annak a ribanc exbarátnőnek. A "My X" az a fajta szám, amit nagyon jólesik meghallgatni, ha az ember becsapva érzi magát, vagy simán csak nagyon dühös. Nem akar túl sokat elérni - a Rae Sremmurd sosem volt nagyon ambiciózus - de a maga nemében tökéletes dal.
Interscope
71. Demi Lovato - "Cool for the Summer"
A "Cool for the Summer" talán nem több, mint egy újabb eldobható nyári popdal, de ha az, akkor a legjobbak közül való. Persze, nagyszerű Lovato magabiztossága, miközben az enyhén szólva nem túl sokatmondó szövegek tökéletessé teszik a dalt a legnagyobb nagyközönségek számára, itt mégis a tulajdonképpen tökéletes produkció viszi el a pálmát. Azok a felejthetetlen, rockos hatású, hatalmas és filmszerű instrumentális részek és szintiszólamok Lovato karrierjének eddigi legnagyobb és legjobb kislemezévé teszik a "Cool for the Summer"-t, ami talán nem volt 2015 nyarának legjobb száma, de az egyértelmű, hogy valahol ott volt a legjobbak között. Erről a dalról nem is érdemes többet írni, mert csakis azért van itt a listán.
Safehouse/Hollywood/Island/Republic
